NNCL1380-507v1.0 Robert Ludlum A FANTOM ULTIMÁTUMA MÁSODIK KÖTET Második kiadás A műeredeti címe: The Bourne Ultimatum Copyright ©1990 by Robert Ludlum Minden jog fenntartva! Fordította: Fazekas László A borító Szikszói Gábor és Boros Zoltán munkája Hungarian translation © Fazekas László, 1991 23. – Egyedül vagyunk – hallotta a rosszul megvilágított szoba másik végéből Bourne, amikor kinyitotta a szemét. Santos egy karosszékben ült, kopasz feje búbja szinte világított a mennyezetről lógó égő gyenge fényében. Jason felemelte a fejét, és érezte a lüktető fájdalmat a koponyájában. Egy kerevet sarkában ült, megkötözve. – Nem tört be a feje, nem is vérzik, csak egy púp van rajta, bár az elég fájdalmas – folytatta nyugodt hangon a Sakál embere. – A diagnózis, azt hiszem, pontos, különösen ami a végét illeti. – Bebugyolált gumibottal kapott. Az agyrázkódást leszámítva pontosan lehet tudni, milyen hatással jár. Van ott valahol egy jégtömlő. Rakja rá, az segít! Bourne lenyúlt a kerevet mellé, kitapogatta a hideg zacskót, és a fejére tette. – Kedves, hogy ennyire ügyel rám – mondta fakó hangon. – Miért is ne? Meg kell beszélnünk jó pár dolgot… mondjuk, egymilliónyit, ha frankban akarjuk kifejezni. – Bizonyos feltételek mellett megkaphatja. – Ki maga? – csattant fel Santos. – Nem mondom meg. Ez az egyik feltétel. – Maga már nem fiatal. – Nem mintha ez bármit is számítana, de maga sem. – Pisztoly és kés volt magánál. Az utóbbi fiatalabb embereknek való. – Ezt ki mondja? – A reflexek... Mit tud a feketerigóról? – Kérdezhette volna azt is, hogy honnan tudok a Le Coeur du Soldatról. – Nos, honnan tud róla? – Hallottam valakitől. – Kitől? – Nem tartozik magára. Ez is egy feltétel. Én csak közvetítő vagyok, s úgy dolgozom, ahogy a megbízóim kívánják. – Azt is elvárják, hogy bekötözze a térdét, és sebesülést tettessen? Mikor kezdett magához térni, megnyomkodtam a lábát. Még csak meg sincs rándulva. Az is kötelessége, hogy iratok nélkül, egy halom pénzzel a zsebében mászkáljon? – Ne várja, hogy előadást tartsak a módszereimről. Megbíztak, hogy vegyem fel magával a kapcsolatot, s ez sikerült is. Gondolja, hogy ugyanilyen sikerrel járok, ha elegáns öltönyben, diplomatatáskával a kezemben érkezem? – Be se jutott volna – nevetett Santos. – Már az utcán kirabolják. – Így gondoltam én is... Szóval, akar üzletet kötni? Mondjuk, egymillió frankosat. – Aki elsőre ekkora ajánlatot tesz, az hajlandó feljebb is menni – vonta meg a vállát a Sakál embere. – Mondjuk, másfél millióra. Vagy esetleg kettőre is. – Nem én vagyok a megrendelő, én csak közvetítek. Arra kaptam felhatalmazást, hogy kifizessek egymilliót. Szerintem ugyan ez is túl sok, de a megbízóimnak sürgős az ügy. Fogadja el, vagy fejezzük be! Vannak más lehetőségeim is. – Valóban? – Valóban. – Nem hiszem, hogy egy papírok nélkül a Szajnában úszó hullának sok választási lehetősége lenne. – Értem. – Jason körbejártatta tekintetét a félhomályos szobán, amely élesen elütött a földszinten látott koszos csehótól. A nagyméretű, a tulajdonos termetéhez méretezett bútorokból álló berendezés nem volt ugyan fényűző, de olcsó sem, s látszott rajta, hogy jó ízléssel válogatták össze. Jasont leginkább az ablakok között álló, nagy könyvszekrény lepte meg. Szerette volna elolvasni a könyvek címét, hogy pontosabb képet alkothasson erről a furcsa óriásról, aki beszédstílusából ítélve akár a Sorbonne-on is végezhetett. Érezte, hogy a primitív külső megtévesztő, valószínűleg nem áll összhangban a Sakál emberének személyiségével. Egy ideig csendben nézte Santost, majd megkérdezte: – Ezek szerint nem távozhatom innen szabadon, saját akaratomból? – Nem. Ha válaszolna néhány egyszerűkérdésre, akkor elmehetne, de maga azt mondja, hogy a megbízói ezt megtiltották... Szóval, nekem is megvannak a magam feltételei. Választhat, hogy élni akar-e vagy meghalni. – Maga nagyon kategorikusan fogalmaz. – Mi akadályoz meg benne? – Ezzel lemond arról, hogy megszerezzen egymillió frankot, vagy mint mondta, talán jóval többet is. – Hadd hívjam fel a figyelmét arra – mondta Santos, hatalmas karját keresztbe fonva, miközben közömbös arccal a tetoválást nézegette –, hogy akinél ennyi pénz van, az nemcsak örömmel válik meg tőle az életéért cserébe, hanem a kívánt információkat is készségesen megadja, elkerülendő a felesleges gyötrelmet. – Dühösen a szék karfájára csapott, és ráordított Bourne-ra: – Mit tud a feketerigóról? Ki beszélt magának a Le Coeur du Soldatról? Honnan jött? Kicsoda maga, és kik a megbízói? Jason mozdulatlanná merevedett, de agya lázasan dolgozott. Ki kell szabadulnia! El kell érnie Bernardine-t! Hány órája is kellett volna telefonálnia neki? Hol lehet Marie? Érezte, hogy makacs ellenszegüléssel itt semmire sem megy. Santos nem beszél a levegőbe, s nem is bolond. Ha akarja, fél kézzel bármikor megölheti. Primitív hazugsággal, hirtelen kitalált mesével nem lehet túljárni az eszén. A Sakál embere védi megbízóját és önmagát. A Kaméleonnak nem maradt más választása, mint elmondani neki az igazság egy részét Úgy kellett fogalmaznia a mondanivalóját, hogy a benne rejlő burkolt ajánlatot egyszerűen ne lehessen visszautasítani. Jason visszarakta a tálcára a jégzsákot, és nyugalmat erőltetve magára, lassan beszélni kezdett: – Eszemben sincs kinyíratni magamat egy ügyfelemért, vagy hagyni, hogy megkínozzanak miatta. Inkább elmondom, amit tudok, bár az igazán nem sok. Megpróbálok sorrendben válaszolni a kérdéseire, bár ahogy rám ijesztett, nem biztos, hogy sikerül. Kezdjük azzal, hogy a pénz nincs nálam. Ha teljesítettem a megbízást, akkor találkozom egy emberrel Londonban, átadom neki az információt, ő pedig egy tetszőleges néven nyitott berni számlára átutalja az összeget... Ennyit talán az életemért, s most nézzük azt a gyötrő fájdalmat... Annyit tudok, hogy egy öregember – a nevét nem mondták, de azt hiszem, francia az illető – felkeresett egy közismert személyt, és közölte vele, hogy meg akarják ölni. Persze ki figyel oda egy vén, részeges csavargóra, különösen, ha kilométer hosszú bűnlajstroma van? Sajnos, a gyilkosság mégis megtörtént, de szerencsére a meggyilkolt egyik közeli munkatársa ott volt, amikor az öregtől elhangzott a figyelmeztetés. Még nagyobb szerencse, hogy ez az illető igen szoros kapcsolatban áll az én ügyfelemmel, s a gyilkosság mindkettejük számára nagyon jól jött. Ez a bizonyos munkatárs elmondta a megbízómnak, amit hallott, többek között azt is, hogy aki a pasassal végzett, azt az argenteuili Le Coeur du Soldat bisztrón keresztül lehet elérni. Az ügyfelemnek éppen őrá van szüksége... Ami pedig engem illet, rendszerint különböző városok szállodáiban vagyok megtalálható. Most éppen Simon néven a PontRoyalnál lakom, s az útlevelemet és egyéb papírjaimat a szállodában tartom. – Bourne kis szünetet tartott, mielőtt befejezte volna az elbeszélést: – Ezzel el is mondtam mindent, amit tudok. – Nem mindent – válaszolt Santos halk, fojtott hangon. – Ki a megbízója? – Megölnek, ha elárulom. – Az lehet, de én most rögtön megölöm, ha nem árulja el – mondta a Sakál üzenetátvevője, és előhúzta övéből Jason vadászkését. – Árulja el, amire a megbízóm kíváncsi, mondjon egy nevet és egy számlaszámot, s garantálom, hogy kap kétmillió frankot, A megbízóm semmi mást nem akar, csak azt, hogy egyedül velem álljon kapcsolatban. Mi kockázat van ebben? A feketerigó egyszerűen visszautasíthatja az ajánlatot, elküldhet a pokolba... Hárommillió! Santos tekintetén látszott, hogy az ajánlat csábítóan hatott rá. – Később talán megköthetjük az üzletet. – Most. – Nem! – a hatalmas termetűférfi felemelkedett a karosszékből, a kerevethez lépett, és fenyegetően maga előtt tartotta a kést: – A megbízója nevét! – Többen vannak – válaszolta Bourne. – Hatalmas befolyású emberek egész csoportja az Egyesült Államokban. – Kik azok? – Úgy óvják a nevüket, mint a legszigorúbb atomtitkot, de egyikükét tudom, s ennyi is elég. – Ki az? – Ha megmondom, látni fogja, hogy nem a levegőbe beszéltem. Vigyázzon a főnökére, bizonyosodjék meg róla, hogy igazat mondtam, s tegye magát is gazdaggá, egész hátralévő életére. Ha elfogadja az ajánlatot, lesz annyi pénze, hogy oda utazzék, ahová akar, eltűnjék, ha kedve tartja, s nyugodtan olvasgassa a könyveit ahelyett, hogy azzal az aljanéppel bajlódna odalent. Maga mondta, hogy egyikünk sem fiatal már. Én rendes közvetítői díjat kapok, és maga is meggazdagodhat... Nincs ebben semmi kockázat. Az ajánlatomat, a megbízóim ajánlatát, egyszerűen elutasíthatja, ha nem tetszik. Nincs benne semmi csapda sem. Az ügyfeleim nem is akarják látni a maga megbízóját. Csak fel akarják bérelni. – Miként győződhetem meg róla, hogy igazat mond? – Találjon ki magának valami jól hangzó címet, és keresse meg Londonban az amerikai nagykövetet! Azt, akit a királyi udvar mellé akkreditáltak. A neve Atkinson. Mondja el neki, hogy bizalmas utasításokat kapott a Kígyóasszonytól, és kérdezze meg, muszáj-e végrehajtani őket! – Kígyóasszony? Az micsoda? – A Medúza. Medúzának nevezik magukat. Mo Panov elnézést kért, kilépett az országút menti falatozó bokszából, és a férfimosdóba ment, remélve, hogy talál ott egy nyilvános telefont. Csalódnia kellett. A gyorsbüfében lévő egyetlen rohadt készülék a bokszuktól néhány méternyire a falon függött, olyan helyen, ahol a paranoiás szőkeség pontosan ráláthatott. Rögtön érkezésük után Panov óvatosan megpedzette, hogy fel kellene hívnia az irodáját, s beszámolni a balesetéről, de próbálkozására dühödt kirohanás volt a válasz. – Persze, hogy idecsődítsen nekem egy halom zsernyákot. Soha a büdös életben, dokikám! – kiabált az asszony. – A rendelőjéből biztosan értesítik a zsarukat, azok meg leadják a drótot az én drágalátosomnak. Jóban van az összes országúti fakabáttal. – Semmi okom sincs rá, hogy magát megemlítsem, és nem is fogom – bizonygatta Panov. – Maga mondta, hogy a férje esetleg neheztelne rám, ha megtudná, hogy együtt vagyunk. – Dehogy neheztelne. Csak az orrát vágná le. Nem akarok kockáztatni, maga nem látszik valami dörzsölt pasasnak. Előbb csak a balesetéről beszél, aztán jönnek a rendőrök. – Ennek az egésznek semmi értelme. – Akkor mondok olyat, aminek van értelme. Ha a telefon közelébe megy, rögtön sikoltozni kezdek, hogy megerőszakolt. Elmondom ezeknek a sofőrgyerekeknek, hogy két napja az országúton vettem fel, s azóta a maga szexrabszolgája vagyok. Ehhez mit szól? – Jobb, ha nem mondom meg. Kimehetek legalább a mosdóba? Már nagyon kellene. – Nyugodtan. Ilyen helyeken nem raknak telefont a klotyóba. – Tényleg?... Félre ne értsen, nem a csalódottság szól belőlem, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Miért nem tesznek oda telefont? A sofőrök jól keresnek, biztosan nem törnék fel a készüléket apróért. – Hol él maga, hogy ilyeneket kérdez, dokikám? Az országúton furcsa dolgok történnek. Ezek az emberek nem szeretik, ha valaki a hátuk mögött telefonál, úgy, hogy ők ne lássák. – Valóban...? – Teremtőm! Siessen már. Addig én rendelek, és gyorsan bekapunk valamit. A hetvenesen fog menni, nem a kilencvenhetesen, annyi esze már nincs. – Mihez nincs elég esze? Mi az a hetvenes és kilencvenhetes? – Országutak, ember! Országutak! Ostoba egy doktor maga, hallja. Na, söpörjön! Később egy motelben majd folytathatjuk az üzleti csevegést, és lehet, hogy kap egy kis ingyen ajándékot is. – Parancsol? – Éppen facér vagyok. Tiltja talán a vallása, hogy néha kikapcsolódjon? – Isten őrizz, dehogy! Imádok lazítani! – Nagyszerű. Akkor szedje a lábát. Panov tehát kiment a mosdóba, ahol sajnálattal kellett megállapítania, hogy a nőnek igaza volt. Telefont sehol sem látott, az ablakon pedig csak egy girhes macska, legfeljebb egy kövér patkány tudott volna átbújni.... Volt azonban pénze, nagyon sok pénze, és öt, különböző államokban kiállított jogosítványa. Jason Bourne-tól úgy tanulta, hogy ezek, de különösen a pénz, érnek annyit, mint bármilyen fegyver. Elvégezte a dolgát – csakugyan régen vágyott már rá –, aztán visszament az ajtóhoz, és óvatosan résnyire nyitotta, hogy megfigyelhesse a szőkét. Épp odahajolt, amikor az ajtó kivágódott és felmázolta a falra. – Sajnálom, haver – mondta a mosdóba lépő alacsony, zömök férfi, és bátorítóan megveregette a fejét tapogató Mo vállát. – Jól vagy? – Hát persze. Természetesen. – Egy frászt vagy jól. Vérzik az orrod – korholta szelíden a feltúrt ujjú trikót viselő sofőr. – Gyere, lemossuk az arcodat! Hajtsd hátra a fejed, míg bevizezem a törülközőt... Lazíts és dőlj a falnak! Így jó. Egy pillanat és rendben leszünk – egyik kezével Panov hátát tartotta, a másikkal pedig az orrára szorította a hideg vízzel benedvesített papírtörülközőt. Időnként elvette és ellenőrizte, nem szűnt-e még meg a vérzés. – Mindjárt kész, haver, már majdnem elállt. A szádon át lélegezz jó mélyeket, érted? A fejedet hajtsd nyugodtan hátra, majd én tartom! – Köszönöm – mondta Panov, és csak ámuldozott, hogy egy orrvérzést ilyen hamar el lehet állítani. – Nagyon köszönöm. – Ne köszönd, én vágtalak orrba, ha véletlenül is – mondta a sofőr, de a hangján érződött, hogy megkönnyebbült. – Jobban érzed már magad? – kérdezte, és a piszoárhoz lépett, hogy könnyítsen magán. – Igen – válaszolta Mo, és ismét az édesanyja tanácsa jutott eszébe. El is döntötte rögtön, hogy ezúttal is nyílt és őszinte lesz, hátha elnyeri érte a jutalmát. – Be kell ismernem, hogy az én hibám volt, nem a magáé. – Hogy érted ezt? – kérdezte a sofőr, aki közben már a kezét mosta. – Az ajtó mögött lapultam, és egy nőt figyeltem, akitől szeretnék megszabadulni. Nem tudom, érthető ez így? – Már miért ne lenne érthető? – nevetett Panov kezelőorvosa, és a kézszárítóhoz lépett. – Minden férfinak ez a sorsa. A kezük közé kaparintanak, s rögtön tehetetlenné válsz. Elég, ha elbőgik magukat, s máris ott térdelsz a lábuknál. Én persze nem, én okosabban csináltam. Igazi európait vettem feleségül, tudod? Rosszul beszél ugyan angolul, de nagyon rendes... Istenien bánik a gyerekekkel, istenien bánik velem, s ha csak meglátom, rögtön felizgulok. Nem olyan, mint ezek az itteni kamatyhercegnők. – Ez egy nagyon érdekes, lényeglátó megállapítás – mondta a pszichiáter. – Tessék? – Nem érdekes. Szeretnék eltűnni úgy, hogy ne vegyen észre! Van egy kis pénzem... – Tartsd meg a pénzed! Kiről van szó? Panov résnyire nyitotta az ajtót. – Ott, az a szőke, aki hol erre, hol meg a bejárat felé néz. Kezd ideges lenni... – A szentségit! – vágott közbe a sofőr, – Ez a Bronk felesége! Hogy került ez ide? – Ki az a Bronk? – Őa keleti utakon furikázik, nem errefelé. Mit keres itt az asszony? – Gondolom, éppen őt akarja elkerülni. – Igen – hümmögött a sofőr. – Azt mondják, könnyen kapható, s még csak fizetni sem kell érte. – Ismeri? – Hát persze. Voltam egypár barbecue-partijukon. Isteni szószokat csinál. – Ki kell jutnom innen. Mondtam, hogy van egy kis pénzem... – Tényleg mondtad, de ezt majd később megbeszéljük. – Hol? – A járgányomban. Egy nagy, vörös furgon, fehér csíkokkal az oldalán. Olyan, mint a nemzeti zászló. Jobbra, az épület előtt áll. Húzódj be mögéje! – Észre fog venni. – Nem fog. Odamegyek hozzá, és szerzek neki egy kis meglepetést. Elmondom neki, hogy a CB-n másról sem hallani, csak róla, és a Bronk éppen errefelé tart – legalábbis így mesélik. – Hogyan hálálhatnám meg? – Mondjuk, annak a pénznek egy részével, amit állandóan emlegetsz. Persze nem kell sok. A Bronk egy állat, én meg jószívűvagyok – a sofőr határozott mozdulattal kivágta az ajtót, és nem sok híja volt, hogy Panovot ismét a falhoz préselte. Mo a réshez tapadt, és figyelte, amint a sofőr karját ölelésre tárva belép a bokszba, és magyaráz valamit az asszonynak. A nő megkövülten hallgatta, tekintetét egy pillanatra sem véve le róla. Panov kiugrott a mosdóból, átszáguldott a termen, és egyenesen a vörös-fehér csíkos teherautóhoz rohant. Kifulladva, hevesen dobogó szívvel kucorodott le a vezetőfülke mögött, és várt. Nemsokára kivágódott a büfé ajtaja, s lobogó hajjal az asszony vágtatott a kocsijához. Beugrott, a motor felbőgött, s nem telt bele pár másodperc, a kocsi már el is tűnt az északnak tartó országúton. – Hé, haver, bújj elő! – kiáltotta az ismeretlen, aki nemcsak az orrvérzését állította el rendkívüli szakértelemmel, de megmentette egy őrült feleség bűntudatból és bosszúvágyból táplálkozó, végzetesnek ígérkező kedélyhullámzásaitól is. – Itt vagyok… haver – állt fel Panov a vezetőfülke mögül. Harmincöt perccel később egy ismeretlen város előtt, egy országút melletti bevásárlóközpontnál álltak meg. – Itt találsz telefont, haver. Sok szerencsét – mondta a sofőr. – Biztos vagy benne? Már ami a pénzt illeti – kérdezte Panov. – Egészen biztos – válaszolta a zömök sofőr. – Kétszáz dollár éppen elég. Ennyit talán megszolgáltam, de ennél több már korrupttá tenne, nem gondolod? Ötvenszer nagyobb lóvét is ajánlottak már egyszer, ha elviszek egy szállítmányt, de nem vállaltam. Tudod, mit mondtam nekik? – Mit? – Azt, hogy menjenek az anyjukba a rohadt mérgükkel együtt. Nem vagyok hajlandó beszállni mások kinyírásába. – Rendes pasas vagy – szólt vissza Panov már a járdáról. – Volt néhány stiklim, amit nem árt levezekelni. – A vezetőfülke ajtaja becsapódott, a hatalmas teherautó nekilódult, Panov pedig elindult, hogy keressen egy telefont. – Hol az ördögben vagy? – ordította Alexander Conklin. – Nem tudom – válaszolta Panov. – Alex, ez egyszerűen hihetetlen! Ezek engem kilőttek, utazni küldtek! – Nyugi. Számítottunk erre. Először is azt kellene tudni, hol vagy. Nem akarlak megrémíteni, de jobb, ha tudod, hogy esetleg mások is kutatnak utánad. – Jól van, jól van... Várj egy kicsit. Van itt egy falatozó, az a neve, hogy Battle Ford's Best. Segít ez valamit? A Virginiából jövő megkönnyebbült sóhaj magáért beszélt. – Hát persze. Ha nem hiányoztál volna az iskolából, amikor a polgárháborút tanították, te is tudnád. – Mit jelentsen ez? – Azt, hogy menj a Ford's Bluff-i csatamezőre. Nemzeti emlékhely, a környéken mindenfelé táblák mutatják az irányt. Harminc perc múlva ott lesz érted egy helikopter, de ha lehet, addig ne állj szóba senkivel. – Igazán furcsa vagy. Végül is engem raboltak el, én... – Indíts! Bourne a szálloda ajtaján belépve egyenesen a recepcióhoz ment, elővett egy ötszáz frankost, és az éjszakai portás kezébe csúsztatta. – A nevem Simon – mondta mosolyogva. – Most értem haza. Nincs valami üzenetem? – Üzenet nincs, Monsieur Simon – válaszolt halkan a portás –, de két ember várakozik odakint. Az egyik a Montalembert-en, a másik pedig a Rue du Bac túloldalán. Jason előhúzott egy ezerfrankost, és azt is odacsúsztatta: – Sokat megér nekem, ha valakinek ilyen jó szeme van. Tartsa csak nyitva továbbra is! – Természetesen, uram! A szobájába érve gyorsan körülnézett: semmi sem változott, minden úgy volt, ahogy hagyta, csak az ágyat vetette be közben a takarítónő. Az ágy. Rettenetesen vágyott rá, hogy lefeküdjék és végre aludjék. Úgy érezte, képtelen tovább fennmaradni. Valami megváltozott – kevesebb lett az energiája, hamarabb kifulladt... Pedig most igencsak szüksége volt az erőre. Marie és Bernardine járt az eszében, s a telefonhoz lépve emlékezetből tárcsázni kezdett. – Sajnálom, hogy késtem – kezdte bemutatkozás helyett. – Négy teljes órát, mon ami. Mi történt? – Nincs időm elmondani. Mi van Marie-vel? – Egyelőre semmi. Az égadta világon semmi. Nem szerepel a neve egyetlen Párizsba érkező nemzetközi járat utaslistáján sem. Gondoltam, hogy esetleg átszállással jön, s a londoni, lisszaboni, stockholmi és amszterdami járatokat is megnéztem, de semmi. Marie Elise St. Jacques Webb nevűutas a közeljövőben nem érkezik egyetlen párizsi repülőtérre sem. – Biztos, hogy valahol ott a neve. Ha egyszer elhatározta magát, sohasem változtatja meg a döntését Ahhoz pedig, hogy az ellenőrzést kijátssza, nem ért. – Ismétlem, egyetlen külföldről Párizsba érkező járat utasai között sem szerepel. – A szentségit! – Folytatom a próbálkozást, barátom. Szent Alex szavai még mindig itt csengnek a fülemben: nem szabad lebecsülni a la belle mademoiselle-t. – Nem mademoiselle, hanem a feleségem... Értse meg, Bernardine, ő nem tartozik közénk, nem titkos ügynök, hogy a legvadabb trükköket találja ki. Nem ért az ilyesmihez. Azt azonban tudom, hogy Párizsba tart. – Mit mondhatnék erre azon kívül, hogy a légitársaságoknak nincs róla tudomásuk? – Azt, amit az előbb – válaszolta Jason, és rettenetes erőfeszítéssel próbálta nyitva tartani a szemét. – Érdeklődjék tovább. – Mi történt az éjjel? Mesélje el! – Majd holnap – David Webb ezt már inkább csak motyogta. – Holnap... Rettenetesen fáradt vagyok, pedig nem lenne szabad. – Mit beszél? Mintha nem is maga lenne. – Semmit. Majd holnap. Most gondolkodnom kell... de lehet, hogy azt is csak holnap... Marie a marseille-i repülőtéren útlevél-ellenőrzésre várakozók között állt. A korai órának köszönhetően kevés utas volt, és hamar sorra került. – Américaine – állapította meg útlevelét kinyitva a félig még alvó tisztviselő. – Üzleti ügyben jár, vagy csak szórakozni jött, madame? – Je parle français, monsieur. Je suis canadienne d'origine – Québec. Séparatiste – válaszolt franciául Marie. – Ah, bien! – az ellenőr szeméből kiszállt az álom. – Üzleti ügyben? – Nem. Tulajdonképpen emléktúrára jöttem. A szüleim marseille-iek. Nemrég haltak meg, s most szeretném megnézni, honnan származtak, hol éltek... mit veszítettem el. – Milyen megindító, amit mond, hölgyem – bókolt a hivatalnok a rendkívül csinos vendégnek. – Ha esetleg útikalauzra lenne szüksége, gondoljon arra, hogy nincs a városnak olyan szeglete, amit ne ismernék úgy, mint a tenyeremet. – Ön nagyon kedves. A Sofitel Vieux Port-ban fogok lakni. Mi a neve? Az enyémet már tudja. – Lafontaine, asszonyom. Állok szolgálatára. – Lafontaine? Csak nem? – De igen. – Milyen érdekes. – Valóban nagyon érdekes vagyok – mondta a tisztviselő, de a keze közben nem állt meg; beütötte a pecsétet a látogató útlevelébe. – Bármiben állok rendelkezésére, asszonyom. Ugyanahhoz a különös családhoz tartozhatnak, morfondírozott Marie, s elment kiváltani a csomagját, hogy azután egy belföldi járattal – valamilyen tetszőleges néven – továbbutazzék Párizsba. Françoise Bernardine arra ébredt, hogy rettenetesen elfeküdte a nyakát, és a karja is kellemetlenül zsibbad... tudom, hogy Párizsba tart, jutott eszébe az előző esti beszélgetés. Bármilyen jól ismerje is a férje, kénytelen volt azt mondani neki, hogy nem szerepel a neve egyetlen Párizsba érkező nemzetközi járat utaslistáján sem. Mindig csak Párizs. És mi van akkor, ha mégsem Párizs? Az öreg titkos ügynök kiugrott az ágyból, kutyafuttában megborotválkozott, magára kapkodta a ruháját és lerohant az utcára. A Peugeot szélvédőjén ezúttal is ott volt a tilos parkolásért kirótt büntetésről szóló cédula. Lemondóan legyintett, tudva, hogy ezt már nem intézheti el egy baráti telefonnal, s beszállt a kocsiba. Egy óra múlva az Orly repülőtér teherszállítási részlegében volt, s egy jelentéktelennek tűnő kis vörös téglás épületnél leállította a kocsit. A Bevándorlási Hivatal beutazókat nyilvántartó részlege működik ott, amelynek korszerűszámítógépei percnyi pontossággal regisztrálták az összes nemzetközi repülőtéren Franciaországba érkező utasokat. A Deuxième Bureau elég ritkán vette igénybe a központ szolgáltatásait, mert többnyire más, kevésbé hétköznapi beutazási módok kötötték le a figyelmét, Bernardine azonban az évek hosszú során többször is megfordult a részlegben, s rendszerint meg is kapta a kért információt. Remélte, hogy a régi kapcsolat még él, és ezúttal is sikerrel fog járni. Tizenkilenc perccel később már tudta, amit akart, de az értesülés értékéből sajnos sokat levont, hogy későn érkezett. Az épület előcsarnokában lévő nyilvános telefonról felhívta a Pont-Royalnál lévő szállodát. – Tessék! – szólt álmos hangon a telefonba Jason Bourne. – Ne haragudjon, hogy ilyen korán felébresztettem. – François? – Igen. – Épp most keltem föl. Van lent az utcán két pasas, akik még nálam is fáradtabbak lehetnek, hacsak fel nem váltották őket. – Tegnap este óta várnak? – Igen. Ha találkozunk, majd elmesélem, mi történt. Ezért hívott? – Nem. Orlyn vagyok, és sajnos, rossz hírt kell közölnöm. Tiszta bolond voltam, hogy erre nem gondoltam korábban... A felesége valamivel több mint két órája megérkezett Marseille-be. Nem Párizsba, Marseille-be. – Miért lenne ez rossz hír? – kérdezte értetlenül Jason. – Végre tudjuk, hol van és... Jézusom! Most már értem, mire gondol. – Bourne hangja elerőtlenedett: – Utazhat vonattal vagy bérelhet kocsit… – Akár repülőgéppel is jöhet, bármilyen kitalált név alatt – fejezte be a mondatot Bernardine. – Van egy halvány ötletem. Lehet, hogy ez sem ér semmit, de próbáljuk meg... Szokták becenéven szólítani egymást? Használnak valami kedveskedő megszólítást egymás között? – Őszintén szólva, nem nagyon... De, várjon csak! Néhány éve Jamie, a fiunk nehezen tudta kimondani, hogy mami, s helyette mindig azt mondta: Mimam. Akkoriban sokat viccelődtünk ezen, s néhány hónapig, míg a gyerek le nem szokott róla, én is így szólítottam Marie-t. – Tudom, hogy hibátlanul beszél franciául. Újságokat is szokott olvasni? – Ha mást nem is, de a pénzügyi rovatokat rendszeresen átnézi. Ez nála az ébredés utáni szertartás része. – Válságos helyzetekben is? – Különösen akkor. Azt mondja, ez megnyugtatja. – Akkor adjunk fel neki egy üzenetet. A pénzügyi rovatban. Phillip Atkinson nagykövet hivatalába érve leült íróasztalához, mély lélegzetet vett, és hozzálátott a rá váró gyötrelmes papírmunkához. A gyötrelmet ezúttal nem is annyira az unalmas ügyintézés, mint inkább a halántékában lüktető fájdalom és a szájában felgyülemlett rossz íz okozta. Nem a szokásos macskajaj volt ez, hiszen csak nagyon ritkán nyúlt a whiskyspohárhoz, és már vagy huszonöt éve nem rúgott be úgy istenesen. Régen, Saigon eleste után úgy harminc hónappal, megtanulta, hogy tehetségének, lehetőségeinek és főleg képességeinek megvannak a maguk meglehetősen szűkre szabott korlátai. Huszonkilenc éves volt, amikor elég jó ajánlásokkal visszatért a háborúból, s a családjának köszönhetően sikerült bejutnia a New York-i értéktőzsdére, ahol további harminc hónap alatt több mint hárommillió dollárt veszített. Később apja közbenjárásának köszönhetően, megkezdte pályafutását a külügyi szolgálatban, és igyekezett minél előbb elfelejteni korábbi kudarcait. Az öreg ugyan már nyolc éve halott volt, de a fia még mindig emlékezett utolsó atyai intelmére: – Ne rontsd el a dolgot, fiam! Igyál vagy kurvázz, ha akarsz, de úgy, hogy senki se tudja meg. Ügyelj rá, hogy mások előtt mindig nagyon kedves légy a feleségeddel! Megértetted? – Igen, apa. Ezért érezte hát magát olyan cudarul ezen a reggelen Phillip Atkinson. Előző este a királyi család néhány teljesen jelentéktelen tagjával vacsorázott, akik addig vedeltek, míg az ital már a fülükön folyt ki, de a felesége még ezt is megbocsátotta nekik, mivel királyi családból származnak. Neki azonban hét pohár Chablis kellett ahhoz, hogy el tudja viselni őket. Voltak pillanatok, amikor nosztalgiával gondolt a kellemetlen kötöttségektől mentes régi, saigoni napokra. Megszólalt a telefon. Atkinson gyorsan odafirkantotta a nevét egy hivatalos iratra, amit hiába olvasott el vagy ötször, egy szót sem értett belőle, és a kagylóért nyúlt. – A Magyar Központi Bizottság főmegbízottja van a vonalban, uram – hallotta a titkárnője hangját. – Igen? Kik ezek? Elismerjük mi őket? – Nem tudom, nagykövet úr. Az illető bemutatkozott, de képtelen voltam megjegyezni a nevét. – Na jó, kapcsolja! – Nagykövet úr? – kérdezte egy mély, angolul enyhe akcentussal beszélő férfihang. – Mr. Atkinson? – Igen, itt Atkinson beszél. Bocsásson meg, de nem emlékszem sem a nevére, sem a magyar szervezetre, amit képvisel. – Nem számít. A Kígyóasszony megbízásából beszélek... – Állj! – kiáltotta rémülten a brit királyi udvarnál akkreditált nagykövet. – Tartsa a vonalat, mindjárt folytatjuk! – Atkinson az asztal alá nyúlt, és bekapcsolta a beszélgetés lehallgatását megakadályozó kis készüléket. – Rendben, most már mondhatja! – Utasítást kaptam a Kígyóasszonytól, és azt mondták, önnél ellenőrizzem a hitelességét. – Vegye úgy, hogy megtörtént. – Ez azt jelenti, hogy teljesíthetem a megbízást? – Hát persze! Tegye, amit mondanak! Biztosan tudja, mi történt Teagartennel Brüsszelben és Armbrusterrel Washingtonban. Ne akarja, hogy velem is ezt tegyék! Engedelmeskedjen nekik! – Köszönöm, nagykövet úr. Bourne előbb beleült egy kád olyan forró vízbe, amit még éppen el tudott viselni, aztán jéghideg vízzel lezuhanyozott. Lecserélte a kötést a nyakán, és bezuhant az ágyba... Marie tehát egyszerűés mégis zseniális megoldást talált arra, hogy eljusson Párizsba. A fenébe is! Hogyan bukkanhatna a nyomára, hogyan védhetne meg? Tudja egyáltalán, hogy mit tesz? David meg fog őrülni. Pánikba esik, és elkövet egy csomó hibát... Teremtőm, de hisz én vagyok David! Elég! Szedd össze magad! Gondolataiból az ágya mellett megcsörrenő telefon szakította ki. – Tessék! – Itt Santos. Beszélni akarok magával. Már nem haragszom. 24. A mentőszolgálat helikopterének rotorjai leálltak, az ajtó kinyílt, s a lépcsőt leeresztették a fűre. Egy egyenruhás ápoló lesegítette Panovot, és átadta egy civilruhásnak, aki a közelben várakozó limuzinhoz kísérte. A kocsi hátsó ülésén Peter Holland, a CIA igazgatója ült, a sofőr mellett pedig Alexander Conklin. A pszichiáter beszállt az igazgató mellé, mély lélegzetet vett, és becsukott szemmel hátrahajtotta a fejét. – Biztos, hogy őrült vagyok – mondta, külön hangsúlyozva minden szót. – Ha kell, ebben a pillanatban kiállítom magamról az igazolást. – Végre biztonságban van, doktor, és ez a legfontosabb igyekezett – megnyugtatni Holland. – Örülök, hogy látlak, őrült Mo – mondta Conklin. – Van valami fogalmuk arról, mit tettem?... A kocsit, amiben ültem, szándékosan nekivezettem egy fának. Aztán a fél országot körbejárva beszálltam egy olyan ember kocsijába, akinek talán még nálam is több kereke hiányzik. Egy csillapíthatatlan libidójú nő mellé, aki féltékeny férje elől menekült, s túszul tartott maga mellett, azzal fenyegetőzve, hogy rám fogja: megerőszakoltam. Mindezt egy olyan kocsmában, ahol a legvadabb országúti vagányok gyűltek össze. Még szerencse, hogy akadt köztük egy, aki megkönyörült rajtam. – Panov hirtelen szünetet tartva, elkezdett kotorászni a zsebében. – Tessék! – Conklin kezébe nyomta az öt jogosítványt, meg a körülbelül hatezer dollárnyi készpénzt. – Mi ez? – nézett rá értetlenül Alex. – Kiraboltam egy bankot, és úgy döntöttem, hogy felcsapok hivatásos sofőrnek... Na, mégis, mit gondolsz, mi a fene lehet? Attól a pasastól vettem el aki vigyázott rám. Amennyire tudtam, elmondtam a helikopter pilótájának, hol történt a baleset. Visszamennek és megpróbálják megkeresni. Sikerülni is fog. A fickó szerintem még lábra sem tudott állni. Peter Holland a rádiótelefonért nyúlt, megnyomott három hívógombot, s már mondta is: – Hívja fel Arlingtonban a helikopteres mentőszolgálatot. Mondja meg nekik, hogy az 57. csoport egyenesen Langleybe vigye a páciensét, a kórházi részlegbe... Szóljon vissza, mit sikerült intéznie... Elnézést, doktor, folytassa. – Folytassam? Mit folytassak? – méltatlankodott Panov. – Elraboltak, egy farmházba vittek, s úgy telepumpáltak pentothallal, hogy még most is lebegek tőle. – Mi az ördögöt beszél maga? – kérdezte döbbenten Holland. – Semmit, tengernagy vagy Mr. Igazgató, vagy... – Maradjunk a Peternél, Mo – csitította az izgatott pszichiátert Holland. – Egyszerűen csak nem értem, miről beszél. – Nincs itt semmi megértenivaló azonkívül, amit már elmondtam. A tényeket ismeri, s ha kicsit szétszórtnak tűnök, azt tudja be a poszttraumatikus stressznek. – Nahát, most már aztán teljesen érthető, amit mond. – Ne haragudjon, Peter. Még mindig nem tértem magamhoz egészen – mondta Panov, és idegesen rámosolygott a CIA-igazgatóra. – Ami az utóbbi egy-két napban történt velem, igazán nem tartozik a normális életstílusomhoz. – Máséhoz sem – válaszolt Holland. – Elég sok szemétséggel találkoztam már a pályafutásom során, de azzal még nem, hogy valakinek az agyában turkáljanak. – Nem kell sietnünk, Mo – kapcsolódott be a beszélgetésbe Conklin is. – Ne erőlködj, elég nagy megpróbáltatáson mentél keresztül. Ha akarod, néhány órával elhalasztjuk a beszélgetést, hogy kipihend magad, megnyugodj. – Ne légy bolond, Alex! – tiltakozott a pszichiáter. – Másodszor sodortam halálos veszélybe Davidet, s az az igazán súlyos megpróbáltatás, hogy ezzel tisztában vagyok. Nincs egy perc veszíteni való időnk sem... Hagyjuk a fenébe Langleyt, Peter! Vigyen valamelyik klinikájukra. Azt akarom, hogy megint felpumpáljanak, és tudatosan vagy öntudatlanul, mindent kiadjak magamból, ami esetleg megragadt bennem. Siessünk! Majd én elmondom az orvosuknak, mit kell tennie. – Maga viccel! – Holland döbbenten bámult Panovra. – Eszem ágában sincs viccelni. Mindkettőjüknek meg kell tudniuk, mi raktározódott el az agyamban, akár csak a tudatalattimban. Hát olyan nehéz ezt megérteni? Az igazgató ismét a kocsitelefonért nyúlt, de ezúttal már csak egy gombot nyomott meg, s az üveg válaszfalon túl a sofőr rögtön fel is vette a kagylót. – Változott az útirány – mondta Holland. – Az Ötös Fertőtlenítőbe megyünk. A limuzin lassított, és a következő kereszteződésnél jobbra kanyarodva, a távolban sötétlő virginiai hegyek felé vette útját. Morris Panov hátradőlt, és behunyta a szemét. Alex Hollandra pillantott, aztán mintegy vezényszóra, mindketten Móra néztek, majd ismét egymásra, de már egyikük sem szólalt meg addig, míg harminc perccel később el nem érték az Ötös Fertőtlenítő Állomás nevűlétesítményt. – Az igazgató és a barátai – mondta a sofőr az egyik magáncégként bejegyzett, valójában a CIA Irányítása alatt álló biztonsági szolgálat egyenruháját viselő őrnek. A kapu kinyílt, s a kocsi végiggurult a hosszú, fákkal szegélyezett úton. – Kösz, hogy nyugton hagytak – mondta Mo, és szemét kinyitva pislogni kezdett a hirtelen világosságtól. – Megpróbáltam egy kis rendet tenni a fejemben, és visszaállítani a normális vérnyomásomat. – Ne gyötörje magát. Felesleges erőlködnie – szólt szelíden Holland. – Dehogy felesleges. Lehet, hogy egy idő után elég tisztán össze tudnám rakni a dolgokat, de egyelőre nem, elvesztegetni való időnk viszont nincs. – Conklinhoz fordult: – Mennyit mondhatsz el? – Peter mindent tud, előtte nyugodtan beszélhetünk – válaszolta Alex. – A részletektől, a vérnyomásod érdekében, megkíméllek. A lényeg, hogy David jól van. Ezzel ellentétes hírt legalábbis nem kaptunk. – Marie? A gyerekek? – A szigeten – mondta Alex, és igyekezett kerülni Holland tekintetét. – Mi a helyzet ezzel az Ötös Fertőtlenítővel? – nézett most Hollandra Panov. – Remélem, akad itt olyan szakember, amilyen nekem kell. – Huszonnégy órán át folyamatosan váltják egymást a műszakok. Az orvosok között talán olyan is akad, akit ismer. – Jobb szeretném, ha nem így lenne. – A kocsi balra kanyarodott, és megállt a birtok főépülete, egy György korabeli stílusban épült ház oszlopos bejárata előtt. – Menjünk – mondta Mo, s már lépett is ki a kocsiból. A faragott fehér ajtók, a rózsaszínű márványpadló és az előcsarnokból induló, elegánsan ívelő lépcső csupán kellemes díszlet volt, amit azért találtak ki, hogy elvonják a figyelmet az Ötös Fertőtlenítőnek nevezett intézményben folyó igazi tevékenységről. Az ellenségtől átállt hírszerzők, veszélyes megbízatásból visszatért ügynökök fordultak meg itt és estek át a legalaposabb kikérdezésen. Két orvos és három ápolónő foglalkozott velük, a külügyi szolgálatból – többnyire a tengerentúli követségekről – verbuvált szakácsok és inasok álltak rendelkezésükre, és kommandós kiképzésen átesett őrök vigyázták nyugalmukat. Az őrök, bár jelenlétük nem volt feltűnő, mindenhol ott voltak a házban és a birtokon, s a személyzet valamennyi tagja fegyvert viselt, leszámítva az orvosokat és a nővéreket. A látogatók kivétel nélkül a kabáthajtókára kitűzhető kis azonosító jelzést kaptak a gondnoktól, aki fogadta és útbaigazította őket a házban. Az idősödő, őszes hajú férfi korábban tolmácsként dolgozott a CIA-nál, de olyan kiválóan játszotta új szerepét, mintha egy színházi ügynökség közvetítette volna ki. Peter Holland felbukkanása szemmel láthatóan meglepte a háznagyot, aki büszke volt arra, hogy hetekre előre fejben tudja tartani az összes bejelentett látogatót. – Váratlan ellenőrzés, uram? – kérdezte. – Örülök, hogy látom, Frank – fogott vele kezet az igazgató. – Talán emlékszik még Alex Conklinra... – Teremtőm, Alex, hát tényleg te vagy? Hány éve is láttuk egymást utoljára? – a két régi ismerős melegen kezet rázott. – Melyik is volt az utolsó alkalom? Amikor azzal az őrült varsói nővel volt dolgunk, ugye? – A KGB-sek azóta is csuklanak, annyit emlegetem őket – nevetett Conklin. – Nem volt annak semmi más titka, mint a világ legrosszabb golumpkijának a receptje... – Válthatnánk néhány szót. Frank? – kérdezte az igazgató, és félrevonta a gondnokot. Pár perc múlva apró kitűzőkkel a kezében tért vissza, s átnyújtott egyet-egyet Conklinnak és Mo Panovnak. – Tudom, merre kell menni, majd én mutatom az utat – mondta. – Frank addig odaszól telefonon. Hármasban felmentek az emeletre az elegáns, díszes korlátú lépcsőn, majd balra fordulva, végig egy hosszú folyosón a ház túlsó végébe. Barnára pácolt, fényesre politúrozott vastag tölgyfa ajtó előtt álltak meg, amelynek felső részébe négy kisebb ablakot vágtak, a kilincs mellé pedig két nyomógombot szereltek a keretbe. Holland kulcsot illesztett a zárba, elfordította, és megnyomta az alsó gombot Az ajtó fölé szerelt apró videokamerán rögtön kigyulladt egy piros lámpa. Húsz másodperccel később meghallották a megállás előtt fékező lift ismerős surrogását. – Befelé, uraim! – adta ki az utasítást az igazgató, és kitárta előttük az ajtót. Beszálltak, s a lift elindult velük lefelé. – Azért jöttünk fel, hogy aztán lemenjünk? – méltatlankodott Conklin. – Biztonsági előírás – válaszolta az igazgató. – Ahova megyünk, oda csak ezen az úton lehet eljutni. A földszinten nincsen lift. – És miért nincs? Miért kell nekem ennyit koptatnom a falábamat? – zsörtölődött Alex. – Pont neked magyarázzam? – korholta Holland. – A lenti helyiségekhez csak két liften lehet eljutni, amelyek nem állnak meg a földszinten, s az ajtajuk csak különleges kulccsal nyitható. A másik lift a kazánokhoz és egyéb műszaki berendezésekhez visz. A kulcsot egyébként Franktől kaptam. Ha a lift egy bizonyos időn belül nem tér vissza az emeletre, megszólal a riasztócsengő. – Szerintem ez csak felesleges túlbonyolítása a dolognak – szólt közbe Panov. – Költséges, de haszontalan játék. – Nem feltétlenül, Mo – intette le szelíden Conklin. – A központi fűtés csöveiben nagyon könnyűrobbanóanyagot elrejteni. Tudtad te azt, hogy Hitler környezetének néhány értelmesebb tagja a bunker eleste előtti utolsó napokban megpróbált mérges gázt vezetni a légkondicionáló rendszerbe? Soha nem árt az óvatosság. A lift megállt, s az ajtó feltárult. – Balra, doktor! – figyelmeztette Holland az elsőként kilépő Panovot. Egy föld alatti egészségügyi központ hófehérre festett falú folyosóján álltak. A létesítmény nemcsak arra szolgált, hogy embereket gyógyítsanak benne, hanem arra is, hogy szükség esetén megtörjék őket, s olyan információkat szedjenek ki belőlük, amelyek segítségével kockázatos műveletek meghiúsítására tett kísérleteket lehet megelőzni, és életeket megmenteni. Beléptek egy szobába, amely élesen elütött a steril tisztaságú folyosótól. A rejtett fényforrásokból kellemesen megvilágított helyiségben süppedő fotelek álltak, az egyik fal melletti asztalon nagy kávéstermosz, mellette csészék. A faburkolaton kinyílt egy ajtó, és egy fehér orvosi köpenyt viselő férfi lépett az elegáns váróhelyiségbe. – Holland igazgató? – kérdezte, és üdvözlésre nyújtott kézzel Peterhez lépett. – Dr. Walsh vagyok, a második műszakból. Talán mondanom sem kell, hogy nem számítottunk a látogatására. – Magam sem tudtam előre, hogy ide fogok jönni, aztán a körülmények úgy alakultak. Engedje meg, hogy bemutassam dr. Morris Panovot, feltéve, hogy még nem ismerik egymást! – Csak hallomásból – válaszolta Walsh, és Móhoz lépett. – Örülök, hogy találkoztunk, doktor. Nagy megtiszteltetés számomra. – Kíváncsi vagyok, ugyanezt mondja-e majd akkor is, amikor befejeztük. Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte Panov. – Természetesen. Fáradjon az irodámba – az orvos előreengedte, és behúzta maguk mögött az ajtót. – Nem kellett volna velük menned? – kérdezte Conklin Petertől. – Miért nem mentél te? – A szentségit neki, de hisz te vagy az igazgató! Ragaszkodnod kellett volna hozzá. – Te vagy a legközelebbi barátja, neked kellett volna ragaszkodnod hozzá. – Nekem itt már nincs szavam. – Azóta, hogy Mo finoman elbocsátott bennünket, már nekem sem. Na gyere, igyunk egy kávét. – Holland a kis asztalhoz lépett, és teletöltött két csészét: – Hogy kéred? – Több tejjel és cukorral, mint amennyivel az orvosok engedik. Azért csak adjad. – Én még mindig feketén – az igazgató benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy cigarettát. – A feleségem szerint egy nap a sav kimarja a gyomromat. – Mások meg a cigarettát utálják. – Tessék? – Nézd csak meg – Alex a szemközti falra függesztett feliratra mutatott: KÖSZÖNJÜK, HOGY NEM GYÚJTOTT RÁ. – Annyi befolyásom azért még van, hogy ezzel ne törődjem – mondta Holland, és öngyújtóját elővéve, rágyújtott. Már csaknem húsz perce voltak kettesben. Hol egyikük, hol másikuk nyúlt egy képes folyóiratért, de csak azért, hogy rögtön le is tegye, és ismét az ajtóra függessze tekintetét, amely mögött a két orvos eltű nt. Végül, csaknem fél órával azután, hogy Panovval kiment, ismét megjelent dr. Walsh. – Azt mondja, hogy ön tud a kéréséről, és nincs ellenvetése, Holland igazgató – fordult Peterhez. – Rengeteg ellenvetésem lenne, de úgy látszik, egyiket sem hajlandó figyelembe venni... Jaj, bocsásson meg, doktor. Ez itt Alex Conklin. Közénk tartozik, és közeli barátja Panoynak. – Önnek mi a véleménye, Mr. Conklin? – kérdezte Walsh, miután egy biccentéssel üdvözölték egymást. – Ellenzem, amit tesz – amit tenni akar –, de szerinte van értelme. Ha ez igaz, akkor helyesen teszi, és megértem azt is, miért ragaszkodik hozzá. Ha viszont nincs értelme, akkor magam fogom kirángatni onnan. Maga szerint van értelme, doktor? Mekkora a kockázata az agykárosodásnak? – Kábítószerek használatakor mindig van kockázat, különösen ami a szervezet kémiai egyensúlyát illeti, s ezzel ő is tisztában van. Ezért is döntött az intravénás alkalmazás mellett, ami meghosszabbítja ugyan a rá nehezedő pszichológiai terhelést, de valamelyest csökkenti az esetleges károsodás veszélyét. – Valamelyest? – csattant fel dühösen Alex. – Gondolom, maguknak is jobb, ha őszinte vagyok. – A végeredményt mondja, doktor! – kérte Holland. – Ha a dolgok rosszul alakulnak, akkor két-három hónapos ápolásra lesz szüksége. – És van értelme? – tartott ki az előző kérdés mellett Conklin. – Igen – válaszolt Walsh. – Ami mostanában történt vele, az beépült a tudatalattijába. Tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy megfelelő szerek alkalmazásával elő lehet csalogatni onnan. Annak alapján, amit elmondott, én is ezt tenném a helyében. Mindenki ezt tenné. – A biztonsági intézkedések? – kérdezte Alex. – Az ápolónőt kiküldjük. A szobában csak én leszek, egy magnó... és önök közül valaki, vagy esetleg mindketten. Ha itt lesz az ideje, majd önökért küldök – mondta az orvos, és ismét eltűnt az ajtó mögött. Conklin és Peter Holland összenézett, és elkezdődött a gyötrelmes várakozás második szakasza. Legnagyobb meglepetésükre ez alig tartott tíz percig. Egy ápolónő jelent meg, és megkérte őket, hogy kövessék. Hosszú, hófehérre festett folyosón mentek végig, ugyancsak fehér ajtók sorát hagyva maguk mögött. Mindössze egyetlen emberrel találkoztak. Az egyik ajtón lépett ki, és az arcát takaró gézmaszk fölött rosszalló pillantást vetett a kívülről odacsöppent, az Ötös Fertőtlenítő Állomáshoz nem tartozó idegenekre. Az ápolónő megállt egy ajtó előtt, amely fölött vörös lámpa világított, és kinyitotta előttük. Ujját ajkára téve jelezte, hogy maradjanak csendben. Conklin és Holland belépett az elsötétített szobába, amelyet fehér lepedőből készült függöny választott ketté. Egyetlen lámpa fénye szűrődött át rajta, és halványan látni vélték a mögötte álló ágyat. Dr. Walsh halk, szelíd szavait hallották: – Most visszamegyünk, doktor. Nem sokat, csak úgy egy napot. Addig, amikor elkezdte érezni az állandó, kínzó fájdalmat a karjában... a karjában, doktor. Miért bántották a karját? Egy farmházban volt, egy kis farmházban. Az ablakból szántóföldeket látott, azután bekötötték a szemét, és bántották a karját. A karját, doktor. Gyenge, zöld fényű lámpa gyulladt ki, egy hangtalan villanymotor széthúzta a függönyt, és meglátták a mögötte ülő orvost és az ágyon fekvő pácienst. Walsh levette az ujját az ágy melletti kapcsolóról, és egy kurta mozdulattal körbemutatott, mintha csak arra biztatta volna őket, hogy nézzenek körül, bizonyosodjanak meg róla személyesen, hogy rajtuk kívül senki sincs a szobában. Szinte egyszerre bólintottak, és megkövülten nézték a halottsápadt Panovot, akinek tágra nyílt szeméből megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek. Tekintetük lejjebb siklott, s meglátták a testét takaró lepedő alól előtűnő, az ágy oldalához rögzített hevedereket. – Akarjál, doktor. Fájdalmas lesz, de maga már jól tudja, mi következik utána. Ez csupán a kezdet, s a folytatást jobb volna elkerülni. Próbáljuk meg, hátha sikerül. Fültépő, elkeseredett ordítás szakadt fel az ágyon fekvő, öntudatlan emberből: – Nem, nem! Nem mondom meg! Egyszer már megöltem, másodszor nem fogom megölni! Hagyjanaaaak,..! Alex megtántorodott, és már-már elvágódott, de Peter Holland még idejében elkapta, lassan, szelíden kivezette a szobából, és átadta az ápolónőnek: – Vigye innen, legyen szíves! – Igenis, uram. – Peter! – nyögte Alex, és igyekezett megállni a teste alól minduntalan kicsúszó mű lábán, – Sajnálom, rettenetesen sajnálom. – Mit? – súgta Holland. – Ott kellene maradnom, de képtelen vagyok rá. – Megértelek. A helyedben talán én sem lennék rá képes. – Nem, dehogy érted! Mo azzal vádolja magát, hogy megölte Davidet, pedig ez hülyeség. Én viszont tényleg meg akartam ölni! Tévedtem, de minden tudásommal azon voltam, hogy megöljem! És most ismét megtettem. Elküldtem Párizsba... Nem Mo ölte meg, hanem én! – Támassza a falnak, kisasszony. Engedje, hadd csússzék le a padlóra, és hagyjon magunkra bennünket – adta ki Holland az utasítást az ápolónőnek. – Igenis, uram – a nővér, pontosan eleget téve a felszólításnak, magukra hagyta őket a néptelen, hófehér folyosón. – Hát akkor most jól figyelj, ügynök! – kezdte halk, fojtott hangon a Központi Hírszerző Hivatal igazgatója, és féltérdre ereszkedett Conklinnal szemben. – Elegem van ebből a kibaszott “itt a bűnös, hol a bűnös” nevűtársasjátékból. Ezzel sehová sem jutunk. A legkevésbé sem érdekel, hogy te meg Panov mit csináltatok tizenhárom éve, öt éve, vagy épp az imént. Többé-kevésbé értelmes emberek vagyunk, s amit tettünk, azért tettük, mert meg voltunk győződve róla, hogy úgy helyes... Tudod mit, Szent Alex? Ne nézz rám ilyen bárgyún, hallottam, hogy így hívtak. Mindannyian követünk el hibákat. Rohadtul kellemetlen, ugye? Talán mégsem vagyunk olyan zseniálisak. Előfordulhat, hogy Panov mégsem a legnagyobb viselkedéskutató, vagy mi a fene. Talán te sem vagy a legdörzsöltebb titkos ügynök, akit szentté avatva örök időkre példaként kellene állítani a szolgálat tagjai elé, és én sem vagyok az a csodálatos terveket kieszelő, zseniális stratéga, akinek megpróbálnak beállítani. És akkor mi van? Ettől még ugyanúgy el kell végeznünk a dolgunkat. – Hallgass már, az isten szerelmére! – kiáltott rá Conklin, és hátát a falnak vetve megpróbált feltápászkodni. – Nyugi, nyugi – szólt rá Holland. – Pofa be! Semmi szükségem rá, hogy hegyi beszédet tarts nekem. Csak lenne meg a lábam, megmutatnám neked. – Nocsak? Verekedni akarsz? – Fekete öves voltam, tengernagy. – Ez igen! Én még bokszolni sem tanultam meg rendesen. Tekintetük találkozott, nézték egymást egy darabig, aztán Alex elnevette magát: – A fenébe is, veled nem lehet vitatkozni, Peter. Segíts felállni, visszamegyek a várószobába. Add a kezed! – Egy frászt! – mondta Holland. Felegyenesedett, és lenézett a padlón ücsörgő Conklinra. – Segíts magadon! Valaki azt mesélte, hogy a Szentnek egyszer kétszáz kilométert kellett megtennie ellenséges területen, folyókon és dzsungeleken át, és amikor visszatért a táborba, csak annyit kérdezett: nincs-e valakinek egy kis bourbonja. – Régen volt. Akkor még fiatal voltam, és megvolt mind a két lábam. – Tégy úgy, mintha még mindig meglenne, Szent Alex – vonta meg a vállát Holland. – Visszamegyek, mert valamelyikünknek csak ott kell lennie. – Rohadt disznó! Egy órán és negyvenhét percen át üldögélt Conklin a várószobában. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a lábcsonkjában kezdődött lüktetést mintha a lecsatolható műlábában is érezné. Képtelen volt rájönni, mi okozhatja ezt a furcsa benyomást, ám arra jó volt, hogy lekösse a figyelmét, elterelje gondolatait a körülötte zajló eseményekről. A múltba kalandozott, felidézte a régi időket, amikor még megvolt mindkét lába. Mennyi világmegváltó szándék feszült akkor benne, mennyire fűtötte a lelkesedés, arra ösztönözve őt, hogy középiskolája történetének legfiatalabb végzősévé, s a washingtoni egyetem legfiatalabb elsőéves hallgatójává váljék! Mindez akkor változott meg, amikor valaki valahogyan rájött, hogy az eredeti neve nem Alexander Conklin, hanem Alekszej Nyikolajevics Konszolikov. Az a férfi már az arcára sem emlékezett – feltett neki egy kérdést, s az arra adott válasza egész további életét megváltoztatta. – Nem beszél esetleg oroszul? – De igen – válaszolta, és magában mulatott, hogy látogatója képes az ellenkezőjét feltételezni. – Bizonyára tudja, hogy a szüleim bevándorlók. Nemcsak orosz családban, hanem orosz környéken is éltem, legalábbis gyerekkoromban. Ott még egy vekni kenyeret sem kapott volna a boltban, aki nem beszél oroszul. A templomban a papok – akárcsak a lengyeleknél – szintén ragaszkodtak hozzá, hogy a szüleink nyelvén beszéljünk... Azt hiszem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül nem lettem vallásos. – De ez csak gyerekkorában volt így, ugye? – Igen. – És mi változott? – Biztos vagyok benne, hogy valahol szerepel a jelentésükben, csak nem elégíti ki a maguk gonosz McCarthyját. Amint saját szavait felidézte, a férfi arca is felbukkant Alex emlékezetében. Kifürkészhetetlen arcú, középkorú ember volt, és fojtott dühvel közölte: – Biztosíthatom, Mr. Conklin, hogy semmi közöm a szenátorhoz. Maga gonosznak nevezi, s én is tudnék mondani róla egy s mást, de ez most nem tartozik ide... Tehát, mi változott? – Idősebb korára apám ideát is ugyanaz lett, ami Oroszországban volt: sikeres kereskedő, igazi kapitalista. Végül már hét szupermarketje volt, Conklin's Comers néven mű ködtek. Már túl van a nyolcvanon, s nagyon szeretem, bár lelkes híve a szenátornak. Figyelembe veszem a korát, a küzdelmeit, a szovjetek iránti gyűlöletét, és egyszerűen nem beszélek vele ezekről a dolgokról. – Maga nagyon okos és diplomatikus. – Igen. Okos és diplomatikus vagyok – bólintott Alex. – Néha vásárolok az apja üzleteiben. Elég drágák. – Igen, meglehetősen. – Honnan a Conklin név? – Apám találta ki. Anyám szerint egy motorolajokról szóló hirdetésben látta, négy vagy öt évvel azután, hogy idejöttek. A Konszolikov névtől mindenképpen meg akart válni. Szerinte orosz névvel ideát csak a zsidók tudnak karriert csinálni. Erről sem szoktam vitatkozni vele. – Nagyon diplomatikus. – Nem kerül különösebb erőfeszítésembe. Egyébként nagyon sok jó tulajdonságom is van. – De ha nem így lenne, szerintem maga akkor is ügyesen el tudná titkolni a valódi érzelmeit – mondta az ismeretlen. – Jól sejtem, hogy most térünk rá a lényegre? – kérdezte Alex. – Igen, Egy kormányhivatal megbízásából jöttem, Mr. Conklin, amelyik nagyon érdeklődik maga iránt, s amely korlátlan lehetőségeket tud biztosítani magának... Ennek a beszélgetésnek is már majdnem harminc éve, állapította meg magában Alex, és tekintetét szórakozottan végighordozta a helyiségen. Micsoda őrült évek következtek utána! Mértéktelen terjeszkedési vágyában az apja túlköltekezte magát. Hét üzletéből hatot elveszített, s bár ami maradt, az is elég volt ahhoz, hogy biztonságban éljen, a veszteséget nem volt képes elviselni – szívrohamot kapott és meghalt, éppen akkor, amikor Alex elkezdte felnőtt életét. Kelet- és Nyugat-Berlin, Moszkva, Leningrád, Taskent és Kamcsatka voltak az első állomások, majd Bécs, Párizs, Lisszabon és Isztambul következett, végül pedig Tokió, Hongkong, Szöul, Kambodzsa, Laosz és Saigon, a vietnami háború tragédiája. Rendkívüli nyelvtudásának és a bevetések során szerzett tapasztalatoknak köszönhetően a CIA titkos mű veleteinek egyik fő irányítójává, stratégájává vált. Aztán egy párás reggelen, a Mekong-deltában egy felrobbanó akna nemcsak a lábát, hanem az életét is szétzúzta. Nyomorék lábbal nem dolgozhatott tovább az első vonalban; kénytelen volt a háttérbe vonulni, s ezt nem bírta megemészteni. Azt, hogy alkoholista lett, öröklött génjeinek tulajdonította, s nem is nagyon harcolt ellene. A csonttá soványodott, reszketeg emberi roncs azonban kapott még egy utolsó lehetőséget a felemelkedésre akkor, amikor David Webb – Jason Bourne – belépett az életébe. Mielőtt végképp elmerült volna a gyötrelmes emlékekben, nyílt az ajtó, és Peter Holland lépett a szobába. Sápadt és megviselt volt, tekintete kifejezéstelen. Kezében két magnókazettát tartott. – Bízom Istenben, hogy míg csak élek, soha többé nem lesz részem ilyesmiben – suttogta. – Hogy van Mo? – Azt hittem, nem éli túl... Walshnak állandóan le kellett állnia, a végén már ő is egészen megrémült. – Miért nem hagyta abba, az isten szerelmére?! – Megkérdeztem, s azt mondta, hogy Panov nemcsak egyértelműszóbeli utasításokat adott, de le is írta őket, és ragaszkodott hozzá, hogy pontosan azok szerint járjon el. Úgy látszik, az orvosoknak van egy külön, csak egymással szemben érvényes etikai kódexük. Walsh bekapcsolta az EKG-t, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Én is azt néztem, mert így még mindig könnyebb volt, mintha Mót figyeltem volna. Gyere, tisztuljunk innen! – Várj egy kicsit! Mi lesz Panovval? – Egyelőre nincs olyan állapotban, hogy partit rendezhetnénk a tiszteletére. Néhány napos megfigyelésre itt marad. Walsh majd felhív reggel, és megmondja, mi legyen a továbbiakban. – Látni akarom. – Csak egy emberi roncsot látnál. Hidd el, jobb, ha nem teszed, s biztos, hogy ő sem akarná! Menjünk! – Hova? – Hozzád... hozzánk, Viennába. Gondolom, van egy kazettás magnód. – Annyi ott a műszaki berendezés, hogy talán még holdrakéta is akad köztük. A baj csak az, hogy egyiket sem tudom kezelni. – Útközben megállunk. Akarok venni egy üveg whiskyt. – Azt is találsz a lakásban. – Nem zavar, ha előtted vedelek? – kérdezte Holland Alexet fürkészve. – Számít, ha azt mondanám: igen? – Egy cseppet sem... Jól emlékszem, hogy két hálószoba van? – Igen. – Nagyszerű. Azt hiszem, jó sokáig elszöszmötölünk ezekkel – emelte fel a kazettákat az igazgató. – Az első lehallgatások során csak a kínt fogjuk kihallani belőlük, s nem az információt. Öt óra után néhány perccel hagyták el az Ötös Fertőtlenítő Állomásnak nevezett létesítményt. Szeptember közepén jártak, a nap már a látóhatár felé közeledett, a fénye is megtört, jelezve, hogy hamarosan beköszönt az ősz. – Mielőtt meghalunk, mindig tisztábbnak látjuk a fényeket – szólt halkan Conklin, és kinézett az ablakon. – Hamis és bombasztikus megállapítás – válaszolta Peter. – Ki mondta ezt? – Azt hiszem, Jézus. – A Szentírás soha egyetlen szerkesztő kezén nem ment át. Túl sok benne az ellenőrizetlen szóbeszéd. Alex halkan felnevetett. – Olvastad valaha? – kérdezte. – Mármint a Szentírást? – Nagy részét igen. – Mert muszáj volt? – Dehogy. A szüleim nem hittek Istenben. Nem kérkedtek vele, s egyik héten protestáns, a másikon katolikus misére, a harmadikon meg a zsinagógába küldtek bennünket a két nővéremmel. Gondolom, azt akarták, hogy mindhárom vallásról legyen valami fogalmunk, s magunk keressük meg a választ a kérdéseinkre. – Igazuk volt – helyeselt Conklin. – Én elvesztettem a hitemet, s miután éveken át kérkedtem a szellemi függetlenségemmel, most valami nagyon hiányzik. – Micsoda? – A vigasz, Peter. Nem találok vigasztalást. – Mire? – Magam sem tudom. Talán olyan dolgokra, amik nem is tőlem függnek. – Felmentést keresel, feloldozást a múltra? Nem, Alex. Felelősek vagyunk a tetteinkért, s nincs az a bűnbánat, amely ez alól feloldozást adhatna. Conklin megfordult, Hollandra nézett. – Köszönöm – mondta. – Mit? – Azt, hogy ha más szavakkal is, de ugyanazt mondod, amit én mondtam... Öt éve, Hongkongból visszatérve én is fennen hirdettem, hogy mindenkinek felelnie kell a tetteiért. Egyébként mi lett a nővéreiddel? – Nem fogod elhinni – válaszolta Holland, lehunyt szemmel a fejtámasznak dőlve. – Egyikük missziósnővér Újdelhiben, a másiknak saját public relations cége van New Yorkban, és jobban beszél jiddisül, mint kollégáink többsége a szakmában. Mindketten tökéletesen elégedettek azzal, amit csinálnak. – Te mégis a hadsereget választottad. – “Mégis” nélkül, Alex: azt választottam. Dühös fiatal voltam, s őszintén hittem benne, hogy ez az ország tönkre fog menni, ha azok, akiknek lehetőségük van rá, nem tesznek meg érte mindent. Kivételezettnek éreztem magam – a családomnak volt pénze, befolyása, kiváló iskolákba járattak, és simán bejutottam Annapolisba, nem úgy, mint azok a srácok, akik Philadelphia vagy a Harlem utcáin nőttek fel. Úgy éreztem, hogy ezeket a privilégiumokat valahogy meg kell szolgálnom. Meg kell mutatnom, hogy a születés, a család biztosította előnyöket nemcsak a kötelezettségek alóli kibúvásra lehet felhasználni, hanem arra is, hogy az ember másoknál többet vállaljon magára. – Az arisztokrácia újjászületése – válaszolta Conklin. – Noblesse oblige... – Ez így nem igaz. – Dehogynem. A szó legszorosabb értelmében így van. Aristo görögül azt jelenti, hogy a legjobb, a kratia pedig azt, hogy uralkodik. A régi Athénban az arisztokraták fiai hadseregeket vezéreltek, elöl jártak a csatában, s nemcsak parancsoltak a gyengébbeknek, hanem részt is vállaltak a munkájukból. – Talán ez is benne volt, bár nem tudom... ma már végképp nem tudom – válaszolta Holland, még mindig csukott szemmel. – Azt akartuk, hogy az emberek feláldozzák magukat... és miért? A Pork Chop Hillért, a Mekong-delta egy hasznavehetetlen darabjáért? Miért? Emberek pusztultak halomra kifordult belekkel, átvágott torokkal a dzsungelben. Miféle háború volt az? Ha a hozzám hasonlók nincsenek ott és nem mondják azt, hogy “Nézzétek, mi is eljöttünk”, akkor szerinted hogy a francba tudtunk volna kitartani annyi ideig? Tömeges zendülések robbantak volna ki, s talán jobb is lett volna. Azoknak a srácoknak a többsége, aki ott harcolt, a nevét is alig tudta leírni, míg mások megkapták a halasztást, vagy a harcoktól jó messze, valami biztonságos beosztásban dekkoltak. Ha egyáltalán tettem valamit az életben, hát akkor azt, hogy ott voltam velük. – Ne haragudj, Peter, nem akartam a múltat bolygatni – szólt csendesen Conklin. – Hogy is mondtad? Itt a bűnös, hol a bűnös társasjáték? Mikor lesz már ennek vége? – Most – mondta Holland, és ültében kiegyenesedett. A kocsitelefonért nyúlt, és átszólt a sofőrnek: – Rakjon le bennünket Viennában, legyen szíves. Aztán keressen egy kínai éttermet, és szedesse össze velük a legfinomabbakat... nekem feltétlenül hozzon citromos csirkét. Hollandnek majdnem igaza lett. Panov kábítószerek hatása alatt tartott beszámolójának első meghallgatása valóságos kínszenvedés volt, s az érzelmi megrázkódtatás – különösen mert ismerték a pszichiátert – háttérbe szorította a tényleges információkat. A második meghallgatáskor azonban, érzéseiket elfojtva, már csak a tartalomra koncentráltak, s igyekeztek minél több információt megragadni. Mindketten lázasan jegyzeteltek, és többször is visszapörgették a szalagot, hogy újból meghallgassanak egy-egy részt. A harmadik lejátszás során tovább pontosították az addig hallottakat, a negyedik végére pedig Alexnek is, Peter Hollandnek is harminc-negyven oldalnyi jegyzete gyűlt össze. Ezután körülbelül egy órán át csendben ültek, és feljegyzéseiket tanulmányozták. – Készen vagy? – kérdezte végül a kereveten ülő CIA-igazgató, és ceruzájával megkocogtatta a fogát. – Készen – válaszolta Conklin, aki az asztalnál, a különböző elektronikus berendezésekkel megrakott polc előtt ült. – Kiindulási pont? – Van – válaszolta Alex. – Kilencvenkilenc egész negyvennégy század százaléka annak, amit hallottunk, semmi mást nem mond, csak azt, hogy milyen kutya kemény kihallgató ez a Walsh. Gyorsabban csapott rá a leghalványabb utalásokra, semhogy fel tudtam volna fogni őket, pedig ami a kihallgatásokat illeti, én sem voltam éppen az utolsó. – Igaz – bólintott Holland. – Én is elég jól értettem hozzá, de Walsh egészen kiváló. – Talán még annál is jobb, de most nem ez a lényeg. Mo beszámolójában sem az az igazán érdekes, hogy mit mondott el a vallatóinak, hiszen lényegében mindent elmondott, amit tőlem megtudott. Az igazán fontos az, amit tőlük hallott – Conklin a jegyzeteiben lapozgatott. – Például ez: a család el lesz ragadtatva... A főnök áldását adja rá. Ezek másnak a gondolatai, nem az övéi. Na most. Mo nem ismeri annyira a bűnözők nyelvét, hogy szavaikat automatikusan lefordítsa köznapi nyelvre, pedig ezeknek a mondatoknak úgy is megvan a jelentésük. A főnök könnyen behelyettesíthető a családfővel, keresztapával. A család sem a szent családot akarja jelenteni, s az “áldását adja” is minden további nélkül behelyettesíthető a jutalommal. – A maffia! – vágta rá Peter. Tekintete tökéletesen tiszta volt, az utóbbi órákban megivott sok pohár whisky meg sem látszott rajta. – Én nem gondoltam át mindezt olyan következetesen, mint te, de ösztönösen ugyanezeket a részeket húztam alá... Volt még egypár, Panovhoz nem illő kifejezés – belelapozott a jegyzeteibe. – Itt van, ni: “Ezt New York akarja.” – Tovább lapozott. – Itt a másik: “A Wall Street-i okos fiúk.” És még egy: “A szőke fiúk”... a végét már nem lehetett érteni. – Ez nem volt meg nekem. Hallottam, de nem értettem, mit jelent. – Hát persze. Miért is tűnt volna fel önnek, Mr. Alekszej Konszolikov? – kérdezte mosolyogva Holland. – Az angolszász külsőd és iskolázottságod mögött te még mindig orosz vagy. Nem reagálsz olyan érzékenyen bizonyos kifejezésekre, mint mi. – Tessék? – Jól nézz meg magadnak, én is ahhoz a bizonyos fehér, angolszász és protestáns réteghez tartozom, amelyiknek más kisebbségek ezt a gúnynevet adták. A “szőkék” közül való Armbruster, Swayne, Atkinson, Burton és Teagarten is. A Wall Street pedig ugyanennek a rétegnek a pénzügyi bástyája. – Medúza – bólintott Alex. – A Medúza és a maffia... te jó isten! – Ha jól emlékszem, van egy telefonszámunk. Tudod, amit Bourne hozott el Swayne házából. – Többször próbáltam már hívni. Csak egy üzenetrögzítő van rákapcsolva a készülékre. – Az elég is. A készülék helyét meg tudjuk határozni. – És minek, ha szabad kérdeznem? Aki az üzenetekre kíváncsi, az elég, ha felhívja az üzenetrögzítőt, s ha egy csepp esze van, akkor egy nyilvános állomásról. Az egésszel nem érünk semmit. – Nem vagy valami jártas a fejlett technikában, ügynök. – Valamikor vettem egy videokészüléket, hogy meg tudjam nézni a kedvenc régi filmjeimet – mondta Conklin. – Zavart az óra állandó villogása, de nem tudtam kikapcsolni. Felhívtam a kereskedőt, s ő azt mondta, hogy nézzem meg az utasítást a készülék belső paneljén. Elkezdtem keresni, de máig nem találtam meg... – Akkor hadd áruljam el, mit tehetünk azzal az üzenetrögzítővel. Nem kerül sok fáradságba, s kívülről is egész rendesen meg tudjuk bolondítani. – És mit érünk el vele? Egy kapcsolattal kevesebb. – Elfelejted, hogy tudjuk, hol van a készülék. – Vagyis? – Vagyis valaki biztosan odamegy, hogy megjavítsa. – Hm. – Elkapjuk és megtudjuk tőle, ki küldte oda. – Tudod, ahhoz képest, hogy kezdő vagy a beosztásodban, már elég jól ismered a lehetőségeidet. – Sajnálom, hogy nem kínálhatlak meg egy itallal. Bryce Ogilvie, az Ogilvie, Spofford, Crawford és Cohen ügyvédi iroda egyik társtulajdonosa éppen egy bonyolult válaszlevelet diktált az igazságügyi minisztérium trösztellenes részlegének, amikor asztalán megszólalt a titkos, csak a legbizalmasabb beszélgetésekre használt telefon, – Maradjon a vonalban – szólt parancsoló hangon a kagylóba, miután megnyomta a készüléken villogó zöld gombot. A titkárnőjére nézett: – Megbocsát? – Természetesen, uram – a lány felállt, és kisietett a szobából. – Tessék! Mi történt? – kérdezte Ogilvie, miután egyedül maradt. – A készülék nem működik – válaszolt egy hang. – Miért? – Nem tudom. Állandóan foglaltat jelez. – Ez a legjobb berendezés a piacon. Talán más is éppen akkor akart telefonálni, amikor maga hívta a számot. – Két órája állandóan próbálgatom. Biztosan meghibásodott A legjobb készülékek is felmondják néha a szolgálatot. – Rendben van, küldjön oda valakit, hogy nézze meg. Valamelyik niggert. – Persze. Fehér ember úgysem menne fel oda. 25. Valamivel elmúlt már éjfél, amikor Bourne leszállt a metróról Argenteuilben. A napot úgy osztotta be, hogy a legsürgősebb teendői elvégzése mellett minél több ideje maradjon Marie felkutatására. Sorba járta az ismerős kávéházakat, a nagyobb áruházakat, minden nagy és kis szállodát, ahol emlékezete szerint tizenhárom évvel korábban megfordultak. Egy-egy nőt távolról meglátva többször is úgy érezte, hogy végre megtalálta, aztán csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy tévedett. A lázas kutatás mindössze arra volt jó, hogy tisztába jöjjön vele, milyen felfűtött idegállapotban van, s legalább megpróbált tudatosan uralkodni magán, Nemcsak a kutatás volt eredménytelen, más problémák is akadtak. Például Alex. Hol az ördögben csavaroghat Conklin? Hiába telefonált Virginiába, képtelen volt elérni. A Párizs és Washington közötti nagy időkülönbség miatt számított rá, hogy Alex gondosan ügyel majd az időbeosztásra, s legelőször is gondoskodik arról, hogy mielőbb eljusson hozzá a pénz, amire szüksége lesz. Az Egyesült Államok keleti partvidékén az üzleti órák párizsi idő szerint délután kezdődtek, Párizsban viszont ötkor véget értek. Alig egy óra állt rendelkezésre ahhoz, hogy egymillió amerikai dollár eljusson egy bizonyos Mr. Simon párizsi bankjához, amelynek eközben még meg is kellett ismerkednie ezzel a bizonyos Mr. Simonnal. Még szerencse, hogy Bernardine segített. Mi az, hogy segített?! Ha ő nincs, az egészet lehetetlen lett volna megcsinálni. – A Rue de Grenelle-en van egy bank, amit a Deuxième is elég gyakran igénybe vesz – mondta, amikor Bourne felhívta. – Ott aláírás nélkül is megnyitják a számlát. A nagylelkűségük azonban csak idáig terjed. Nem bíznak senkiben, s különösen azokban nem, akik bármilyen kapcsolatban állnak kedvenc szocialista kormányunkkal vagy annak valamilyen hivatalával. – Úgy érti, hogy ha a pénz nincs ott, akkor a telexértesítés ellenére sem hajlandók kiadni? – Egy árva sout sem. Megjelenhet náluk személyesen az elnök, őt is elküldik Moszkvába, hogy vegye fel a pénzt egyenesen a gazdáitól. – Képtelen voltam elérni Alexet, így aztán nem is a bostoni bankunkat hívtam fel, hanem a kajmán-szigeteki emberünket, akinél Marie a pénze nagy részét letétbe helyezte: Kanadai, és kanadai tulajdonban van a bank is. Várja az utasításomat. – Ehhez előbb el kell intéznem egy telefont. A Pont-Royalnál van? – Nem. Majd én visszahívom, – Honnan beszél? – Ha tudná, merre jártam, azt mondaná, hogy olyan vagyok mint egy megkergült pillangó. – Őt keresi? – Igen, de hát ezt úgyis tudja. – Ne haragudjon, de tulajdonképpen jobban örülnék, ha nem találná meg! – Kösz a jóságát. Húsz perc múlva jelentkezem. A telefon után elment még egy ismerős helyre, ahol annak idején gyakran találkoztak: a Trocadéróra, a Chaillot-palotához. A palota előtti lépcsősoron egyszer egy lövöldözés során megsebesült. Felrémlettek neki a szobrok és szökőkutak között fejvesztetten futkosó, menedéket kereső emberek. Miért jutott eszébe éppen a Trocadéro?... Talán azért, mert akkor Marie is ott volt... De hol? Igen, az egyik teraszon, valamelyik emlékmű közelében. De melyik volt az?.... Descartes? Racine? Talleyrand? Descartes emlékművére gondolt először. Biztosan amellett állt, s talán most is ott lesz. Az emlékművet hamar megtalálta, de Marie-nek nyoma sem volt a környéken. Megnézte az időt: már majdnem háromnegyed óra telt el azóta, hogy Bernardine-nel beszélt. Akárcsak az emlékezetében felbukkant emberek, ő is gyors léptekkel levágtatott a lépcsőkön, tekintete közben telefon után kutatott. – Menjen a Banque Normandie-ba és keresse Monsieur Tabourit – mondta neki a francia, mikor végre sikerült felhívnia. – Már tud róla, hogy egy bizonyos Monsieur Simon szóbeli utasítással több mint hétmillió frankot akar átutaltatni a kajmán-szigeteki bankárjával. Örömmel rendelkezésére fogja bocsátani a telefonját, de a hívás díját egész biztosan felszámolja. – Köszönöm, François. – Hol van most? – A Trocadérón. Ez egyszerűen őrület. Erőt vett rajtam valami ideges remegés, egészen biztos voltam benne, hogy ott találom, de persze nem volt ott. Valamikor kaptam egy golyót arrafelé, biztosan annak az emléke hatott rám így. – Menjen a bankba – mondta Bernardine, és letette a kagylót. Harmincöt perccel az után, hogy beszélt a Kajmán-szigetekkel, a barna bőrű, szüntelenül mosolygó Monsieur Tabouri közölte vele, hogy a pénz rendelkezésére áll. Hétszázötvenezer frankot kért minél nagyobb címletekben, s a pénzt hamarosan meg is hozták. Miután kettesben maradtak az irodában, a bankár elég nevetséges módon félrevonta az egyik sarokba, és suttogni kezdett: – Tudok néhány nagyszerűingatlanvásárlási lehetőséget Bejrútban. Szakértője vagyok a Közel-Keletnek. Higgye el nekem, hogy ezek az ostoba belharcok nem tarthatnak sokáig. Előbb-utóbb nem marad már ember, aki képes lesz fegyvert venni a kezébe. Az a város ismét a Földközi-tenger Párizsa lesz. Most viszont nevetséges árért egész szállodákat, valódi értékük töredékéért nagy ingatlanokat lehet ott venni. – Ez érdekesen hangzik. Majd jelentkezem. A Banque Normandie-ból visszatért a szállodába, és újból megpróbálta felhívni Alex Conklint. Viennában akkor már majdnem déli egy óra volt, de a hívásra még mindig csak az üzenetrögzítő válaszolt. Különböző megfontolásokból Jason úgy döntött, hogy nem hagy üzenetet a gépen. Most pedig már Argenteuilben volt Lassan felment a metróból, és elindult a Le Coeur du Soldat felé. Az utasítások, amiket kapott, teljesen egyértelműek voltak. Azt is megszabták, hogy ne az előző napi, bárki által könnyen megjegyezhető katonaruháját viselje. Egyszerűmunkásnak kellett öltöznie, az öreg gyár kapujához mennie, s ott rágyújtania egy cigarettára. Az utasítás úgy szólt, hogy éjszaka fél egy és egy között érjen oda, sem előbb, sem később. Amikor megkérdezte Santos küldönceit – miután a kényelmetlen várakozásért néhány százdollárost adott nekik fájdalomdíjként –, hogy mi az oka ennek a késő éjszakai nagy elővigyázatosságnak, a beszédesebbik így felelt: – Santos soha nem hagyja el a Le Coeur du Soldat-t. – Tegnap este mégis otthagyta. – De csak néhány percre – szólalt meg most már a másik küldönc is. – Értem – mondta Bourne, pedig igazából semmit sem értett, csupán találgatott. Carlos tartaná fogva Santost, rákényszerítve, hogy éjjel-nappal a Le Coeur du Soldat-ban legyen? A lehetőség elég fantasztikusnak tűnt, figyelembe véve a férfi állati erejét, és messze az átlag fölötti intelligenciáját. 0:37 volt, amikor a farmert, sapkát és kopott pulóvert viselő Jason a gyár kapujához ért. Előhúzott egy csomag Gauloise-t, a falnak dőlve rágyújtott egy cigarettára; a gyufát mindaddig a kezében tartotta, míg a körmére nem égett. Gondolatai visszatértek a rejtélyes Santoshoz, Carlos legfőbb összekötőjéhez, aki, bár nyilvánvalóan LatinAmerikából származott, úgy beszélt franciául, mintha a Sorbonne-on végzett volna. Találgatta, honnan jöhetett, s arra a megállapításra jutott, hogy ő is biztosan venezuelai. És már nem haragszik rá. Bravó, amigo! Santosnak biztosan sikerült beszélnie a halálra rémült londoni nagykövettel. Atkinsonnak nem volt más választása, mint teljes meggyőződéssel azt mondani, hogy a Kígyóasszonytól kapott bármilyen utasítást feltétlenül végre kell hajtani, hiszen számára a Medúza kegye jelenti az egyetlen menedéket. Santos tehát engedett. Nem a megbízója iránti lojalitásból, kötelességérzetből, hanem józan megfontolásból. Az összekötő szabadulni akart a bezártságból, kiszolgáltatott helyzetéből, s a hárommillió frank már olyan ajánlat volt, amit megfontolásra érdemesnek tartott. Végre kapott egy lehetőséget, és alkalma volt választania. Bourne megsejtette, hogy Santost kezdi fojtogatni Carlosnak tett hűségesküje. A beszélgetés során ezért is említette meg neki, hogy elutazhatna, megszabadulhatna a naponta ismétlődő, fáradságos robottól. A lehetőségek hallatán Santos szeme felvillant. Látszott rajta, hogy csábítja a hárommillió frankos ajánlat. Jason az órájára nézett: tizenöt perc telt el érkezése óta. Biztos volt benne, hogy Santos emberei ellenőrzik a környéket, mielőtt főnökük megjelenne. Eszébe jutott Marie, az a furcsa érzés, amely a Trocadérón kerítette hatalmába, és az öreg Fontaine szavai, amelyeket a Tranquility Inn emeleti raktárában mondott, amikor az üdülőtelep útjait figyelték, Carlosra várva, “Itt van a közelben, érzem. Olyan ez, mint amikor a vihar közeledik, s a távolban már villámlik, de a mennydörgést még nem hallani.” Jasont akkor kerítette hatalmába hasonló érzés, mint amilyet a Trocadérón tapasztalt. Pontosan egy óra volt, mikor a két küldönc előbukkant a sikátorból, s az úttesten átvágva az öreg gyár kapujához ment. – Santos várja magát – szólalt meg az egyik. – Sehol nem látom – nézett körül Bourne. – Velünk kell jönnie. Őnem hagyja el a Le Coeur du Soldat-t. – Nem nagyon tetszik ez nekem. – Pedig nincs rá oka. Santos már nem haragszik magára. – És a kése? – Se kés, se pisztoly nincs nála. Soha nem hord fegyvert... – Ennek igazán örülök. Mehetünk. – Nincs szüksége ilyesmire – fejezte be a küldönc sokatmondóan a félbehagyott mondatát. Végigmentek a zsákutcán, el a kocsma neonfeliratos bejárata előtt, és befordultak egy keskeny sikátorba. Az alig karnyújtásnyira széles átjárón az épület hátába kerültek, s ott olyan látvány tárult Bourne szeme elé, amire a legkevésbé számított a városnak ezen a részén – egy gondozott angolkertben álltak. A talán tízszer hat méteres kert egészen valószerűtlennek tűnt a csillogó holdfényben. – De gyönyörű! – tört ki önkéntelenül Jasonból. – Látszik, hogy sokat gondozzák. – Santosnak ez a szenvedélye – mondta az egyik kísérő. – Senki nem érti ugyan, de a virágokhoz nem mernek hozzányúlni. Bourne-t az épülethez kívülről hozzáépített lifthez vezették. Körülnézett, de nem látott más bejáratot a házba. Beszálltak, az egyik kísérő behúzta az ajtót, és egy gombot megnyomva, beleszólt a láthatatlan mikrofonba: – Mi vagyunk, Santos. Kamélia. Húzz fel bennünket! – Kamélia? – kérdezte értetlenül Jason. – Ebből tudja, hogy minden rendben. Ha baj volna, a barátom liliomot vagy rózsát mondott volna – magyarázta a másik férfi. – És akkor mi történne? – A maga helyében én inkább nem is gondolnék rá. A lift nyikorogva megállt, s a szótlanabb küldönc egész testsúlyát beleadva kinyitott egy vastag acélajtót. Bourne-t az ismerős, elegáns bútorokkal berendezett szobába vezették. Santos most is a karosszékben ült. – Elmehettek, barátaim – mondta a férfi a két kísérőnek. – A pénzetek ott van, ahol mondtam. Szóljatok a lentieknek, hogy adjanak ötven-ötven frankot Renének és annak a Ralph nevűamerikainak, aztán dobják ki őket. Ott isznak a sarokban... Mondják meg nekik, hogy a pénzt a tegnap esti haverjuk küldi. Ne haragudjanak, hogy eddig elfelejtkezett róla. – Ó, a szentségit! – kiáltott fel Jason. – Ugye elfelejtette? – Annyi dolgom volt, hogy teljesen kiment a fejemből. – Meglesz, Santos – a két küldött nem a lifthez ment vissza, hanem a szoba bal oldali ajtaján át távozott. Bourne értetlenül nézett utánuk. – Egy lépcső van ott, ami a konyhába vezet – válaszolt Santos a fel nem tett kérdésre. – Az ajtót csak én tudom kinyitni kívülről... Foglaljon helyet, Monsieur Simon. Érezze magát otthon. Hogy van a feje? – Köszönöm, a daganat már lelohadt. – Bourne a széles kerevetre ült, és valósággal besüppedt a párnák közé. – Ugye, azt mondta, hogy már nem haragszik? – Már nem... és érdekel az a hárommillió frank. – Ezek szerint eredményes volt a londoni hívás? – Azt, ahogyan válaszolt, senki nem képes tettetni. Úgy tűnik, a Kígyóasszony valóban létezik, s a hölgynek ugyancsak nagy hatalma lehet. – Magam is erről próbáltam meggyőzni. – Elhiszem, amit mondott. Térjünk hát vissza a kérésére, vagy inkább követelésére... – Mondjunk inkább feltételeket – vágott közbe Jason. – Rendben, nézzük hát a feltételeit – bólintott Santos. – Egyedül és csakis egyedül léphet kapcsolatba a feketerigóval, ugye? – Pontosan. – Ismét meg kell kérdeznem, hogy miért? – Őszintén szólva, maga már így is túl sokat tud. Jóval többet, mint a megbízóim feltételeznék. Persze nemigen tehetnek szemrehányást, nekik nem kellett az életükért küzdeniük egy argenteuili bisztró emeletén. El akarják kerülni, hogy bármilyen nyomot is hagyjanak, s ezért nem hajlandók közvetlenül kapcsolatba lépni magával. Úgy vélik, hogy a maga helyzete nem elég biztonságos. – Hogyhogy?! – csapott dühösen a szék karfájára Santos. – Egy párizsi öregember, akinek már priusza is van a rendőrségen, megpróbálta figyelmeztetni a társaság egy tagját, hogy merényletet terveznek ellene. Ez az öreg volt az, aki említést tett a feketerigóról, s aki a Le Coeur du Soldat-ról beszélt. Szerencsére, a mi emberünk hallotta, amit mondott, s továbbította a megbízóimnak. Ezzel azonban még nem oldódott meg minden gond. Hány öreg lehet még Párizsban, aki szenilis fecsegése közben említést tesz a Le Coeur du Soldat-ról és magáról? Nem, a megbízóim mindenképpen el akarják kerülni ezt a kapcsolatot. – És maga? – Én eltűnök, maga viszont nem. Bár, ha őszinte akarok lenni, jobban tenné, ha megfontolná ezt a lehetőséget... Tessék, hoztam magának valamit. – Bourne oldalra dőlt, és előhúzott a zsebéből egy gumival összefogott, szorosan összetekert bankjegyhengert. Santos felé dobta, aki gyors mozdulattal még a levegőben elkapta. – Kétszázötvenezer frank. Egy kis ösztönzés az együttműködéshez. Megkapom az információt, továbbítom Londonba, s akár elfogadja a főnöke a megbízóim ajánlatát, akár nem, maga megkapja, ami még jár a hárommillióból. – De maga könnyen eltűnhet, mielőtt még a pénzt kifizetnék, vagy nem? – Ha akar, figyeltessen, mint eddig. Állítsa rám az egyik emberét, hogy kövessen Londonba és vissza. Megadom a légitársaság nevét és a járat számát, amelyikkel utazom. Ez elég tisztességes ajánlat, azt hiszem. – Ennél már csak egy tisztességesebb megoldás lenne, Monsieur Simon – válaszolt Santos, és felállt a karosszékből. A fal mellett álló kártyaasztalhoz lépett. – Megkérhetném, hogy fáradjon ide? Bourne közelebb ment, és döbbenten bámult az asztalra. – Szereti az alapos munkát, ugye? – kérdezte. – Általában igen... Nehogy a portásokat vádolja, azok hűségesen kitartanak maga mellett. Velük nem is próbálkozom, megelégszem az alacsonyabb beosztásúakkal is – takarítónőkkel, szobapincérekkel. Ők még nem olyan dörzsöltek, s különben sem hiányoznak senkinek, ha hirtelen elmaradnak a munkából. Az asztalon kiterítve ott feküdt a három útlevél, amelyet Bourne Kaktusztól kapott, s mellettük a pisztoly és a kés, amit előző este vettek el tőle. – Mindez nagyon meggyőzően hangzik, de nem hiszem, hogy bármit is megoldana – mondta Jason, nyugalmat erőltetve magára. – Majd meglátjuk... – válaszolta Santos. – A pénzt, amit az előbb adott, elfogadom – vegyük úgy, hogy az eddigi együttműködésemért. Ahelyett azonban, hogy maga menne Londonba, jöjjenek Párizsba az ottaniak. Holnap reggel. Ha az illetők vagy az illető megérkezik a szállodába, maga felhív – a számomat majd megadom –, aztán eljátsszuk az ilyenkor szokásos játékot. Kicseréljük, amink van. Találkozunk egy semleges helyen, ahol maga megkapja az információt, én meg a pénzt. – Maga megőrült, Santos! A megbízóim sohasem fogadnák el ezt a feltételt. Ezzel megfosztja magát a hárommillió maradékától. – Miért ne próbálnánk meg? Ha nem akarnak személyesen megjelenni a találkozón, bármikor találnak egy vak koldust, aki jó pénzért hajlandó elhozni egy kis csomagot. Ez az egyetlen módjaimnak, hogy megkapják, amire vágynak. – Megteszem, amit csak tudok – mondta Bourne. – Itt a telefonszámom – Santos felvett az asztalról egy odakészített névjegyet. – Hívjon fel, ha az illető megérkezett Londonból. Addig is számítson rá, hogy az embereim szemmel tartják. – Maga remek pofa. – Ha megengedi, a lifthez kísérem. Marie nem gyújtott villanyt. Az ágyban ült, forró teát ivott, és az éjszakai Párizs utcai neszeit hallgatta, A gondolatát is elviselhetetlennek érezte, hogy aludjék – most, amikor minden óra számít! A legkorábbi járattal érkezett Marseille-ból, s egyenesen a Rue de Rivolira ment, a Meurice-be. Ebben a szállóban lakott tizenhárom éve is, amikor azért jött, hogy meggyőzzön egy férfit, s ezzel megmentse az életét. Akkor teát rendelt, s a férfi visszatért hozzá. Forró teát kért hát most is az éjszakás szobapincértől, mintha azt remélte volna, hogy ezt a kis rítust megismételve minden más megismétlődik, ami akkor történt Istenem! Látta őt! Nem képzelődött, nem a szeme káprázott; valóban David volt az! Délelőtt elindult a szállodából, hogy csak úgy találomra, ahogy épp eszébe jutnak, felkeresse a régi ismerős helyeket. Tizenhárom évvel ezelőtt ezt is Jason Bourne-tól tanulta: “Ha menekülsz vagy üldözöl valakit, vedd számba a lehetőségeket, de mindig jól jegyezd meg az elsőt! Rendszerint az első ötlet a legjobb és a legegyszerűbb. A legjobb, ha amellett döntesz!” Először az V. György Avenue végében lévő sétahajó-kikötőhöz ment, majd a Madeleine-en lévő bankhoz, s onnan a Trocadéróra. Céltalanul, szinte önkívületben bolyongott a turistáktól hemzsegő teraszokon. A késő augusztusi nap melegen sütött, s ő fáradtan leült egy kőpadra, mert eszébe jutott Jason Bourne egy másik mondása: a pihenés fegyver. Szórakozottan nézelődött, amikor váratlanul észrevett egy sapkát és V nyakú pulóvert viselő férfit. A kert felől futott, fel a lépcsőkön, az V. György Avenue kányába. Ismerte ezeket a gyors, erőteljes lépteket, milyen jól ismerte! Hányszor látta odahaza, az egyetem futópályáján! David! Felpattant a padról, és kiabálva futott utána: – David! Én vagyok az, David... Jason! Összeütközött egy csoport japánnak magyarázó idegenvezetővel, s a férfi dühös méltatlankodásával mit sem törődve, utat tört magának a csodálkozó kis emberek között. Bármennyire is igyekezett, elkésett: a férje eltűnt. Merre mehetett? A parkok vagy a Pont d'Iéna felé? – Jason! – ordította torkaszakadtából. – Jason, gyere vissza! Járókelők fordultak felé; ki nem is titkolt rosszallással, ki az elhagyott szerelmes iránti megértéssel a tekintetében. Lerohant a lépcsőn, és kétségbeesetten járta az utcákat, remélve, hogy valahol csak rábukkan. Végül fogott egy taxit, és visszament a Meurice-be. Elcsigázottan vánszorgott fel a szobájába, lerogyott az ágyra, de erőt vett magán, s visszatartotta kitörni készülő zokogását. Nem jött még el a megkönnyebbülést hozó sírás ideje. Egyelőre csak annyit engedhetett meg magának, hogy pihenjen egy kicsit, egyék, visszanyerje energiáját, amint azt Jason Bourne-tól tanulta, aztán visszamenjen az utcákra, és folytassa a kutatást. Sajgó lábát pihentetve feküdt az ágyon, és újraélte a napközben történteket. Érezte, hogy a férje, de még Jason Bourne sem előle futott. Valószínűleg észre sem vette. Valami más oka lehetett, hogy olyan sietve távozott a Trocadéróról, ahová viszont csak egy okból mehetett. Őis a tizenhárom évvel korábbi emlékek után kutat, és arra számít, hogy a régi helyek valamelyikén esetleg rábukkan. Pihent hát egy kicsit, kért valami ételt a szobájába, és két órával később már ismét az utcákat járta. Most pedig, a sötét szobában ülve és a teáját kortyolgatva alig várta, hogy megvirradjon, és folytathassa a kutatást. – Bernardine! – Mon Dieu! Hajnali négy óra! Gondolom, valami nagyon fontos mondandója van, hogy ilyenkor hív fel egy hetvenéves öregembert. – Van egy problémám. – Szerintem magának rengeteg problémája van, ha megengedi, hogy pontosítsák. Miről van szó? – Nagyon jól haladok, de szükségem lenne egy végjátékosra. – Kérem, beszéljen érthetőbben angolul, vagy még érthetőbben franciául. Ez a végjátékos, ez valami amerikai kifejezés lehet. Maguknak rengeteg ilyen érthetetlen szavuk van. Néha már az az érzésem, hogy Langleyben az egész osztály csak ezeknek a kitalálásával foglalkozik. – Ne szórakozzék, nincs időm, hogy a szellemeskedéseit hallgassam! – Maga ne szórakozzék velem, barátom! Nem jópofáskodni akarok, hanem felébredni... Na! A lábam a padlón, a cigaretta a számban. Most mondja, miről van szó! – Az az ember, aki elvezet a Sakálhoz, azt akarja, hogy ma reggel egy angol repüljön ide Londonból, és hozzon magával kétmillió-nyolcszázezer frankot... – Ami jóval kevesebb, mint amennyi magának rendelkezésére áll – vágott közbe Bernardino. – A Banque Normandie-ban sikerült elintéznie a dolgot, vagy nem? – De igen. A pénz megvan, s ez a maga Tabourija még egy bejrúti ingatlanüzletet is ajánlott. – Tabouri egy tolvaj, de ami Bejrútot illeti, az érdekes. – Kérem! – Elnézést. Folytassa! – Állandó megfigyelés alatt vagyok. Nem mehetek el a bankba, és nem ismerek egyetlen angolt sem, aki elhozhatná ide a pénzt. – Ez a problémája? – Igen. – Hajlandó odaadni, mondjuk, ötvenezer frankot? – Kinek? – Tabourinak. – Hát persze, ha ez segít. – Mikor nála járt, ugye aláíratott magával különböző papírokat? – Igen. – Akkor most írjon egy meghatalmazást, hogy adja ki a pénzt... várjon egy kicsit, meg kell néznem az íróasztalomon – néhány másodpercig csend volt, Bernardine biztosan átment egy másik szobába, aztán ismét megszólalt: – Halló?! – Itt vagyok. – Ez aranyos – a Deuxième öreg rókája halkan felnevetett –, Costa Brava előtt süllyesztettem el a vitorlásával együtt. Olyan kövér volt, hogy szerintem a cápáknak azóta is gyomorrontásuk van tőle. A neve Antonio Scarzi. Szardíniái volt, kábítószerrel és információkkal kereskedett, de maga erről persze semmit sem tud. – Hát persze – válaszolta Bourne, és lebetűzve visszamondta a nevet. – Pontosan. Tegye a meghatalmazást egy borítékba, tintázza be az ujját, és nyomja rá a ragasztásra, címezze meg Mr. Scarzi nevére, és adja oda a portásnak. – Értem. És mi van az angollal? Meg tud érkezni ma reggel? Már csak néhány óránk maradt. – Az angollal nem lesz gond, az idővel annál inkább. Az átutalás nem okoz problémát, hála a számítógépeknek, az ma már pillanatok alatt megy. Nehezebb lesz viszont ennyi idő alatt csaknem hárommillió frankot készpénzben összeszedni. Gondolom, a kliense fontot vagy dollárt nem fogad el, nincs kedve vesződni az átváltással. Ráadásul nagy címletek kellenek, hogy ne foglaljon sok helyet, és el lehessen dugni a vámosok elől. A maga összekötője, mon ami, biztosan tisztában volt ezekkel a nehézségekkel. Jason kis szünetet tartott, hogy megeméssze Bernardine szavait, mielőtt válaszol: – Gondolja, hogy így akar próbára tenni? – Egészen biztos. – A pénzt a külföldi bankok kirendeltségein össze lehet szedni. Egy kis magángép átugorhat vele, és leszállhat valahol a közelben, ahonnan kocsival be lehet hozni Párizsba. – Bien. Hát persze. Ennek megszervezése azonban időbe telik még a legbefolyásosabb ember számára is. Ne tegyen úgy, mintha az egész simán menne, mert ezzel csak gyanút kelt. Folyamatosan tájékoztassa az emberét, magyarázza el neki a részleteket, és nyugtassa meg, hogy bármilyen nagy is a kockázat, a lelepleződéstől nem kell tartani. Ha veszélytelennek tünteti fel a dolgot, csapdára fog gyanakodni. – Szóval, ami egyszerűnek látszik, az mindig gyanús? – Valahogy úgy, mon ami. De azt se felejtse el, hogy bármilyen sokféle is lehet a Kaméleon világosban, mégis sötétben van nagyobb biztonságban. – Valamiről elfeledkezett – mondta Bourne. – Mi van az angollal? – Azt bízza rám – válaszolta Bernardine, és letette a kagylót. A dolog végül sokkal simábban ment, mint Jason gondolta volna. Míg ő napközben többször is felhívta Santost, és beszámolt neki az állítólagos fejleményekről, Bernardine maga ment el a szállodába a meghatalmazásért, majd felkereste Tabourit. Valamivel délután fél öt után az öreg ismét megjelent a szállodában. Ezúttal halszálkás öltönyt viselt, amiről már messziről ordított, hogy jó nevűSavile Row-i szabó készítette. Liftbe szállt, felment az emeletre, és rövid keresgélés után meg is találta Bourne szobáját. – Itt a pénz – mondta, és diplomatatáskáját az ágyra dobva rögtön a minibárhoz lépett. Kivett két kis üveg Tanqueray gint, beleöntötte egy kétes tisztaságú pohárba. – A votre santé – mondta, s lehajtotta az ital felét. Vett néhány mély lélegzetet, aztán megitta a maradékot is. – Évek óta nem csináltam ehhez hasonlót – állapította meg. – Tényleg nem? – Tényleg. Másokkal végeztettem az igazán veszélyes munkát... Vegye úgy, hogy Tabourit egy életre sikerült megvennie. Egyébként rábeszélt, hogy szálljak be a bejrúti üzletbe. – Tessék? – Ne nézzen rám ilyen csodálkozva! Ha nem is vagyok olyan gazdag, mint maga, negyvenévi les fonds de contingence-ből összejött egy kis pénzem Genfben. Nem vagyok szegény ember. – De halott az lesz, ha elkapják, amikor innen elmegy. – Lehetnék, de nem fogok elmenni – mondta Bernardine, és ismét kinyitotta az italokkal teli kis hűtőszekrényt. – Itt maradok, míg maga el nem intézi a dolgot. – Kinyitott két újabb üveget, kiöntötte az italt, s belekortyolva, jóízűen csettintett. – Szegény öreg szívem végre kezd megnyugodni – mondta. Az asztalhoz ült, zsebeiből kiszedett két automata pisztolyt és három kézigránátot, s szépen sorba rakta őket a pohara előtt. – Igen, most már talán pihenhetek – mondta, és kényelmesen hátradőlt a fotelben. – Mi az ördög akar ez lenni? – csodálkozott Jason. – Azt hiszem, maguk amerikaiak ezt nevezik elrettentésnek – válaszolt Bernardine. – Bár szerintem maguk is meg a szovjetek is csak áltatják magukat, amikor annyi pénzt ölnek bele olyan fegyverekbe, amiket úgysem tudnak használni. Én még úgy tanultam, hogy az ember csak annyi fegyvert hordjon magánál, amennyit használni is tud. Mikor elmegy, hagyja nyitva az ajtót. Ha valaki be akar jönni, már a folyosóról észreveszi a gránátot a kezemben. Ez az igazi elrettentés, nem a maguk felesleges, de költséges nukleáris blöffje. – Megadom magam – mondta Bourne, és kiment a szobából. A Rue Montalembert-en elment a legközelebbi sarokig, s akárcsak Argenteuilben az öreg gyárnál, a falnak dőlve rágyújtott egy cigarettára. Testtartása hanyag volt, de idegei pattanásig feszültek. A Rue du Bac felől egy férfi közeledett – Santos előző esti küldöncei közül a beszédesebbik. Kezét zsebre dugva, odalépett Jasonhoz. – Hol a pénz? – kérdezte franciául. – Hol az információ? – kérdezett vissza Bourne. – Előbb a pénzt. – Nem így szólt a megállapodás. – Jason villámgyorsan elkapta a férfi zakóját, magához rántotta, másik kezével pedig ujjait mélyen a húsába vájva, megszorította a torkát. – Mondd meg Santosnak, hogy menjen a pokolba! Így nem kötök üzletet! – Elég! – A hangot hallva megfordult, s látta, hogy Santos lép elő a sarok mögül. – Engedje el, Simon! Ő nem tehet semmiről. A dolog csak magára meg rám tartozik – mondta. – Azt hittem, soha nem hagyja el a Le Coeur du Soldat-t. – Látja, a maga kedvéért még ezt is megtettem. – Igazán kedves – mondta Bourne, és elengedte a férfit. A küldönc kérdőn nézett Santosra, s látva, hogy az kurtán int a fejével, rögtön otthagyta őket. – Megérkezett az angolja – mondta Santos, mikor kettesben maradtak. – Láttam nála a táskát. – Igen, megérkezett – bólintott Jason. – London tehát kapitulál? Úgy látszik, nagyon izgatottak. – Maradjunk annyiban, hogy sok forog kockán. Az információt! – Előbb talán fussunk át a részleteken, rendben? – Hányszor akarja még megbeszélni? Megkapom az információt, engedélyt kérek a megbízóimtól, hogy továbblépjek, s ha a megfelelő kapcsolat létrejött, átadom magának, ami még hiányzik a hárommillióból. – Azt mondja, megfelelő kapcsolat. Mi magának a megfelelő? Honnan fogja tudni, hogy valóban azzal van dolga, akit keres? Mitől lehetek én biztos abban, hogy valamilyen ürüggyel nem sikkasztja el a pénzemet, miután a kapcsolat már létrejött? – Maga kissé gyanakvó. – Én rettenetesen gyanakvó vagyok, Mr. Simon. Gondolom, egyetért velem abban, hogy a mi világunkban nem sok szenttel találkozik az ember. – Talán mégis több van belőlük, mint gondolná. – Nagyon meglepődnék, ha így lenne. Válaszoljon a kérdéseimre! – Rendben van, megpróbálom... Honnan fogom tudni, hogy valóban azzal beszélek, akivel kell? Egyszerűen tudni fogom, mert ez a dolgom. Ezért fizetnek, s aki olyasmivel foglalkozik, mint én, az nem engedheti meg magának, hogy hibát kövessen el. Utánanéztem pár dolognak, s két-három kérdés elég lesz ahhoz, hogy tudjam, jó helyen járok-e. – Ez kitérő válasz. – Ami világunkban, Mr. Santos, a kitérő válasz nem számít bűnnek. Ami pedig az aggodalmát illeti, hogy esetleg meglépek a pénzével, hadd biztosítsam róla, hogy semmi kedvem sincs egyszerre ellenségemmé tenni a megbízóimat, magát, meg azt az egész szervezetet, amelyik a maga főnökének szolgálatára áll. Eszem ágában sincs ilyen őrültséggel megrövidíteni az életemet. – Becsülöm a tisztánlátását és az óvatosságát – mondta a Sakál embere. – A könyvespolc nem hazudott, maga tényleg okos ember. – Azért ne higgyen ilyen könnyen a látszatnak... Nos, Mr, Simon, amit most elmondok, azt mindössze négy ember tudja a világon, és mindegyikük tökéletesen beszél franciául. Magától függ, hogyan használja fel az információt, de ha csak egy célzást is tesz Argenteuilre, én rögtön megtudom, s maga nem hagyja el élve a szállodát. – Ilyen gyorsan meglesz a kapcsolat? – Kap egy telefonszámot, de csak egy órával azután hívhatja fel, hogy elváltunk. Ha előbb telefonál, azt is megtudom, s az is az életébe fog kerülni. – Rendben van, akkor tehát egy óra múlva... Szóval, magán kívül csak hárman ismerik a számot? Válassza ki közülük azt, aki maga szerint a legkevésbé fontos, hadd hivatkozzam rá, ha úgy alakulnak a dolgok. – Legyen, mondjuk a moszkvai – mondta Santos halvány mosollyal a szája szögletében. – A Dzerzsinszkij téri fejes. – KGB-s? – A feketerigó mindig ügyel rá, hogy legyen egy embere Moszkvában. Ez szinte már szenvedély nála. Ilich Ramirez Sanchez Novgorodban kapta a kiképzést, de a KGB elzavarta, mint mániákus őrültet, futott át Bourne agyán. – Megjegyzem, hátha szükség lesz rá. Mondja a számot! Santos el is ismételte, sőt a szöveget is kétszer elmondta, amivel Bourne-nak be kell jelentkeznie. Lassan beszélt, s szemmel láthatóan tetszett neki, hogy Jason semmit sem ír föl. – Világos? – kérdezte végül. – Hát persze. Se toll, se papír... Ha minden úgy történik, ahogy szeretném, hogyan akarja megkapni a pénzt? – Hívjon fel, tudja a számomat. Rögtön jövök, s már vissza sem megyek Argenteuilbe. – Sok szerencsét, Santos! Valami azt súgja nekem, hogy maga igazán megérdemli. – Nálam jobban senki. Túl sokszor ürítettem már a keserűség poharát. – Szókratész – állapította meg Jason. – Nem egészen. Platón dialógusai. Au revoir. Santos elment, s Bourne is indult vissza a szállodába. Kényszerítenie kellett magát, hogy futásnak ne eredjen, hiszen egy lélekszakadva loholó ember mindig feltűnő. – Bernardine! – kiáltotta, s a keskeny folyosón már futva közeledett a nyitott ajtóval szemben ülő, egyik kezében a gránátot, a másikban pisztolyt szorongató öregember felé. – Elrakhatja a szerszámait. Megütöttük a főnyereményt! – Ki állja a bankot? – kérdezte az öreg, miközben Jason becsukta maga mögött az ajtót. – Én. Ha minden úgy alakul mint remélem, jócskán megnövelheti a genfi számlája egyenlegét. – Nem azért csinálom, barátom. Ez soha nem volt szempont nálam. – Tudom, de ha már úgy szórjuk a frankokat, mintha magunk nyomnánk őket, miért ne kaphatna belőlük maga is? – Jó érv, nem is vitatkozom vele. – Egy óra – mondta Jason. – Sőt, hogy egészen pontos legyek, csak negyvenhárom perc. – Mire? – Arra, hogy megtudjam, nem vágtak-e át. – Bourne az ágyra vetette magát, összekulcsolt kezét a feje alá tette. – Vegyen elő papírt és ceruzát, s írja. – Jason megmondta a Santostól hallott telefonszámot. – Pénzelje le vagy fenyegesse meg az összes ismerős fejest a párizsi telefontársaságnál, de tudja meg, hol van ez a telefon. – Igazán nem lesz nehéz... – De igen – vágott közbe Bourne. – A szám titkos. Mindössze négy embernek van tudomása róla. – Akkor talán nem is kellene olyan magasan kezdeni. Jobb volna alacsonyabban, sőt egészen alacsonyan: a föld alatt kereskedni. Az utcák alatti kábelcsatornákban. – Erre nem is gondoltam – kapta fel a fejét Jason. – Miért gondolt volna rá? Nem dolgozik a Deuxième-nél. A technikusok jelentik az igazán értékes összeköttetést, nem az íróasztal mögött terpeszkedő bürokraták. Ismerek egypárat közülük. Este majd felhívom valamelyiküket... – Este? – kérdezte Bourne felülve az ágyon. – Körülbelül ezer frankba fog kerülni, de meglesz a cím. – Nem várhatok estig. – Kockázatos, ha munkaidőben akarjuk elérni őket. Ezeket az embereket állandóan figyelik; a telefontársaságnál senkiben sem bíznak. Ez is egy szocialista paradoxon: rój felelősséget a munkásokra, de önállóságot ne adj nekik a munkához. – Állj! – Jason felpattant, és idegesen járkálni kezdett a szobában. – Tudja valamelyiküknek az otthoni számát? – A telefonkönyvben megtalálom. Az ő számuk nem titkos. – Hívja fel egyiknek a feleségét, s kérje meg, hogy valamilyen ürüggyel sürgősen hívja haza a férjét. – Nem rossz. Igazán nem rossz – csóválta meg a fejét Bernardine. Jó negyedórába telt, míg az öreg deuxième-esnek ígérgetéssel sikerült meggyőznie az egyik telefonszerelő feleségét. Ketten, a nevét meghallva, egyszerűen lecsapták a kagylót, hárman válogatott káromkodások után tették ugyanezt, míg végül a hatodik asszony ráállt, hogy hazahívja a férjét. Letelt a megbeszélt egy óra, és Jason elindult a szállodából. Négy sarkon is túljutott már, mikor a Szajnával párhuzamosan futó Quai Voltaire-en meglátott egy telefonfülkét. Párizsba már leereszkedett a homály, a folyón ringatózó hajókon és a hidakon kigyulladtak a lámpák. Lassú léptekkel, mélyeket lélegezve ment a telefon felé, igyekezett legyűrni feltámadó izgalmát. Élete legfontosabb telefonhívására készült, de nem akarta, hogy a Sakál – ha valóban a Sakállal fog beszélni – észrevegye ezt. Behúzta maga mögött az ajtót, bedobta a pénzt és tárcsázott. – Igen! – női hang jelentkezett franciául, az oui élesen pattant, mint egy ostorcsapás. Párizsi. – Az égben feketerigók szállnak – ismételte meg Bourne Santos szavait. – Hangosan fütyörésznek, csak egy hallgat közülük. – Honnan telefonál? – Innen Párizsból, de nem vagyok párizsi. – Honnan jött? – Onnan, ahol a tél sokkal hidegebb – válaszolta Jason, és érezte, hogy a feje teteje is izzadni kezd. Uralkodj magadon! – Feltétlenül beszélnem kell a feketerigóval. A vonal kis időre süketté vált, majd megszólalt egy mély, nyugodt, üresen kongó hang: – A moszkvaival beszélek? A Sakál! Igen, ez a Sakál! A csaknem tökéletes francia kiejtés mögül is kiérződött latinos hanghordozása. – Azt nem mondtam – válaszolta Bourne a jól begyakorolt, a gascogne-i kiejtésre emlékeztető torokhangon. – Mindössze azt közöltem, hogy nálunk a tél sokkal hidegebb, mint Párizsban. – Ki maga? – Valaki, akit a maga egyik ismerőse elég megbízhatónak talált ahhoz, hogy megadja ezt a telefonszámot és a jelszót. Élete legnagyobb szerződését ajánlhatom önnek. Az árat maga szabja meg, s az Egyesült Államok legnagyobb hatalommal bíró személyiségei fogják kifizetni. Olyan férfiak, akik ellenőrzik az amerikai ipar nagy részét, az ország vezető pénzügyi intézményeit, és közvetlen kapcsolatban állnak a kormány döntéshozatali központjaival. – Furcsa hívás ez. Nagyon szokatlan. – Ha nem érdekli az ajánlatom, akkor elfelejtem a számot, és keresek valaki mást. Én csak közvetítő vagyok. Egy szimpla igen vagy nem nekem tökéletesen elég. – Nem köteleztem el magam ismeretlen ügyek és emberek mellett. – Ha megmondhatnám a rangjukat, az rögtön meggyőzné önt. Egyelőre azonban nem is akarom, hogy elkötelezze magát. Azzal is megelégszem, ha érdekli a dolog. Ha a válasz igen, akkor többet is mondok. Ha azt mondja, nem, akkor próbálkozom másnál. Az újságok szerint az illető tegnap még Brüsszelben volt. Biztosan megtalálom. – Brüsszel említésére, a Jason Bourne-ra tett célzást hallva a vonal másik végén lévő halkan felszisszent. – Igen vagy nem, feketerigó? A Sakál csak néhány másodpercnyi hallgatás után válaszolt: – Hívjon vissza két óra múlva – s ezzel letette a kagylót. Sikerült! Jason a fülke falának dóit, és hagyta, hogy az izzadság végigfolyjék az arcán. Aztán erőt vett magán, és visszasietett a szállodába, Bernardine-hez. – Carlos volt az! – mondta a szobába lépve. Becsukta az ajtót, az ágy mellett álló telefonhoz lépett, és Santos névjegyét elővéve, rögtön tárcsázott: – Megtaláltam a feketerigót – szólt néhány másodperc múlva a kagylóba. – Adjon egy nevet. Bármilyet. – Rövid szünet. – Rendben. A csomag a portásnál lesz, jól lezárva. Számolja meg, és küldje vissza az útleveleimet. Hívja vissza a kopóit, nehogy a maga nyomára vezessék a feketerigót. – Jason letette a kagylót, és kérdőn nézett Bernardine-re. – A készülék a tizenötödik kerületben van – mondta az öreg. – Az emberünk rögtön tudta, mikor megmondtam neki a számot. – Most mit csinál? – Visszamegy az alagútba, és megpróbálja pontosabban betájolni. – Mikor jelentkezik? – Szerencsére motorral jár. Tíz perc múlva megint a munkahelyén lesz, és egy órán belül visszahív bennünket. – Tökéletes. – Azt azért nem mondanám. Ötezer frankot kér. – Tízszer annyit is megadnék neki... Mit jelent az, hogy egy órán belül? Mikor telefonált? – Maga harminc-harmincöt perce ment el, s ő nem sokkal azután jelentkezett. Ezek szerint úgy félórán belül kell hogy hívjon. Alig fejezte be a mondatot, megszólalt a telefon, s húsz másodperccel később a kezükben volt a cím: Boulevard Lefebvre. – Máris indulok – mondta Jason Bourne. Az asztalhoz lépett, elvette Bernardine pisztolyát, és zsebre dugott két kézigránátot. – Megengedi? – Csak nyugodtan. Tekintse magát a vendégemnek – mondta az öreg ügynök, s a zakója alá nyúlva egy másik pisztolyt húzott elő. – Párizsban rengeteg a zsebtolvaj, nem árt, ha vigyáz. Mit akar csinálni? – Van még majd egy órám. Szét akarok nézni egy kicsit. – Egyedül? – Hát persze. Ha erősítést kérünk, vagy helyben agyonlőnek, vagy börtönben tölthetem életem hátralevő részét egy belgiumi gyilkosságért, amelyhez semmi közöm. A bostoni első számú kerületi bíróság egykori elnöke, a valaha tiszteletre méltónak titulált Brendan Patrick Prefontaine a Ritz-Carlton lakosztályának kerevetén ülő, homlokát tenyerébe támasztva vigasztalhatatlanul zokogó Randolph Gatest figyelte. – Teremtőm! Micsoda pitiáner vég egy nagy ember számára – csóválta meg a fejét a bíró, és töltött magának egy kis bourbont a jéggel félig rakott pohárba. – Summa summárum, magát, Randy, jó francia módra egyszerűen átverték. Zseniális esze és királyi modora nem sokat segített magán Párizsban. Jobban tette volna, ha nem ugrál, és megül szépen idehaza a kandalló mellett. – Jézusom! De hisz maga is tudja, miről van szó, Prefontaine. Éppen egy TávolKeleten dolgoztató Párizs-Bonn-London-New York kartellt akartam összehozni, egy sokmilliárdos üzletet, amikor a Plaza Athénée-ról elraboltak. Bekötötték a szememet, repülőgéppel levittek Marseille-be, s ott a legszörnyűbb dolgokat művelték velem. Bezártak egy szobába, és pár óránként kaptam egy injekciót. Hat héten át! Nőket hoztak, filmfelvételeket készítettek. Nem voltam magamnál! – Ki tudja. Talán éppen ott mutatkozott meg az igazi egyénisége, Randy Boy. Maga állandóan a kielégülést hajszolja. Ezért küzd akkor is, amikor az ügyfelei számára hatalmas üzleteket köt, nem törődve azzal, hogy egy-egy ilyen tőzsdeművelet, egy vétel vagy eladás ezreket foszt meg a munkájuktól. Igaz, a kielégülés hajszolása okozta a vesztét. – De nem! Maga téved, bíró... – Milyen kedves, hogy ismét így szólít. Köszönöm, Randy. – A szakszervezetek nagyon megerősödtek. A termelés kezd visszaesni. Sok vállalatnak a tengerentúlra kell áttennie a telephelyeit, ha fenn akar maradni – próbált érvelni Gates. – Az eszébe sem jutott, hogy esetleg tárgyalni is lehetne? Előfordulhat, hogy végső soron igaza van, de maga soha nem próbált más megoldást keresni, mint amihez hozzászokott... Na, mindegy, térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Marseille-ből tehát kábítószeresként került elő, s ráadásul ott voltak a nagy hírűjogászt kompromittáló filmek is. – Mit tehettem volna? – jajdult fel Gates. – A kezükben voltam. – Pontosan tudjuk, mit tett. A Sakál bizalmi emberévé szegődött a pénzügyi világban, ahol a versenyt csupán kényelmetlen poggyásznak tekintik, amitől ajánlatos mielőbb megszabadulni. – Így talált rám ő is. A kartell, amit létre kellett hoznom, japán és tajvani érdekeket sértett, s ők felfogadták... Jézusom! Meg fog ölni! – Újból? – kérdezte a bíró. – Tessék? – Hát már elfelejtette, hogy ő úgy tudja: maga halott? Hála nekem. – Halaszthatatlan dolgaim vannak. A jövő héten például egy kongresszusi meghallgatás. Hamarosan rájön, hogy élek. – Nem, ha maga nem mutatkozik a nyilvánosság előtt. – De muszáj! Az ügyfeleim elvárják... – Akkor igaza van – szakította félbe Prefontaine. – Tényleg meg fogja ölni. Sajnálom magát, Randy. – Mit csináljak? – Van megoldás, nemcsak a pillanatnyi dilemmájára, hanem a hátralévő éveire is, Randy Boy. Persze ehhez némi áldozatot kell hoznia. Hosszú kúrára lesz szüksége egy kábítószer-elvonó intézetben, de előtte még együtt kell működnie velünk. A kezelés biztosítja, hogy egy időre eltűnjék az emberek szeme elől, az együttműködése pedig azt, hogy maga és mások is egyszer s mindenkorra megszabaduljanak Carlostól, a Sakáltól. Ismét szabad lesz, Randy. – Bármit megteszek. – Hogyan szokott kapcsolatba lépni vele? – Van egy telefonszámom. – Gates elővette a levéltárcáját, és remegő ujjakkal kotorászni kezdett benne, – Csak négy ember ismeri az egész világon. Prefontaine elrakta első, óránként húszezer dolláros tiszteletdíját, s megmondta Randynek, hogy menjen haza, kérjen bocsánatot Edith-től, és csomagoljon össze, mert másnap el kell hagynia Bostont. Brendan hallott egy minneapolisi magánklinikáról, ahol a gazdagok inkognitóban gyógyíttatják magukat. Megígérte, hogy reggel pontosabban utánanéz, megbeszéli a részleteket, aztán jelentkezik. Természetesen újabb tisztes honorárium fejében. Alig húzta be maga mögött az ajtót a mélységesen megrendült Gates, Prefontaine a telefonhoz ment, s felhívta John St. Jacques-ot a Tranquility Innben. – John, itt a bíró – kezdte. – Ne kérdezzen semmit! Olyan értesülésem van, ami létfontosságú a nővére férje számára. Én nem tudom elérni, de úgy emlékszem, van valaki Washingtonban, aki állandó kapcsolatot tart vele... – Alex Conklinnak hívják – jött rögtön a válasz. – Várjon egy kicsit, bíró úr! Marie felírta valahová a számát. – Koppanás hallatszott, St. Jacques valami kemény felületre tette a kagylót, de kis idő múlva ismét beleszólt: – Megvan! – mondta, és beolvasta a telefonszámot. – Később majd mindent megmagyarázok. Köszönöm, John. – Túl sok embertől hallom ezt mostanában, a szentségit! – mérgelődött St Jacques. Prefontaine felhívta a virginiai számot. – Tessék! – vakkantott bele egy nem túl szívélyes hang a kagylóba. – Mr. Conklin, a nevem Prefontaine, és John St. Jacquestól kaptam ezt a számot. Rettentő fontos dologról kellene önnel beszélnem. – Maga a bíró? – Alex most már sokkal szívélyesebb volt. – Sajnos csak voltam. Valamikor, rég. – Miről van szó? – Tudom, hogyan lehet elérni azt az embert, akit maguk Sakálnak neveznek. – Micsoda?! – Figyeljen ide! Bernardine csak nézte a berregő telefont, s nem tudta eldönteni, felvegye-e vagy sem. Végül úgy döntött, muszáj felvennie. – Tessék! – Jason? Te vagy az?... Elnézést, valószínűleg rossz számot hívtam – mondta a bizonytalan hang. – Alex, te vagy? – François!? Mit keresel te ott? Hol van Jason? – Elég gyorsan zajlanak az események. Mondta, hogy megpróbált elérni, de nem sikerült. – Elég zűrös volt a nap. Megvan Panov. – Ez igazán jó hír. – Van más hírem is. Egy telefonszám, amin el lehet érni a Sakált. – Az nekünk is megvan. Sőt a cím is. Az emberünk épp egy órája indult el oda. – A fenébe is! Hogyan szereztétek meg? – Elég bonyolult ügy volt. Rajta kívül más talán el se tudta volna végezni. Félelmetesen tud rögtönözni. Igazi kaméleon. – Hasonlítsuk össze – javasolta Conklin. – Mondd a tiéteket! Bernardine felolvasta a Bourne-tól hallott számot. A szavait követő csönd felért egy kétségbeesett üvöltéssel. – Különböznek! – szólalt meg végül Alex elcsukló hangon. – Különböznek! – Csapda! – kiáltotta az öreg francia ügynök, – Teremtő isten, ez csapda! 26. Bourne kétszer is végigment a csendes Boulevard Lefebvre öreg házai előtt, aztán visszatért a rue d'Alésiára, és beült egy presszóba. A terasz gyertyákkal megvilágított asztalainál többnyire a közeli Sorbonne-ról és a Montparnasse-ról érkezett diákok beszélgettek. Már majdnem tíz óra volt, s a fehér kötényes pincéreken látszott, hogy egyre idegesebbek lesznek; a vendégek többségéről lerítt, hogy nincs degeszre tömve a pénztárcájuk. Jason csak egy erős kávét szeretett volna inni, de a rendelést felvevő garzon arckifejezését látva kért egy pohárral a legdrágább konyakból is. Miután a felszolgáló elégedetten távozott, Jason elővette a noteszét és a tollat, kis időre behunyta a szemét, majd felvázolta mindazt, amit a szemleútja során látottakból meg tudott jegyezni. Azon a helyen, amelyik őt érdekelte, hat ház állt, kettesével egybeépítve. A három blokkot szűk sikátorok választották el egymástól. A házak kétemeletesek voltak, bejáratukhoz téglából épült lépcsősor vezetett, s a sor mindkét végén lebontott épületekből hátramaradt törmelékkupacok álltak. A Sakál titkos telefonja – amelynek számát kizárólag a kábelcsatornában dolgozó mű szerészek ismerték – a jobb oldali utolsó épületben volt. Jason azon se lepődött volna meg, ha kiderül, hogy az egész tömb, sőt az egész házsor Carlosé. Tudta, hogy a bérgyilkos senkiben sem bízik, és személyes biztonságáról mindig maga gondoskodik. Feltételezte hát, hogy párizsi főhadiszállását az elképzelhető összes biztonsági berendezéssel felszerelt erődítménnyé építette ki. A csöndes, gyér forgalmú városrész kiválóan megfelelt céljainak, jobban, mint egy felkapottabb negyed. Ezért aztán Bourne, mielőtt először végigment volna a házak előtt, felfogadott egy részeg csavargót, s ittasságot tettetve, mögötte botladozta végig az utat. Második alkalommal már egy idősödő kurvába karolva jelent meg. Kívülről tehát felismerte a helyszínt, de tudta, hogy ez még csak a kezdet. A pincér meghozta a kávét és a konyakot, de arca csak akkor vált barátságosabbá, amikor Jason kirakott eléje egy százfrankost, s egy intéssel jelezte, hogy nem kér vissza. – Merci – bólintott a felszolgáló, és eltette a pénzt. – Nincs itt valahol egy nyilvános telefon? – kérdezte Bourne, és egy tízfrankost húzott elő a zsebéből. – Az utcán, ötven-hatvan méternyire innen – válaszolt a pincér, le nem véve a szemét az újabb bankjegyről. – És közelebb? – Jason ismét a zsebébe nyúlt, s kezében most már egy húszfrankos volt. – Ide kellene telefonálnom a szomszédba. – Jöjjön velem – válaszolt a garçon. Villámgyorsan elsüllyesztette a pénzt, s a presszó fedett részébe, a terem végében álló pénztárpulthoz vezette Bourne-t. A gép mögött ülő sovány, sápadt arcú nő gyanakodva nézett rá; nyilván azt hitte, hogy egy elégedetlen vendég, aki a panaszkönyvet keresi. – Csak telefonálni akar – mondta a pincér. – Miért pont innen? – háborgott a banya. – És ha interurbán hívást akar? – Dehogy. Csak a szomszédba szól át, és kifizeti. Jason egy tízfrankost tett a pultra, és ártatlan arccal nézett a bizalmatlan hárpiára. – Na, jó – mondta a nő. Elvette a pénzt, lenyúlt maga mellé, és kirakta a pultra a telefont. – Nyugodtan húzódjon a falhoz, mint mások, elég hosszú a zsinór. Férfiak! Csak az üzlet meg az ágy érdekli őket. Bourne felhívta a szállodát, a szobáját kérte, és várta, hogy Bernardine az első vagy második csöngetésre felkapja a kagylót. A negyedik csörgés után nyugtalankodni kezdett, a nyolcadikat követően pedig már kifejezetten ideges volt. Bernardine nem volt a helyén. Csak nem Santos? Az nem lehet! Az öreg felkészült minden eshetőségre, s ért is hozzá, hogyan használja “elrettentő” eszközeit. Ha bárki rátámad, legalábbis tűzpárbaj alakul ki, de az is lehet, hogy a gránátokhoz nyúl. Akkor pedig a szobából semmi sem maradt volna. Egész biztos, hogy Bernardine a maga akaratából ment el. De miért? Jason helyére rakta a kagylót, s az asztalához visszatérve, megpróbálta számba venni a lehetséges okokat. Az első, ami eszébe jutott, az volt, amiben leginkább reménykedett: az öreg talán hírt kapott Marie-ről. Jason biztosra vette, hogy Bernardine riasztotta a hálózatát, s csak azért nem beszélt róla, mert nem akart hiú reményeket ébreszteni őbenne. Hirtelenjében nem talált más magyarázatot, s igyekezett gyorsan elfelejteni Bernardine-t. Más, sürgősebb teendői voltak, mint hogy hirtelen eltűnésének okain töprengjen. Elővette a noteszt, és hozzálátott, hogy alaposan megtervezze következő lépéseit. Egy órával később kihörpintette az utolsó korty kávét, belekóstolt a konyakba, s a maradékot az asztal alá öntötte. Elhagyta a Rue d'Alésiát, s jobbra kanyarodva, lassú, öreges léptekkel elindult a Boulevard Lefebvre felé. Már majdnem az utolsó saroknál járt, amikor vijjogó hangot hallott az ellenkező irányból. Szirénák! A párizsi rendőrség gépkocsijainak dallamosan vijjogó szirénái! Mi történhetett? Egészen a Boulevard Lefebvre-ig futott, s lihegve, a megdöbbenéstől földbe gyökerezett lábbal állt meg a sarkon. Mit csinálnak ezek? Öt járőrkocsi haladt végig a házak előtt, s megállt a jobb oldali épületnél. Pár másodperc múlva egy nagy fekete, csukott rendőrségi rohamkocsi gördült végig az úttesten, s úgy állt meg, hogy reflektorainak fénykévéje egyenesen az épület bejáratára szegeződött. Rendőrök ugráltak le róla, s puskával a kezükben elfoglalták helyüket a járőrkocsik mögött. Semmi kétség, támadásra készültek. Őrültek! Átkozott hülyék! Egy ilyen felvonulás bárkit megriasztana, nemhogy a Sakált. Bourne már tizenhárom éve hallotta, hogy Carlos Párizs környéki támaszpontján, Vitry-sur-Seine-ben több a titkos lépcsőt és átjárót rejtő hamis fal, mint egy X IV. Lajos korabeli Loire-völgyi kastélyban. Biztos volt benne, hogy a Boulevard Lefebvre-en álló három háztömböt is alagútrendszer köti össze egymással. Az isten szerelmére, ki tette ezt? Csak nem követtek el valami szörnyűhibát? Végzetes feledékenység volt talán nem gondolni arra, hogy a Deuxième vagy Peter Holland párizsi megbízottai megvesztegették a szálloda egyik telefonközpontosát, vagy kívülről lehallgatták a szobájából folytatott beszélgetéseket? De nem, ez lehetetlen! A lehallgató-készülékhez kezelő is kell, s egy ilyen kis szállodában feltűnő lett volna, ha hirtelen új ember jelenik meg a személyzet között. A megvesztegetés ellen pedig biztos védelmet nyújtottak azok a jóval nagyobb pénzek, amit a lehallgatni szándékozott osztogatott szét az alkalmazottaknak. Esetleg Santos rakatott poloskát a szobába? Nem valószínű. Nehéz lenne elképzelni, hogy a Sakál ellen támad. Hát akkor ki? És hogyan? A kérdések ott dörömböltek Jason agyában, miközben egyre elkeseredettebben figyelte a Boulevard Lefebvre-en zajló eseményeket. – A rendőrség utasítására minden lakó hagyja el az épületet! – a megafon hangja az egész utcát betöltötte. – Egy percet kapnak, utána erőszakot alkalmazunk! Mire vártok? – üvöltötte egy hang Bourne-ban. Hagyjátok, hogy elmeneküljön! Mindent tönkretesztek! Ez őrület! Ki csinálja, és miért?! A háztömb bal oldali épületének ajtaja nyílt ki először. Alacsony, hájas ember jelent meg alsóingben és nadrágban. Kezét a szeme elé kapta, hogy védekezzék a reflektorok vakító fénye ellen, s ujjai között próbált körülnézni az utcán. – Mi történt, messieurs? – kérdezte, s bármennyire igyekezett is határozottnak tűnni, a hangja megremegett. – Pék vagyok – ráadásul átkozottul jó pék –, ismerem az egész utcát, s csak annyit mondhatok, hogy itt még legalább alacsonyak a lakbérek. A rendőrség szerint ez bűn? – Nem önnel van gondunk, monsieur – hallatszott ismét a megafonból. – Nem velem? Felvonulnak ide, mint valami ellenséges hadsereg, halálra rémítik a feleségemet és a gyerekeimet, s még azt mondják, hogy nem velem van bajuk. Miféle válasz ez? Fasiszták között élünk talán, vagy hol? Siessenek! Az isten szerelmére, siessenek! Minden perc, amit a meneküléshez adnak neki, a Sakálnak egy órával is felér! Kinyílt a jobb oldali épület ajtaja is, és egy apáca jelent meg a lépcső tetején, fekete ruhában. Határozottan, egyenes derékkal állt a kapuban, s amikor megszólalt, félelemnek nyoma sem volt a hangjában. – Hogy merészelik ezt?! – kiáltotta felháborodva. – Az esti áhítat idején megzavarni mások nyugalmát! Kérjenek bocsánatot bűneikért és azért, hogy megzavarták az Istenhez fohászkodókat! – Ezt gyönyörűen mondta, nővér – szólt ismét a láthatatlan rendőrtiszt a hangosbeszélőn. – Értesítést kaptunk, és sajnos, kénytelen vagyok ragaszkodni a ház átkutatásához. Bármennyire is ellenére van, teljesítenünk kell a parancsot. – Irgalmasrendi nővérek vagyunk – vitatkozott az apáca. – Hogy merészelik háborgatni Krisztus szolgálóinak otthonát? – Minden tiszteletünk az önöké, nővér, de azért bemegyünk. Ha valóban úgy áll a helyzet, ahogy mondja, akkor a hatóságok biztosan bőkezűen fognak adakozni önöknek. – Legyen részetek az örök kárhozat, ha betörtök erre a szent helyre! – kiabált az apáca. – Valóban, nővér? – hallatszott ezúttal egy másik hang a hangosbeszélőből. – Nem hiszem, hogy az isteni törvények pokolra kárhoztatnának egy lelket ilyen csekély bűnért... Rajta, felügyelő úr! Nem lepődnék meg, ha az apácaruha a Faubourg Saint Honoréra illő öltözéket takarna. Bourne megismerte a hangot. Bernardine volt az. Mi történhetett? Lehetséges volna, hogy Bernardine mégsem a barátja? Csak egy áruló szemfényvesztése lett volna mindaz, amit eddig tett? Ha így van, akkor még valakinek meg kell halnia az éjjel. A terroristaellenes különítmény testhez álló fekete formaruhát viselő tagjai lövésre tartott géppisztollyal a kezükben a lépcsőkhöz futottak, miközben a rendőrök a Boulevard Lefebvre mindkét végét lezárták. – Bemehetek? – kiabálta a pék, s mivel senki sem válaszolt, visszafutott az épületbe. Egy civil ruhás férfi – nyilván az akció vezetője – csatlakozott a támadó alakulathoz, s a lépcsőn felcsörtetve, emberei élén berohant az ajtón, amely előtt az apáca állt. Jason a sarokról nézte végig a jelenetet. A falhoz lapulva állt, s érezte, amint végigömlik rajta az izzadság. Azt már tudta, hogy ki szervezte meg a támadást, de az ok továbbra is rejtély volt számára. Igaz lenne, hogy a férfi, akiben Alex Conklin és ő is vakon megbízott, a Sakál embere? Képtelen volt elhinni. Jó tíz perc múlva ismét megjelentek a kommandósok, s az épületből kifelé vonulva többen közülük mélyen meghajoltak, és tisztelettel kezet csókoltak a még mindig az ajtóban álló apácának. – Bernardine! – üvöltött a civil ruhás a parancsnoki kocsihoz közeledve. – Végeztem magával! Kifelé! Be ne merje tenni még egyszer a lábát a Deuxième-re. Legszívesebben lepuffantanám, mint egy rühes kutyát! Veszedelmes bérgyilkos a Lefebvre-en... Meg kell védeni a Bureau barátját... Egy frászt! Nincs itt más, csak egy kibaszott apácazárda! Érti?! Csak egy apácazárda! Takarodjon a kocsimból, maga disznó, mert még véletlenségből el talál sülni az egyik géppisztoly! Kinyílt a hátsó ajtó, s Bernardine kizuhant a kocsiból az úttestre. Jason a legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy segítsen, de erőt vett magán. A járőrkocsik és a csukott teherautók elhúztak, de ő tovább várt, s hol Bernardine-t, hol a Sakál házának bejáratát nézte. Most már egészen biztos volt benne, hogy ez a Sakál háza. Az apáca volt rá a legjobb bizonyíték; Carlos rég elvesztette ugyan a hitét, de a vallásos érzület nyújtotta lehetőségeket rendszeresen kihasználta az álcázásra. Bernardine áttámolygott az úttesten, s a házzal rézsútosan szemben behúzódott egy használaton kívüli, üres kirakat sarkai felé. Jason is otthagyta őrhelyét, s a járdán végigrohanva, beugrott az öreg ügynök mellé. – Az isten szerelmére, mi történt? – kérdezte, és vállánál fogva megrázta Bernardine-t. – Csak nyugalom, mon ami – válaszolta az öreg. – Az a disznó, akivel a kocsiban ültem, behúzott egy jó nagyot, mielőtt kidobott a járgányból. Azt hitte, valami rettentő nagy hőstettet fog végrehajtani, s komoly csalódást okozott neki, hogy nem sikerült... Mondtam, hogy nem mindenkit ismerek már a Bureau-nál. Gondolom, magával is előfordult már ilyesmi, úgyhogy legyen szíves és ne tartson nekem előadást. – Eszem ágában sincs. A házról beszélek. Erről itt, ni, az orrunk előtt. – Ez csapda. – Tessék? – Bourne nem hitt a fülének. – Meggyőződtünk róla Alexszel. Ő is megszerezte a számot, s az nem egyezett a miénkkel. Gondolom, nem hívta vissza Carlost, ahogy megállapodtak. – Nem. Tudtam a címet, s el akartam kapni. Mi az, hogy nem egyeztek a számok? Biztos, hogy ez az a ház. – Ez csak az a ház, ahová annak a bizonyos Mr. Simonnak mennie kellett volna, hogy aztán elvigyék egy másik találkahelyre. Ellenben ha rájönnek, hogy nem az, akinek mondja magát, akkor ma egy hullával több lett volna a városban. – Nem, téved – ingatta a fejét határozottan Jason. – Lehet, hogy ez egy közbenső állomás, de az biztos, hogy Carlos nem engedné át senki másnak. Maga akar végezni velem. Megfogadta magának, s addig nem nyugszik, míg a leszámolás meg nem történt. – Ugyanúgy, ahogy maga sem. – Igen. A különbség az, hogy én a családomat védem, ő pedig a róla született legendát. Az én életem teljes, az övé beteljesületlen, pedig a saját világán belül már mindent megtett. Tovább csak úgy mehet, ha belép az én világomba, David Webb világába, hogy megsemmisítse Jason Bourne-t. – Webb? David Webb? Magasságos isten, de hát ki az az ember? – Én – válaszolta Bourne, és lemondó mosoly jelent meg a szája szögletében. – Ugye, milyen ostobán hangzik? – Ostobán? – sziszegte dühösen a hajdanvolt deuxième-es. – Ennél nagyobb baromságot az életben nem hallottam még. – Pedig elhiheti. – Magának gyerekei vannak, és mégis ezt csinálja? – Miért, Alex ezt nem mondta el? – Ha beszélt is róla, azt hittem, ez csak a szokásos fedősztori – az öreg hitetlenkedve csóválta a fejét. – Magának valóban családja van, s el se akar menekülni előlük? – Épp ellenkezőleg. Ismét velük akarok lenni, amilyen hamar csak lehet. Rajtuk kívül más nem számít. – Pedig maga Jason Bourne, a gyilkos Kaméleon. A legmegveszekedettebb bűnözők is beleremegnek, ha meghallják a nevét! – Hagyja ezt! Ne essen túlzásokba. – Szó sincs róla! Maga Bourne, a Sakál után a második... – Nem! – kiáltott fel a régen elfeledett David Webb. – Őnem mérhető hozzám! Jobb vagyok nála, és meg fogom ölni! – Nagyszerű. Nagyszerű, mon ami – mondta nyugodt hangon Bernardine, és bátorító pillantást vetett a férfira, akit egyszerűen képtelen volt kiismerni. – Mit óhajt, mit csináljak? Jason Bourne, homlokát a kirakatüveghez szorítva, mélyeket lélegzett. Összekuszálódott gondolatai lassan rendeződtek, s a Kaméleonban megformálódott az újabb terv. Megfordult, s az utca túloldalán, tőlük jobbra sötétlő épület felé nézett. – A rendőrség elvonult – állapította meg csöndesen. – Természetesen. Magam is észrevettem – jegyezte meg Bernardine. – És azt is észrevette, hogy a másik két háztömbből senki sem jött ki, pedig odabent égnek a lámpák? – Eléggé el voltam foglalva, nem nagyon figyeltem rá. – Bernardine a homlokát táncolva, erősen koncentrált. – Úgy rémlik, mintha több alakot is láttam volna az ablakokban. – És mégsem dugta ki az orrát senki. – Miért csodálkozik ezen? Szirénázva befut a rendőrség, emberek rohangálnak fel s alá, fegyverrel a kezükben... ilyenkor jobb, ha elbarikádozza magát az ember, nem? – Még azután is, hogy a fegyveresek és a járőrkocsik elvonultak? Mindenki nyugodtan visszaül a foteljébe, és nézi tovább a tévét, mintha mi sem történt volna? Senki még csak ki sem néz, hogy megtárgyalja a dolgot a szomszédokkal? Ez csöppet sem természetes, François. Sőt, továbbmegyek. Ez nem köznapi reakció. Így volt megkomponálva. – Hogy érti ezt? – Kilép a kapun egy ember, odaáll a reflektorok sugarába, és elkezd ordítozni. Magára vonja mindenkinek a figyelmét, s közben értékes másodpercek telnek el. Aztán felbukkan egy apáca, és szent felháborodással tiltakozni kezd – újabb, órákkal felérő másodpercek Carlos számára. Aztán megtörténik a támadás, amelynek a végén a Deuxième gazdagabb lesz egy fiaskóval... Mikor pedig mindez lezajlott, helyreáll a természetellenes nyugalom. Izgatott sürgés-forgásnak semmi jele, de miért is lenne? Hisz nem történt semmi rendkívüli. A jó előre kidolgozott tervet hajtották csak végre. Nem támad csődület az utcán, a szomszédok nem tárgyalják meg izgatottan a történteket. Mindenki a helyén marad, s nyugtázzák, hogy a válságnak vége. Nem mond ez magának valamit? – A szentségit! Profi terv profi kivitelezésben – bólintott az idős ügynök. – Én is erre gondoltam. – Maga észrevette, én viszont nem. Ne szépítsük a dolgot, Jason! Rég kikerültem már a tűzvonalból. Elpuhultam, megöregedtem, elvesztettem az éberségemet. – Akárcsak én – szólt szelíden Bourne. – A körülmények kényszerítenek rá, hogy megpróbáljak visszaváltozni azzá, akit a legszívesebben elfelejtenék. – Ezt most Monsieur Webb mondja? – Azt hiszem, igen. – Végül is, mire jutottunk tehát? – Láttunk egy dühös péket, egy felháborodott apácát és ha igaz – néhány kivehetetlen alakot különböző ablakokban. Egyelőre tehát van egy kis előnyünk, de nem hiszem, hogy túl sokáig tartana. Reggelre már semmit nem érünk vele. – Hogy érti ezt? – Carlos itt pillanatok alatt be fogja zárni a boltot. Nincs más választása. Testőrgárdájának egyik tagja elárulta, hol van a párizsi főhadiszállása. Nyugodtan felteheti rá a nyugdíját – ha még egyáltalán van nyugdíja –, hogy minden követ megmozgat, csak hogy megtudja, ki volt az illető... – Vissza! – kiáltott rá Bernardine, s visszarántotta a kirakat kiugró sarka mögé. – Le a földre, mielőtt észreveszik! A betonlábazat mögött hasaltak, s Bourne óvatosan kilesett az utcára. Jobbra tőlük a sarkon csukott teherautó fordult be az utcába. A kocsiszekrény két oldalára szerelt erős fényű, mozgatható reflektorok végigpásztázták a környéket. Jason előhúzta a Bernardinetől kölcsönvett revolvert. Anélkül, hogy hátranézett volna, tudta, hogy az öreg kezében is ott van már a tartalék automata. A fénynyaláb éppen a fejük fölött kúszott végig a házfalon, mikor odaszólt Bernardine-nek: – Ügyes. Hogyan vette észre? – Az ablakok visszaverték a fényt – válaszolt François. – Először azt hittem, hogy a kollégám jött vissza, befejezni a munkát. Mármint kitaposni a belemet... A szentségit! Nézze! A teherautó elhaladt az első két háztömb előtt, s a Carlos főhadiszállásának gondolt épülettől legtávolabb levő harmadiknál állt meg. A kocsiszekrény hátsó ajtaja kinyílt, és négy férfi ugrott ki belőle, géppisztollyal a kezében. Ketten a teherautó úttest felőli oldalára álltak, az egyik előrement, a negyedik pedig, MAC-10-esét lövésre készen tartva, lecövekelt a nyitott ajtónál. Az épület ajtajában egy fekete esőkabátos férfi jelent meg. A lépcsőházi világításban élesen kirajzolódott az alakja, és fejmozgásából látszott, hogy tekintetét végighordozza a Boulevard Lefebvre-en. – Őaz? – súgta François. – Nem, hacsak nem vett fel magas sarkú cipőt és parókát – válaszolt Bourne, és a zsebe felé tapogatott. – Ha felbukkan, rögtön megismerem, mert magam előtt látom minden áldott nap. – Előhúzta az egyik, Bernardine-től kölcsönvett kézigránátot. – Mi az ördögöt csinál? – kérdezte az öreg ügynök megütközve. – Ez az ember csak csalétek – válaszolta Jason, és hangjában nyoma sem volt izgalomnak. – Pillanatokon belül megjelenik egy másik, lerohan a lépcsőn, és beszáll a vezetőfülkébe vagy hátra. Remélem, ez utóbbit választja, bár ennek nincs túl sok jelentősége. – Maga megőrült! Meg fogják ölni! Mit ér a családja a hullájával? – Gondolkozzék, François! Az őrök kénytelenek lesznek visszamenni az eredeti helyükre, mert annyi embernek nincs hely elöl. Óriási különbség, hogy valaki leugrik egy gépkocsiról vagy felmászik rá. Az utóbbi sokkal tovább tart. Mire a negyedik is beszáll, addigra ott lesz közöttük a kézigránát... Egyébként eszem ágában sincs megdögleni. Maradjon itt! Még mielőtt Bernardine újabb ellenvetést tehetett volna, a Medúza Deltája kiugrott a kirakatszeglet mögül, és meggörnyedve végigfutott az utcán, amit csak a teherautóra szerelt reflektorok világítottak meg. A kocsi mellé irányított fénykévék még áthatolhatatlanabbá tették a környező sötétséget, s Bourne-ra csupán a járműnyitott hátsó ajtajánál álló őr jelentett veszélyt. A kiugró kirakatok kínálta árnyékot kihasználva – mintha csak reflektorokkal bevilágított fogolytábort cserkészne be valahol a Mekong deltájában Jason egyre közelebb került az őrhöz, de közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a lépcső tetején, a ház ajtajában álló férfiról. Váratlanul újabb alak tűnt fel a bejáratnál. Egy nő. Egyik kezében kis bőrönd, a másikban egy nagyobb zacskó. Mondott valamit a fekete esőkabátos férfinak, s a kocsi mögött álló őr is feléjük fordult. A kínálkozó alkalmat kihasználva Bourne felpattant, és az előre kiszemelt fedezékbe futott, ahonnan még jobban szemmel tudta tartani őket anélkül, hogy észrevették volna. Elégedetten tapasztalta, hogy a kocsi mellett álló két őr állandóan hunyorog – elvakította őket a reflektor fénye. A körülményekhez képest a legideálisabb helyet választotta. Most már minden csak a pontos időzítésen múlott, s azon, mennyire lesz képes felébreszteni magában az elfeledett, erőszakkal elnyomott régi reflexeket. Kényszerítette magát, hogy emlékezzék, áttörje a feledés burkát. Tudta: ahhoz, hogy örökre megszabaduljon az emlékektől, még egyszer vissza kell változnia azzá, aki valaha volt. És akkor megtörtént. A lépcső tetején mozgás támadt, egy harmadik alak bukkant fel, és csatlakozott a másik kettőhöz. Ez a férfi alacsonyabb volt az előzőnél, barettet viselt, és egy bőröndöt hozott. Mozdulataiból, testtartásából látszott, hogy parancsokat osztogat. A kocsi végében álló őr a járdára ugrott, és elkapta a feléje dobott bőröndöt. – Allez-vous-en. Nous partons! Vite! – kiáltotta az újonnan érkezett, s intett a másik kettőnek, hogy induljanak a gépkocsihoz. Az esőkabátos rögtön csatlakozott is az őrhöz, a nő pedig az alacsonyabbik férfival elindult lefelé a lépcsőn. A Sakál az? Valóban Carlos lenne? Bourne minden erejével hinni akarta, és hitte is, hogy őt látja. Hallotta a vezetőfülke járda felőli ajtajának csapódását. A sofőr rögtön indított, a kocsi körül álló őrök a hátsó ajtóhoz futottak. Behajították fegyvereiket, majd sorban felmásztak a fekete esőkabátos után. Amikor már mind fent voltak, egy kéz kinyúlt, hogy behúzza az ajtót... Most! Bourne kihúzta a biztosító szeget, s minden erejét összeszedve a gépkocsihoz futott. Hat másodperc és bekövetkezik a robbanás. A teherautó belsejéből géppisztolysorozatok hangja hallatszott, de ezek már nem tehettek kárt benne. A Sakál járműve golyóbiztos acélból készült, s belülről ugyanúgy nem hatolt át rajta a lövedék, mint kívülről. A tompa ropogásba a társaik golyóitól megsebesültek kiáltásai vegyültek. A járműelőrelódult, és elindult a Boulevard Lefebvre-en, Bourne pedig futott vissza, az utca biztonságot nyújtó túlsó oldalára. A széles úttest közepe táján tartott, amikor meghallotta a robbanást. A tűzgömb egy pillanatra az egész utcát bevilágította. A közeli sarok mögül egy barna limuzin vágódott ki, leeresztett ablakokkal végigszáguldott az utcán, s a benne ülők gyilkos gépfegyvertűzzel árasztották el a környéket. Jasonnek szerencsére még volt ideje behúzódni egy ház kiugró szeglete mögé. Lekuporodott, és elkeseredetten átkozta magát, amiért elhibázta. Képtelen volt beletörődni a kudarcba. Jason Bourne érezte, hogy ölnie kell, még ha ott pusztul is. A barna limuzin felé vetette magát, s akkor megtörtént az, amire legrémesebb álmában sem mert volna gondolni. Éles szirénahang hasított a levegőbe. A rendőrség? A barna kocsi nekilódult, kikerülte a még mindig lángoló teherautót, és beleveszett a sötétségbe. A másik irányból szirénázó járőrkocsi tűnt fel, és csikorgó gumikkal fékezett az égő teherautótól néhány lépésnyire. Ez őrület, gondolta Jason. Mit keres itt ez az egy kocsi, mikor az előbb még öten voltak? Miért jött vissza? A kérdésnek persze már nem sok értelme volt. Carlos nem is egy, hanem hét, pontosabban a teherautó sofőrjével együtt nyolc csalétket is odadobott, hogy megmenekülhessen. A Sakál kiszabadult a csapdából, amelyet gyűlölt ellenfele, Delta, a Medúza szülötte, az amerikai hírszerzés teremtménye megpróbált ellene fordítani. A bérgyilkos ismét felülkerekedett; most sem sikerült végeznie vele. Tudta azonban, hogy nem ez volt az utolsó összecsapásuk, lesz még rá alkalom, hogy elégtételt vegyen. – Bernardine! – kiabált a kudarcba fulladt akció vezetője, aki alig harminc perccel korábban végleg kirúgta kollégáját a cégtől. Kiszállt a kocsiból, és újból elkiáltotta magát: – Bernardine! Hol van? Bújjon már elő, az istenért! Visszajöttem, mert nem tudtam csak úgy itthagyni. Jól van, beismerem, hogy igaza volt. Most már magam is belátom. Szóljon már, hadd tudjam, hogy él! Válaszoljon! – Én élek, más halt meg – hallotta Bourne előbb a hangot, majd a nehéz léptekkel a járőrkocsi felé tartó öreget is megpillantotta. – Elismerem, talán túl heves voltam – szabadkozott a deuxième-es. Bernardine-hez futott és átkarolta az öreget, hogy támogassa, miközben a járőrkocsi személyzetének tagjai kezükkel védve arcukat, biztonságos távolságban körbevették a lángoló teherautót. – Utasítottam a többi kocsit is, hogy térjenek vissza. Visszajöttem, hiszen nem hagyhatok így itt egy régi kollégát... Higgye el, fogalmam sem volt róla, hogy az a disznó firkász tényleg megtámadja, s képes lesz megütni. Mikor elmondta, kihajítottam a kocsimból... Visszajöttem, hogy megnézzem, mi történt, de ilyesmire nem számítottam. – Hát bizony elég izgalmasan alakultak a dolgok – válaszolta Bernardine, végighordozva tekintetét a környéken. Rögtön észrevette a három épülettömb ablakaiban felbukkanó ijedt arcokat. A teherautót szétvető robbanás és a barna limuzin eltűnése félbeszakította a jól kidolgozott előadást. A szereplők rendező nélkül maradtak, s ez megijesztette őket. – Nem kizárólag az ön hibája... öreg bajtárs – fordult a deuxième-es főnökhöz, hangjában enyhe bocsánatkéréssel. – Rossz épületet adtam meg. – Aha! – kiáltott fel a pasas diadalmasan. – Tehát rossz épületet! Ennek a kis figyelmetlenségnek aztán meg is lettek a következményei, François. – Ezek a következmények nem lettek volna ilyen súlyosak, ha nem hagy itt olyan hevesen, mint maga mondta igen finoman. Ahelyett, hogy meghallgatott volna egy tapasztalt, öreg ügynököt, kidobott a kocsijából, s tehetetlenül kellett végignéznem, mi játszódik itt le a maga távozása után. – A maga utasításai szerint jártunk el! Átkutattuk az épületet – a rossz épületet. – Ha hajlandó lett volna időt szakítani egy rövid megbeszélésre, ezt az egészet el lehetett volna kerülni, s akkor a barátunk még mindig élne. Kénytelen leszek ezt is belevenni a jelentésembe... – Na de öregfiú! – vágott közbe a másik. – Maradjunk józanok, hisz a Bureau érdeke... – a beszélgetést ezúttal egy tűzoltóautó érkezése szakította félbe. Bernardine az utca túloldalára vezette a Deuxième-főnököt, mintha a tűzoltók útjából akart volna arrébb menni. Valójában az volt a szándéka, hogy közelebb kerüljenek Bourne-hoz, hogy az jobban hallja a beszélgetést. – Ha megérkeznek az embereink – folytatta a főnök –, kiürítjük az épületeket, a bentlévőket őrizetbe vesszük, és alaposan kihallgatjuk. – Teremtő isten! – tiltakozott Bernardine. – Ne tetézze újabbakkal az eddigi baklövéseit! – Tessék? – Emlékszik a barna limuzinra? Biztosan látta. – Hát persze. A sofőr mondta, hogy elhajtott. – Csak ennyit mondott? – Olyan nagy volt itt a zűrzavar. A teherautó lángolt, én el voltam foglalva azzal, hogy értesítsem a többi járőrkocsit... – Nézze az összetört kirakatokat! – vágott közbe Bernardine, és gondja volt rá, hogy az ellenkező irányba mutasson, mint ahol Bourne rejtőzködött. – Figyelje meg a sérüléseket a járdán és az úttesten! Óriási tűzijáték volt. Azok, akik azzal a barna limuzinnal menekültek, most azt hiszik, hogy sikerült megölniük engem... Ne mondjon és ne tegyen semmit! Hagyja meg őket ebben a hitükben! – Nem értem... – Mert maga bolond. Ha a gyilkosok közül bármelyik visszatér, és megtudja, mi történt, rögtön lelepleződünk. – Ez így teljesen érthetetlen. – Egyáltalán nem – válaszolta Bernardine, s a vastag fecskendőiket a lángoló roncsra irányító tűzoltókat nézte. – Küldje be az embereit az épületekbe. Kérdezzék meg, mindenki jól van-e, s magyarázzák el, hogy a rendőrség legjobb tudomása szerint gengszterbandák közötti leszámolás történt az utcán. Nyugtassák meg a bentlévőket, hogy a veszély elmúlt, idegességre semmi ok. – Ez tényleg igaz? – A fontos, hogy ők elhiggyék. – Vadul szirénázva egy mentőautó érkezett, nyomában két újabb járőrkocsival. A rue d'Alésia sarkán sebtében felöltözött kíváncsi környékbeliek gyülekeztek. – Hagyja, hadd éljék ki morbid ösztöneiket, aztán küldje oda az embereit, hogy zavarják haza őket – fordult vissza a titkosrendőrhöz Bernardine. – Úgy egy óra múlva, ha már kezd helyreállni a rend, jó hangosan vezényelje vissza az embereit, s csak egyet hagyjon itt közülük. Mondja meg neki, hogy őrködjön az utcán, míg el nem takarítják a roncsokat, de hagyjon békét mindenkinek, aki azokból a házakból távozni akar. Világos? – Egy cseppet sem. Maga mondta, hogy valaki ott rejtőzködik... – Pontosan tudom, mit mondtam – vágott közbe ismét az öreg ügynök. – A lényegen ez semmit sem változtat. – Maga ittmarad? – Igen. Óvatosan körülszaglászom a környéket. – Értem... És mi legyen a jelentéssel? – Írja meg az igazat... persze, nem a teljes igazat. Mondja el, hogy információt kapott – az informátor neve biztonsági okokból visszatartva –, miszerint kábítószeres bűncselekmény készül a Boulevard Lefebvre-en. Kivezényelte a rendőröket, és semmit sem találtak. A szakmai megérzése később mégis azt súgta, hogy visszatérjen, de sajnos már túl későn ahhoz, hogy megakadályozhassa a történteket. – A végén még dicséretet kapok – mondta a kolléga, majd kis szünetet tartva, elbizonytalanodva megkérdezte: – És a maga jelentése? – Majd meglátom. Lehet, hogy nem is lesz rá szükség – válaszolt Bernardine. A mentősök műanyag zsákokba rakták a holttesteket, egy nagy roncsszállító autó pedig összeszedte, ami a teherautóból megmaradt. A személyzete felsöpörte az utcát, persze nem túl alaposan, csak annyira, hogy azért még rá lehessen ismerni a Boulevard Lefebvrere. Negyedóra alatt végeztek. A roncsszállító elindult, s magával vitte az eddig ott őrködő egy szál rendőrt is. Már elmúlt négy óra, az ég halványan derengett, jelezve az utcát ismét benépesítő reggel közeledtét. Egyelőre azonban életnek semmi jele nem volt a Boulevard Lefebvre-en, leszámítva a Sakál házainak öt kivilágított ablakát. Az utca nyugodt volt, de az ablakok mögött férfiak és nők végezték lázasan feladatukat, amit uruk rótt ki rájuk. Bourne kinyújtott lábbal ült a járdán, hátát a kirakat oldalfalának döntve, csaknem szemközt azzal a házzal, amelynek ajtajában a pék és az apáca megjelent. Vagy százméternyire tőle Bernardine rejtőzködött azzal az épülettel szemközt, amelyiknél a teherautó megállt. Megállapodtak, hogy Jason követi és elkapja azt, aki a három épülettömb valamelyikéből először távozik. Bernardine a másodikként távozó után ered, megfigyeli, merre megy, de nem mutatkozik előtte. Bourne biztos volt benne, hogy a Sakál hírvivője a pék vagy az apáca lesz, ezért az első épülettömbbel szemben foglalt el figyelőállást. Számítása csak részben vált be. Negyed hat után néhány perccel két, hatalmas fehér főkötőt viselő apáca kerekezett végig a boulevard-on, s az irgalmasrendi nővérek háza előtt megállva, elkezdték nyomni a biciklicsengőt. Nyílt az ajtó, és biciklit tolva három másik apáca csatlakozott hozzájuk. Nyeregbe szálltak, és továbbindultak. Jasont csupán az vigasztalta, hogy az éjszaka látott dühös nővér a sor végén kerekezett. Bourne még nem tudta, hogyan fogja megcsinálni, amit eltervezett, csak abban volt biztos, hogy a megváltozott körülmények ellenére tartania kell magát az elképzeléséhez. Kiugrott a kirakat mögül, és átrohant az úttesten. Alig érte el a Sakál házai melletti üres telket, mikor kinyílt a másik ház ajtaja, s a pék sietett az utcára. Jól megszaporázta a lépteit, s Bernardine-nek ugyancsak igyekeznie kellett, ha nem akarta szem elől veszíteni. Alig távolodtak el, Jason is kiugrott az utcára, és az apácák után vetette magát. Párizsban, a nap bármelyik szakáról legyen is szó, a közlekedés tele van váratlan meglepetésekkel. Az áttekinthetetlen forgalom megfelelő mentséget szolgáltat mindenki számára, aki elkésik, vagy éppen korábban ér egy megbeszélt találkozóra. A volán mögé ülő párizsiak halálos veszélyt jelentenek minden embertársukra nézve, s ebben csupán római vagy athéni társaik vehetik fel velük a versenyt. Ilyen veszélybe kerültek az irgalmasrendi nővérek is, különösen az, aki a sort zárta. Egy kereszteződésnél, a rue Lecourbe-on áruszállító teherautók sora hajtott közéjük, elvágva társuktól az elöl haladó négy apácát. A nővér, látva, hogy úgysem éri utol őket, bekanyarodott egy mellékutcába, s a korábbinál is sebesebben kezdett pedálozni. Bourne, érezve a Tranquility Innben szerzett nyaksebének lüktetését, nem futott utána. Nem volt rá szükség, mert még idejében észrevette a sarkon a kék betűs táblát: ZSÁKUTCA. Az utca torkolatától nem messze, egy lámpaoszlophoz láncolva meglátta a biciklit. A lüktető fájdalom még mindig nem múlt el. Megtapogatta a nyakát, s érezte, hogy a kötés átnedvesedett. Remélte, hogy csak néhány varrat szakadt el... És a lába. Nem egyszerűen fáradt volt; minden lépésnél belehasított izmaiba a kín. A mégoly rendszeres, de kényelmes kocogás nem volt elegendő ahhoz, hogy felkészítse testét az utóbbi néhány óra kemény igénybevételére. Hátát egy házfalnak vetve a biciklit figyelte, és megpróbálta elhessegetni a makacsul vissza-visszatérő gondolatot: néhány éve ennyi mozgás meg se kottyant volna a lábának. A hajnali csöndben hangos nyikorgással tárult ki a bicikli melletti ház kapuja. A lámpaoszlophoz siető, apácaruhás alakot figyelve, Jason előhúzta zsebéből a pisztolyát. A nő kulcsot vett elő ruhájának redői közül, és ügyetlenül próbálta a zárba illesztem. Bourne nesztelenül mögéje osont. – El fog késni a reggeli miséről – szólt rá váratlanul. A nő megpördült, a kulcsot a járdára ejtette, és jobbjával a ruhájához kapott. Jason megmarkolta a kezét, és letépte a fejéről a fehér apácafőkötőt. Az előbukkanó arcot meglátva, elakadt a lélegzete. – Teremtőm! – suttogta. – Hát maga az?! 27. – Ismerem magát! – kiáltotta Bourne. – Itt, Párizsban... évekkel ezelőtt... Lavier-nak hívják... Jacqueline Laviernak. Ruhaszalonja volt, a Les Classiques. Carlos üzenetátvevője a Faubourg Saint Honorén. Utoljára Neuilly-sur-Seine-ben láttam, egy gyóntatófülkében. Azt hittem, hogy halott. – A középkorú nő éles vonású, enyhén ráncosodó arcára rémület ült ki. Megpróbálta kiszabadítani a csuklóját, de Jason egy rántással a falhoz lódította, s baljával a torkát markolva, valósággal odaszögezte. – De maga nem halt meg. Ez is része volt a Louvre-nál állított csapdának!... Velem jön! Emberek, franciák pusztultak el, s én nem magyarázhattam meg, miért történt ez a szörnyűség, ki a felelős érte... Nálunk, ha valaki megöl egy rendőrt, élete végéig üldözik. Itt sem lehet másként. Emlékezni fognak a Louvre-ra, emlékezni fognak az embereik halálára! – Maga megőrült! – tiltakozott a nő, és tágra nyílt, nagy zöld szeme riadtan kutatott segítség után. – Nem az vagyok, akinek gondol... – Maga Lavier! A Faubourg királynője, az egyetlen kapcsolat a Sakál szeretőjéhez, a tábornok feleségéhez. Ne mondja nekem, hogy tévedek... Követtem magukat Neuilly-be, a Szentáldozás-templomhoz. Nem sokkal azután, hogy beléptek, láttam elmenni azt a ringyót. Berohantam, elmondtam a maga személyleírását egy öreg papnak – ha pap volt egyáltalán –, s ő azt mondta, hogy balra a második gyóntatószékben találom. Széthúztam a függönyt, és tényleg ott volt. Holtan. Azt hittem, hogy megölték, minden pillanatok alatt játszódott le, és Carlos még ott van a közelben. Vágtattam, mint az őrült, s az utcán sikerült is meglátnom. Fekete papi ruhát viselt, s tudtam, hogy ő az, mert amikor meglátott, az úttesten, a kocsik között menekült. Elveszítettem a nyomát... De volt már egy ütőkártyám. Maga. Leadtam a hírt, hogy Lavier halott... Pontosan azt tettem, amire számítottak, amit előre kiterveltek. Így volt? – Mondom, hogy téved! – tiltakozott a nő, de már nem rángatta a karját; belátta, hogy úgysem tud szabadulni. A falhoz lapult, teste elernyedt – Meghallgatna? – kérdezte erőtlenül, amennyire a torkát szorongató kéz engedte. – Egyelőre nem – válaszolta Bourne. – Ájultan fog távozni. Egy irgalmasrendi nővér, akit az utcán fogott el a rosszullét, s egy járókelő támogatja. Az ön korában ez már nem olyan meglepő. – Várjon! – Már késő. – Beszéljük meg! – Majd. – Jason egy pillanatra elengedte a nőt, s tenyere élével két oldalról a nyaka tövére vágott. Elkapta az összecsukló testet, s a hóna alá nyúlva, kivonszolta a szűk kis utcából. Az ég már kivilágosodott, s kezdtek feltünedezni az első korai járókelők, köztük egy hajnali tréningjét végző kocogó. – Két napja le sem hunyta a szemét. A beteg gyerekeimre ügyelt – fordult a Kaméleon a szembejövőkhöz. – Nem hívna valamelyikük egy taxit, hogy visszavihessem a kilencedik kerületbe, a zárdájába? – Majd én – ugrott oda rögtön a kocogó fiatalember. – A rue de Sévres-en van egy taxiállomás. Hamar odaérek. – Az isten küldte magát az utamba, monsieur – hálálkodott Jason. A fiatalember hat perc múlva ott volt a taxival. – Mondtam a sofőrnek, hogy végig maga fizeti az utat – szólt, kiszállva a kocsiból. – Remélem, maga is így gondolja. – Hát persze. Nagyon köszönöm. – Mondja el a nővérnek, hogy mit tettem – mondta a srác, és segített elhelyezni az ájult nőt a hátsó ülésen, – Ha eljön az ideje, szükségem lesz minden értem mondott jó szóra. – Bízom benne, hogy ez még odébb van – igyekezett Bourne minél szívélyesebben viszonozni a fiatalember mosolyát. – Én is, de azért a versenyen sem jön rosszul az áldás – mondta a srác, helyben folytatva a futást. – Remélem, megnyeri. – Kérje meg a nővért, imádkozzék értem – kiáltott vissza az atléta, és befordult a legközelebbi sarkon. – A Bois de Boulogne-ba – adta ki az utasítást a sofőrnek Bourne, behúzva maga mögött az ajtót. – A Bois-ba? Az a futóbolond azt mondta, hogy sürgősen kórházba akarja szállítani a nővért. – Nem akartam megmondani neki, hogy túl sok bort ivott. – Hát akkor a Bois de Boulogne-ba – bólintott megértően a sofőr. – Hadd szellőztesse ki a fejét! Van egy másod-unokatestvérem, Lyonban apáca. Ha egy hétre kiszabadul, ő is rögtön bepiál. Ki vethetné a szemükre a szerencsétleneknek? A Bois kaviccsal felszórt sétánya melleit álló pad már kezdte magába szívni a nap melegét, mikor az asszony kinyitotta a szemét. – Hogy érzi magát, nővér? – kérdezte a foglya mellett ülő Jason. – Mintha egy tank jött volna nekem – válaszolt a nő hunyorogva, és mélyen beszívta a friss levegőt. – Legalábbis egy tank. – Szerintem azt többször látott már, mint alamizsnagyűjtő kocsit. – Valószínűleg – hagyta rá a nő. – Ne keresse a pisztolyát – figyelmeztette Bourne. – Kivettem abból az igencsak drága övből, amit az apácaruha alatt visel. – Örülök, hogy észrevette, milyen értékes. Ez is hozzátartozik ahhoz, amiről beszélnünk kell... Mivel nem a rendőrségen vagyunk, feltételezem, hogy enged beszélni. – Abban az esetben, ha kedvemre való, amit mond. Remélem, érti, mire gondolok. – Meg lesz velem elégedve. Kudarcot vallottam, hagytam, hogy elkapjon. Nem vagyok ott, ahol lennem kellene, s a napból ítélve már túl késő van ahhoz, hogy kimagyarázkodhassam. A biciklim meg vagy eltűnt, vagy még ott áll a lámpaoszlophoz láncolva. – Ezt nem értem – nézett megütközve a nőre Bourne. – Vegye úgy, hogy halott vagyok. – Azért, mert eltűnt? Mert nem ott van, ahol lennie kellene? – Hát persze. – Maga Lavier! – Ez igaz. Lavier vagyok, de nem az, akinek maga gondol. Maga a nővéremet, Jacqueline-t ismerte, én pedig Dominique Lavier vagyok. Majdnem egykorúak voltunk és kisgyerekkorunk óta nagyon hasonlítottunk egymásra. Amit Neuilly-sur-Seine-ről és az ott történtekről mondott, abban viszont igaza van. A nővéremet megölték, mert megszegett egy alapvető szabályt. Halálos bűnt követett el, ha úgy jobban tetszik. Pánikba esett, és Carlos legféltettebb titkának, szeretőjének a nyomára vezette magát. – Engem?... Maga tudja, ki vagyok? – Egész Párizs – a Sakál egész Párizsa – tudja, ki maga, Monsieur Bourne. Látásból persze nem ismerik, erről biztosíthatom, de tudják, hogy itt van, és Carlosra vadászik. – És maga is része ennek a Párizsnak? – Igen. – De hiszen megölték a nővérét! – Igen. – És mégis neki dolgozik? – Vannak helyzetek, amikor az ember választási lehetőségei nagyon beszűkülnek. Előfordulhat, hogy választania kell élet és halál között Egészen addig, míg hat évvel ezelőtt gazdát nem cserélt, a Les Classiques nagyon fontos volt a monsigneur számára. Én vettem át Jacqui helyét... – Csakúgy? – Nem volt nehéz. Fiatalabb voltam nála, s ami igazán fontos, fiatalabbnak is néztem ki. – A hervadó arcon halvány mosoly jelent meg. – A nővérem szerint azért, mert a Földközi-tenger partján éltem... A kozmetikai műtétek hétköznapi esetnek számítanak az haut couture világában. Jacqui-ról úgy tudták, hogy Svájcba ment az arcát felvarratni... nyolc hét múlva én vettem át a helyét. – Képes volt rá? Tudva azt, ami történt, hogy bírta megtenni? – Mikor megtudtam, akkor már nem számított. Már csak aközött választhattam, élek-e vagy meghalok. – Soha nem gondolt rá, hogy a rendőrséghez vagy a Sûretéhez forduljon? – Carlos miatt? – A nő úgy nézett Bourne-ra, mint a felnőtt az idétlenkedő gyerekre. – Maga viccel? – Szó nélkül beszállt tehát a játékba? – Eleinte nem tudtam, miről van szó. Lassan, fokozatosan avattak csak be... Először azt mondták, hogy Jacqueline a legújabb szeretőjével egy vitorlásbalesetben halt meg, s nagyon jól megfizetnek, ha átveszem a helyét. A Les Classiques több volt, mint egy elegáns szalon... – Sokkal több – szúrta közbe Jason. – Rajta keresztül jutottak el a Sakálhoz Franciaország legféltettebb katonai és hírszerzési titkai, amiket a szeretője, a tábornok felesége gyűjtött be. – Ezt csak jóval az után tudtam meg, hogy a tábornok megölte az asszonyt. Villiersnek hívták, ha jól emlékszem. – Igen – válaszolta Jason. A néhány lépésnyire sötétlő medence vizén úszó tavirózsákat figyelte, és lassan feltámadtak az emlékei. – Ott voltam náluk. Villiers egy magas támlájú székben ült, kezében pisztoly, a halott nő pedig véresen, meztelenül az ágyon feküdt. A tábornok végezni akart magával. Úgy érezte, egy áruló nem tehet mást. Imádta a feleségét, ez az imádat vakká tette, és elvakultságában elárulta szeretett Franciaországát... Sikerült meggyőznöm, hogy van más megoldás is. A terv akkor, tizenhárom éve, majdnem sikerült. Egy furcsa házban, a New York-i 71. utcában. – Nem tudom, mi történt New Yorkban, de Villiers tábornok úgy rendelkezett, hogy halála után a Párizsban történteket nyilvánosságra kell hozni. Mikor meghalt, a történet úgy szólt, hogy Carlos eszét vesztette, és több magas rangú katonai vezetőt megölt, csak azért, mert tábornoki rangot viseltek. – Régi történet – szólt rá élesen Bourne. – Tizenhárom év telt el azóta. Az érdekel, hogy most mi történik? – Nem tudom, monsieur. Egyébként sem fontos, választási lehetőségem amúgy sincs. Valamelyikük biztosan meg fog ölni. – Talán nem. Segítsen, hogy elkapjam, s megszabadul mindkettőnktől. Visszamehet a tengerpartra, és békében élhet. Még csak rejtőzködnie sem kell. Néhány jól jövedelmező év után visszatérhet oda, ahonnan jött. – Rejtőzködni? Úgy érti, eltűnni? – a nő átható tekintetet vetett fogvatartójára. – Nem lesz rá szükség. Carlos nem fogja utolérni, mert halott lesz. – Ezt értem. Az eltűnés érdekel, meg amit a jövedelmező évekről mondott. Magától származna ez a jövedelem? – Igen. – Értem… Ezt ajánlotta Santosnak is? Eltűnni egy halom pénzzel? A nő szavai úgy hatottak Jasonre, mintha ostorral vágtak volna az arcába. – Tehát mégis Santos volt – mondta halkan. – A Lefebvre pedig csapda. – Santos halott. A Le Coeur du Soldat-t kipucolták, és bezárták. – Tessék? – nézett rá döbbenten Bourne. – Ez volt a jutalma azért, mert tőrbe csalt? – Nem. Azért, mert elárulta Carlost. – Nem értem. – A monseigneurnek mindenütt vannak szemei. Gondolom, ezzel nem mondok újat. Ezek a szemek észrevették, hogy a magányos, szinte senkivel sem érintkező Santos több nehéz dobozt küld el az állandó élelmiszer-szállítójával. Tegnap reggel nem nyírta le és nem öntözte meg kedvenc kertjét, pedig ez nyaranta olyan biztosnak számít, mint az, hogy felkel a nap. Elküldték egy embert a szállítóhoz, hogy nézzen bele a dobozokba... – A könyvek – szólt közbe halkan Jason. – Ott akarta hagyni, míg újabb utasítást nem küld – bólintott Dominique Lavier. – Santos gyorsan és titokban akart távozni. – Carlos pedig tudta, hogy Moszkvából senki sem árulta el a telefonszámot. – Parancsol? – Nem érdekes... Miféle ember volt Santos? – Nem ismertem, még csak nem is találkoztam vele. Mindössze néhány pletykát hallottam róla. Nem sokat lehetett megtudni belőlük. – Nincs is annyi időm, hogy mindet meghallgassam. Mit mondott a pletyka? – Állítólag hatalmas termetűember volt... – Ezt tudom – vágott közbe türelmetlenül Jason. – A könyvekből azt is, hogy sokat olvasott, és beszéde alapján ítélve iskolázott ember volt. Honnan jött, és miért dolgozott a Sakálnak? – Állítólag kubai volt, részt vett Fidel forradalmában, és a harc egyik ideológusának tartották. Castróval együtt járt egyetemre, és valamikor kiváló sportoló volt. Aztán, mint minden forradalom esetében történni szokott, a személyes ellentétek megmérgezték a győzelem örömét – legalábbis ezt hallottam néhány öreg ismerősömtől, aki még eljár a május elsejei felvonulásokra. – Ezen mit ért? – Fidel féltékeny volt bizonyos emberekre. Különösen Che Guevarára és arra a férfira, akit maga Santosként ismer. Castro már életében istent csinált magából, de ezek az emberek még nála is nagyobbak voltak, ő pedig nem viselte el a vetélytársakat Che kapott egy megbízatást, ami az életébe került, Santost pedig teljesen alaptalanul megvádolták, hogy ellenforradalmat szervez. Már egy óra sem volt hátra a kivégzéséig, mikor Carlos és az emberei behatoltak a börtönbe és kicsempészték. – Kicsempészték? Biztosan papi ruhában. – Én is biztos vagyok benne. Az egyház, minden középkorból visszamaradt hülyesége ellenére, még mindig hatalmas erő Kubában. – Elég keserűen hangzott ez a megállapítás. – Én nő vagyok, a Szentanya nem. Ó egyszerűen csak egy középkori maradvány. – Santos tehát csatlakozott Carloshoz, a másik hitevesztett marxistához, hogy együtt küzdjenek a boldogulásukért. Vagy talán, hogy együtt játsszanak Hollywoodot. – Ez már kicsit magas nekem, monsigneur. De ha jól értem, amit mondani akar, annyit hadd tegyek hozzá, hogy a fantáziajátékot inkább Carlos űzte. Santos egyszerűen csak elvesztette minden illúzióját. Az életét a Sakálnak köszönhette, hát miért ne áldozta volna neki? Mi maradt még a számára? A helyzet a maga felbukkanásával változott meg. – Ennyit akartam tudni. Köszönöm. Néhány lyukat kellett még betömnöm. – Lyukat? – Kipótolni, amit még nem tudtam. – És most mit csinálunk, Monsieur Bourne? Ha jól emlékszem, ez volt az első kérdése. – Ön mit akar tenni, Madame Lavier? – Csak azt tudom, hogy nem akarok meghalni. Egyébként pedig ne szólítson Madame Lavier-nak, soha nem voltam férjnél. Úgy éreztem, túl sok korláttal jár, ahhoz képest, hogy mennyi előnyt nyújt. Évekig jól fizetett callgirl voltam Monte-Carlóban és Cap Ferratban, amíg a testem cserben nem hagyott. Maradt azért néhány barátom, akik továbbra is törődtek velem, a régi szép napok emlékére. Sajnos, többségük már halott. – Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy nagyon bőkezűen megfizették, amiért vállalta a nővére szerepét. – Igen, és bizonyos fokig még mindig megfizetnek, mert értékes vagyok. A párizsi elit körében mozgok, ahol értékes pletykákat hallhat az ember. Van egy szép lakásom az Avenue Montaigne-en. Teli van régiségekkel, értékes festményekkel. Van személyzetem, folyószámlám – minden, amit a környezete elvárhat egy nőtől, aki valamikor nagyon kapósnak számított. Pénzt is kapok. A bankomba minden hónapban érkezik egy nyolcvanezer frankos átutalás Genfből – ez valamivel több, mint amennyiből a számláimat kifizethetem. – Akkor hát van pénze. – Nem, monsieur – ingatta a fejét az asszony. – Nekem életstílusom van, nem pénzem. A Sakál erre gondosan ügyel. Az öregjeit leszámítva, csak annyit fizet mindenkinek, amennyinek az ellenértékét rögtön meg is kapja. Ha Genfből minden hónap tizedikéig nem érkezik meg a pénz a bankomba, harminc napon belül kidobnak a lakásomból. Persze, ha a Sakál meg akar szabadulni tőlem, még erre sincs szüksége. Egyszerűen végez velem. Már most halott vagyok. Ha visszamennék a lakásomra, soha nem jönnék ki többé... ahogy a nővérem sem a Szentáldozás-templomból. Legalábbis élve nem. – Biztos ebben? – Tökéletesen. A házba, amelyik előtt a biciklit hagytam, azért mentem, hogy utasítást vegyek át az egyik öregtől. A parancs pontos volt, és pontosan kellett volna végrehajtani. Húsz perccel később egy ismerős asszonnyal kellett volna találkoznom egy pékségben a Saint-Germaine-en, és ruhát cserélni. Ő visszament volna a misszióra, nekem pedig a Trémoille Hotelben kellett volna találkoznom egy Athénból érkező futárral. – A misszióra? – csodálkozott Bourne. – Azt akarja mondani, hogy azok a biciklisek tényleg apácák voltak? – A legszűzebb és legszegényebb apácák, monsieur. Gyakran megfordulok náluk, mint a Saint Malo-i zárda megbízottja. – És az az asszony, a pékségben? Őis... – Néha eltévelyedik ugyan, de mindig megbocsátják neki, olyan jól ért a gazdasági ügyekhez. – Teremtőm! – ámuldozott Bourne. – Megérti már, milyen reménytelen a helyzetem? – Nem biztos, hogy egészen tisztán látom. – Ha ezt mondja, kételkedni kezdek benne, hogy maga valóban a Kaméleon. Nem mentem el a pékségbe. A görög futárral nem találkoztam. Hát akkor merre jártam? – Valami közbejött, és nem tudott odaérni időben. Leesett a biciklilánc; a Rue Lecourbe-on, ott a kereszteződésben, fellökte az egyik teherautó. Megtámadták. Bármit mondhat; sok oka lehet annak, hogy nem ment el a találkozóra. – Mennyi ideje történt, hogy elkábított? Jason az órájára pillantott. Míg beszélgettek, a nap is felkelt, s már közel sem kellett hajolnia hozzá, hogy megnézze az időt. – Azt hiszem, valamivel több mint egy órája. Mondjuk, másfél. Az öltözéke miatt a taxis tett néhány kört, míg megtalálta ezt a padot. Nem akartuk, hogy feltűnést keltsen, amikor kivesszük a kocsiból. Szívesen segített, jól megfizettem. – Szóval, másfél órája? – kérdezte Lavier, és ránézett, mint aki tőle várja a folytatást. – Na és? – Miért nem telefonáltam a pékségbe, vagy a Trémoille Hotelbe? – Nem jutott telefonhoz... nem, ez ostobán hangzik – rázta meg a fejét Bourne, érezve, mennyire nem helytálló ez az érv. – Ha nem ez az ok, akkor mi, monsieur? – kérdezte a nő, és nagy, zöld szemeivel nyugodtan nézett az arcába. – A Boulevard Lefebvre – szólt halkan, beleegyezzen Jason. – A csapda. Ahogy ő ellenem fordította, ugyanúgy én is ellene fordíthattam három órával később. Sikerült életben maradnom, és elkapnom magát. – Pontosan – bólintott az egykori monte-carlói kurva. – S mivel nem tudja, mi zajlott le köztünk, nekem meg kell halnom. Egy gyaloggal kevesebb, mert én csak gyalog vagyok ebben a sakkjátszmában. Könnyen feláldozható. Csak a biztonság kedvéért, hiszen semmi fontosat nem tudnék mondani a hatóságoknak. Soha nem láttam a Sakált, csak a róla szóló pletykákról tudnék beszámolni. – Maga soha nem látta őt? – Lehet, hogy láttam, de akkor nem tudtam, hogy ő az. Párizs teli van pletykákkal. Az egyik szerint barna, kreol bőrű, a másik szerint fekete szemű, és sötét bajuszt hord. Isten bizony, ez Carlos! – hányszor hallottam már ezt. De nem találkoztam még senkivel, aki odajött volna hozzám, és azt mondja: Nekem köszönheti, hogy ilyen kellemes élete van, vén luxuskurva. Én csupán az öregekkel találkozom, és továbbítom az információt, amit rám bíztak. Mint ma este, a Boulevard Lefebvre-en. – Értem – Bourne felállt, kinyújtóztatta tagjait, és lenézett magába roskadtan üldögélő foglyára. – Ki tudom juttatni – szólt csendesen. – Párizsból és Európából is. Olyan helyre, ahol Carlos nem érheti utol. Akarja? – Legalább annyira, mint Santos szerette volna – csillant fel Lavier szeme. – Örömmel fogadok hűséget helyette magának. – Miért? – Azért, mert ő öreg, és maga jobb nála. Maga az életet ajánlja nekem, ő a halált. – Ésszerű, alaposan megindokolt döntés – állapította meg Jason, majd kis mosollyal a szája szögletében, megkérdezte: – Van pénze? Már úgy értem, itt, magánál? – Nem tudja, hogy az apácák szegénységi fogadalmat tesznek? – kérdezte Dominique Lavier, viszonozva a mosolyt. – Azért akad nálam néhány száz frank. Miért kérdezi? – Annyi nem elég. – Bourne benyúlt a zsebébe, és elővette a vastag pénzköteget. – Itt van háromezer – nyújtotta oda a pénzt. – Szerezzen magának valami ruhát – ez biztosan nem lesz nehéz –, aztán vegyen ki egy szobát a... a Meurice-ben, a Rivolin. – Milyen néven jelentkezzek be? – Milyen néven akar? – Mit szólna például a Brielle-hez? Kellemes, kis tengerparti város. – Miért is ne?... Maradjon még tíz percig, aztán maga is indulhat. Délben megkeresem a Meurice-ben. – Örömmel várom, Jason Bourne. – Ezt a nevet felejtse el! A Kaméleon a legközelebbi, a Bois de Boulogne szélén levő taxiállomáshoz ment. Mindössze három kocsi állt bent, s az utolsónak a sofőrje boldogan dugta zsebre a százfrankost, amit a hátsó ülésen lehúzódó, különös utastól kapott. – Itt az apáca, monsieur – szólt hátra néhány perc múlva a sofőr. – Az első kocsiba száll. – Kövesse! – adta ki az utasítást Jason, és felült. Az Avenue Victor Hugón Lavier taxija lelassított, a járda mellé húzott és megállt egy, a hagyománytisztelő Párizsban ritka, mindössze műanyag tetővel védett, házfalra szerelt nyilvános telefon előtt. – Álljon meg – szólt Bourne a sofőrnek, s a kocsiból kiugorva, halkan az apáca után lopózott. A nő háttal állt, így nem láthatta, de ő minden hangot tisztán hallott. – A Meurice-ben! – mondta izgatottan a nő. – Brielle néven. Azt mondta, déltájban... Igen. Hazamegyek, ruhát váltok, és egy óra múlva ott leszek. – Helyére akasztotta a kagylót, hátrafordult, és a rémülettől elakadt a lélegzete. – Nem! – sikoltotta. – De bizony, igen – válaszolta Bourne. – Az én taximmal megyünk tovább vagy a magáéval? – Ostobaság az egész! – kiáltotta már messziről Bernardine, dühösen követve a szállodai ajtónállót, akit Bourne küldött érte. – Nem – változtatta meg a véleményét, meglátva a taxiban ülőket – Ez egyszerűen őrület! – Szálljon be! – szólt ki a sofőr mögül Bourne. François beült, és elkerekedett szemmel nézte a csúcsban végződő, szárnyas fehér főkötőt és fekete ruhát viselő, kettejük között szorongó apácát. – Ismerkedjen meg a Sakál egyik legtehetségesebb színészével – folytatta Jason. – Gyönyörűkarriert futhatott volna be, ha a filmet választja. – Nem vagyok különösebben vallásos, de remélem, nem téved... Mert ami azt a rohadt péket illeti, én tévedtem... vagy mondjam inkább, hogy tévedtünk? – folytatta a zsörtölődést Bernardine. – Miért? – Azért, mert tényleg pék. Már éppen be akartam dobni egy gránátot a kemencéjébe, de letettem róla. Olyan ocsmányul káromkodni, ahogy ő, tényleg csak egy francia pék tud. – Minden egybevág – bólintott Jason. – Már nem is tudom, kitől hallottam, hogy Carlos logikájában az a legfélelmetesebb, hogy olyan illogikusnak tűnik. Lehet, hogy éppen én mondtam, már nem tudom. – A taxi az úttest közepén megfordult, és rákanyarodott a Rue de Bacra. – A Meurice-be megyünk – szólt előre Jason. – Gondolom, ennek az egésznek van valami értelmes magyarázata – tamáskodott még mindig Bernardine, és Dominique Lavier rezzenéstelen, érzelmeket nem tükröző arcát tanulmányozta. – Merthogy ez a kedves idős hölgy még egy szót sem szólt. – Nem vagyok öreg! – háborodott fel az asszony. – Hát persze hogy nem, kedvesem – egyezett bele rögtön az öreg ügynök. – Érett kora csak még vonzóbbá teszi. – Állítsa le magát! – Miért éppen a Meurice-be? – fordult Jasonhoz Bernardine. – Azért, mert kedves irgalmasrendi nővérünknek köszönhetően ott állít nekem csapdát a Sakál. Számít rá, hogy odamegyek, s én ott is leszek. – Felhívom a Deuxième-et. Hála egy halálra rémült bürokratának, bármit megtesznek, amit kérek. Ne tegye ki magát felesleges veszélynek, barátom. – Nem akarok akadékoskodni, François, de maga mondta, hogy már nem mindenkit ismer a Bureau-nál. Nem kockáztathatom meg, hogy kiszivárogjon valami. Egy ember is elég, hogy riassza a Sakált. – Hadd segítsek – szólalt meg halkan, az utcai forgalom zajában alig hallhatóan Dominique Lavier. – Tudok segíteni. – Egyszer már elfogadtam a segítségét, hölgyem, s az majdnem a vesztemet okozta. Köszönöm, de már nem kérek belőle. – Az akkor volt, ez pedig most van. Talán nem szükséges magyaráznom, milyen reménytelen a helyzetem. – Nem hallottam én ezt már magától? – Lehet, de most egy kicsit mást jelent... Az isten szerelmére, próbálja már beleképzelni magát a helyzetembe. Nem egészen értem ugyan, miről van szó, de ez a vén selyemfiú mintha az előbb azt mondta volna, hogy felhívja a Duexième-et. A Deuxièmeet, Monsieur Bourne! Franciaországban sokak számára ez úgy hangzik, mintha a Gestapót említenék. Még ha életben maradok is, akkor sem szabadulok attól a rohadt bandától. Kivágnak valami szörnyűbüntetőtelepre a világ túlsó végén. Hallottam én már eleget a Deuxième-ről! – Valóban? – nézett rá vidáman Bernardine. – Én nem. Igazán érdekes, amit mond. – Egyébként – folytatta Lavier, s egy hirtelen mozdulattal letépte fejéről az apácafőkötőt, kiváltva ezzel a tükörbe néző sofőr rosszalló pillantását –, ha nem öltözöm át, és nem leszek ott a Meurice-ben, Carlos a közelébe se jön a Rivolinak. – Bernardine megkocogtatta a nő vállát, és jobb keze mutatóujját figyelmeztetően a szájához emelve, a sofőr felé intett. Dominique rögtön megértette, és gyorsan hozzáfűzte: – Nem jön el a találkozóra, akivel tárgyalni akarnak. – Van benne valami! – mondta Bourne, öreg barátjára nézve. – A Montaigne-on lakik, ott kellene ruhát váltania, de oda egyikünk sem mehet vele. – Ez bizony elég nagy baj – válaszolt Bernardine. – Az utcáról nem tudjuk ellenőrizni, nem telefonál-e valakinek. – Bolondok! – csattant fel Lavier. – Nem tehetek mást, muszáj együttműködnöm magukkal. Még annyi eszük sincs, hogy ezt felfogják? Ez a vénember, igen, maga, az első adandó alkalommal bevezeti a nevem a Deuxième dossziéiba. Maga pedig, Jason Bourne, gondoljon csak bele, hány olyan kérdést tennének fel nekem, amelyekkel annak idején már Jacqueline-nek is szembe kellett néznie. Ki ez a Bourne? Valóságos személy, vagy csak kitalált? Valóban Ázsiából érkezett profi bérgyilkos, vagy csak valakinek a kreatúrája? Még Nizzában voltam, amikor Jacqueline egy este – biztosan emlékszik rá, Monsieur le Caméleon, egy Párizs melletti, nagyon drága étteremben eltöltött este végén – felhívott. Maga megfenyegette. Nagy hatalmú, de pontosabban meg nem nevezett emberekre célozgatott. Azt követelte tőle, hogy mondja meg, mit tud egy bizonyos ismerőséről. Az illető nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy maga nagyon megijesztette a nővéremet. Jacqueline szerint olyan volt, mint aki megháborodott. A szemében őrült fény lobogott, és valami ismeretlen nyelven kezdett beszélni. – Emlékszem – Bourne hangja jéghideg volt. – Együtt vacsoráztunk, és sikerült ráijesztenem. Aztán kiment a női mosdóba, lefizetett valakit, hogy intézzen el helyette egy telefont, nekem pedig menekülnöm kellett. – És most a Deuxiéme is szövetséget kötött ezekkel a titokzatos, nagy hatalmú emberekkel? – Dominique Lavier keserűen ingatta a fejét, és halkabbra váltott: – Nem, uraim. Nekem kedves az életem, és nem kívánok még reménytelen helyzetekben is küzdeni. A jó játékos mindig tudja, mikor kell felállnia az asztaltól. – Mi a pontos címe az Avenue Montaigne-en? – kérdezte rövid hallgatás után Bernardine. – Mielőtt szólnék a sofőrnek, hadd figyelmeztessem még valamire. Ha kiderül, hogy becsapott bennünket, akkor része lesz mindabban a szörnyűségben, amit a Deuxième-ről feltételez. Marie a zsúrasztalnál ült, amit nemrég tolt be a Hotel Meurice szobapincére, reggelijét fogyasztotta, és közben újságot olvasott. Figyelme el-elkalandozott, képtelen volt koncentrálni. Az este végigjárt öt kávéházat, ahol annak idején gyakran megfordultak Daviddel, s valamivel éjfél után tért vissza a szállodába, de képtelen volt elaludni. Végül úgy négy óra tájt mégis legyőzte a kimerültség, s az olvasólámpát is égve hagyva, elaludt. Hat órát aludt, többet, mint a Tranquilityn töltött első éjszaka óta bármikor. A sziget már csak halvány emlék volt számára, egyedül a gyerekek éltek benne elevenen, fájdalmasan. Rettenetesen hiányoztak neki. Ne gondolj rájuk annyit, mert csak rosszabb lesz, intette magát. Gondolj inkább Davidre... Nem! Gondolj Jason Bourne-ra! Merre járhat? Szedd össze magad, koncentrálj! Lerakta az International Herald Tribune-t, töltött magának egy harmadik csésze kávét, s a rue de Rivolira néző franciaablakon át kipillantott az égre. Kedvetlenül vette tudomásul, hogy a verőfényes reggel kellemetlen, szürke nappá változott. Hamarosan elered az eső, s még nehezebbé válik a kutatás, gondolta. Belekortyolt a kávéba, majd visszahelyezte az elegáns porceláncsészét a csészealjra. Nem szerette a vékony porcelánt, hiányoztak neki a rusztikus, vastag fajanszcsészék, amiket odahaza, Maine-ben használtak. Teremtőm! Visszajutok még oda valamikor? – jutott eszébe. Ne gondolj ilyesmire! Koncentrálj! Felvette, s oda se figyelve lapozgatni kezdte a Tribune-t. Csak szavakat látott, amelyek nem álltak össze értelmes mondatokká. Tekintete megakadt az egyik hasáb alján egy bekeretezett szón, aminek semmi értelme nem volt. Mimam, és utána egy telefonszám. Már éppen tovább akart lapozni, amikor halványan felderengett előtte egy emlék. Mimam, hallotta a vékony, a szóformálással még küszködő gyerekhangot. Mimam – mami. Jamie! Igen, Jamie. Őszólította így néhány hétig, míg meg nem tanulta helyesen sorba rakni a szótagokat. David nagyon jól szórakozott rajta, ő viszont attól rettegett, hogy a gyerek nem fog megtanulni rendesen beszélni. – Ne nyugtalankodj, mimam, majd kinövi – nevetett David. David! Gyorsan megkereste az újságban a furcsa szót. A pénzügyi rovat alján szerepelt, amit reggelente mindig átfutott kávézás közben. David küld neki üzenetet! Olyan hevesen lökte hátra a székét, hogy felborult, és kezében az újsággal a telefonhoz rohant. Remegő kézzel tárcsázta a számot. A készülék kicsöngött, de senki sem vette fel. Arra gyanakodott, hogy rossz számot tárcsázott izgalmában, vagy nem használta a körzeti előhívó számot, s lassan, jól odafigyelve megismételte a hívást. Ezúttal sem vették fel a kagylót. Pedig biztosan tudta, hogy David üzent. A Trocadérónál is őt kereste, s ezzel a csak kettőjük számára ismerős szóval is kizárólag ő üzenhet. Szerelmem, végre megtaláltalak!... Úgy érezte, képtelen tovább a szállodai szobában maradni, percenként újra tárcsázni, s várni, hogy valaki válaszol a hívásra. “Ha rettenetes nyomás nehezedik rád, s úgy érzed, hogy mindjárt szétreped a fejed, keress magadnak egy helyet, ahol senki se lát, s jól kimozoghatod magad. Mozogj, mert az életed függ tőle! Ha nem teszed, beleroppan az agyad.” Ezt is Jason Bourne-tól tanulta. Marie életében nem öltözködött még olyan gyorsan, mint amilyen sebesen most magára kapkodta a ruháit. Letépte az üzenetet az újság aljáról, s a fojtogatóan szűknek érzett szobát elhagyva, a lifthez sietett. Alig várta már, hogy elvegyülhessen a párizsi utcákon kavargó tömegben, és hagyja sodortatni magát az emberektől, egyik telefonfülkétől a másikig. Az út az előcsarnokig egy örökkévalóságnak tetszett. A liftben egy amerikai házaspárral utazott. A férfi videokamerát cipelt, és ízléstelenül kifestett arcú, hidrogénezett haját toronymagasra tupírozó feleségével a párizsiakat, s általában a franciákat szidta, mert alig akad közöttük olyan, aki jól beszélne angolul. A lift végre megállt, és Marie kilépett a szálló forgalmas előcsarnokába. Határozott léptekkel indult a kijárat felé, de megtorpant, észrevéve a sötét halszálkás öltönyt viselő idősebb férfit, aki közeledtére fölemelkedett a hallban álló süppedő bőrfotelok egyikéből. Az ámulattól tárva maradt szájjal, elkerekült szemmel bámult Marie-ra. – Marie St. Jacques – suttogta. – Jézus isten! Meneküljön innen! – Hogyan?... Tessék?... Az öreg francia, amilyen gyorsan csak kora engedte, közelebb ment, és idegesen körbepillantott. – Nem szabad, hogy lássák itt, Mrs. Webb – mondta még mindig halk, de határozott, parancsoló hangon. – Ne bámuljon rám! Hajtsa le a fejét, és nézze az óráját! – Bernardine ismét körülnézett, szívélyesen odabólintott néhány vadidegen embernek, és fogai közt szűrve a szót, folytatta: – Menjen a bal oldali ajtóhoz, amin a csomagokat szokták vinni. Siessen! – Nem! – válaszolt szemét karórájára szögezve, de határozottan Marie. – Maga ismer engem, de én magát nem. Kicsoda maga? – A férje barátja. – Teremtőm! Hát itt van? – Most nem ez a lényeg. Maga mit keres itt? – Egyszer már laktam itt, és reméltem, hogy emlékezni fog rá. – Azt hiszem, eszébe is jutott, de sajnos nem a megfelelő összefüggésben. Mon Dieu, egyébként soha nem választotta volna éppen ezt a helyet! Gyorsan menjen innen! – Nem! Meg kell találnom. Hol van? – kérdezte kétségbeesetten Marie. – Ha nem megy el rögtön, már csak a holttestével fog találkozni. Van az ön számára egy üzenet a Tribune-ban... – Itt van a táskámban. A pénzügyi rovatban volt Mimam… – Pár óra múlva hívja fel a számot! – Ezt nem teheti meg velem! – Maga nem teheti ezt vele! Meg fogják ölni magát. Meneküljön innen. Gyorsan! Marie a düh és félelem könnyeitől elhomályosult szemmel indult a kijárat felé. Rettenetesen szeretett volna hátranézni, de tisztában volt vele, hogy ezt most nem szabad. A szárnyas üvegajtóhoz érve beleütközött egy bőröndökkel befelé igyekvő londinerbe. – Pardon, madame! – kért bocsánatot a fiú, és udvariasan félreállt az útból. – Moi, aussi – vetette oda Marie, s anélkül, hogy hátranézett volna, kilépett az ajtón. Mit tegyen?... mit kellene tennie? David valahol ott van a szállóban, eléje pedig odaáll egy furcsa idegen, és figyelmezteti, hogy tűnjön el, meneküljön, amilyen gyorsan csak tud. Mi történik itt?... teremtőm! Valaki meg akarja ölni Davidét! Az öreg francia is ezt mondta. Kik azok, és hol lehetnek? Segíts rajtam! Az isten szerelmére, Jason, mondd meg, mit tegyek! Jason?... Igen, Jason. Segíts! Bénultan állt, és nézte az úttesten hömpölygő forgalomból kiváló taxikat és elegáns limuzinokat, amint sorra odagördülnek a Meurice bejáratához, ahol egy aranysujtásos egyenruhát viselő ajtónálló köszönti a vendégeket, és irányítja a szállodaszolgák hadát Éppen egy nagy fekete személyautó állt be a járda mellé; az ajtaján lévő kereszt tanúsága szerint magas rangú egyházi személyiség ülhetett benne. Marie nézte a bíborszínűkört, közepén az aranyszínűkereszttel. Rádöbbent, hol látta már ezt a jelet, s a felismerés vak rémülettel töltötte el. A mosolygó ajtónálló kitárta az ajtókat, s a kocsiból öt pap szállt ki; egy a sofőr melletti ülésről, négyen pedig a tágas utastérből. A hátulról kiszállók nem mentek be a szállodába, ehelyett átverekedték magukat a tömegen, s ketten előre, ketten pedig hátra, a kocsi mögé igyekeztek. Az egyik éppen Marie előtt ment el, fekete reverendájának szárnya hozzá is ért az asszonyhoz. Marie tisztán látta hideg, kegyetlen, paphoz egyáltalán nem illő tekintetét, ismét eszébe jutott az embléma, s már mindent értett. Néhány éve, amikor David – Jason – még állandó ápolásra szorult, Mo Panov papírt és ceruzát adott a kezébe, s ráparancsolt, hogy rajzoljon le mindent, ami eszébe jut. Jason szót is fogadott, s a rajzok között időről időre feltűnt a bíborszínűkorong, benne az arany kereszttel. Alig készült el a rajzzal, David dühösen szétszaggatta vagy szitává lyuggatta a ceruza hegyével. Az embléma a Sakál emlékét idézte fel benne! Marie figyelmét egy újabb, a Rivolin felbukkanó alak vonta magára. Magas, sötét pulóvert és sötét nadrágot viselő férfi volt, a kocsik között lavírozva próbált átjutni a szálloda oldalára. Egyik lábára sántított, de mozdulatain Marie rögtön észrevette, hogy csak tetteti. David volt az. Két méterre az asszonytól más is felfigyelt a közeledő alakra. A férfi kis hordozható rádióadót húzott elő a zsebéből, de még mielőtt a szájához emelhette volna, Marie odaugrott, és vadul nekiesett a reverendás gyilkosnak. – David! – kiáltotta kétségbeesetten, és körmei a Sakál emberének arcába martak. A Rivolin megszólaltak a fegyverek. A rémült járókelők egy része a szálloda bejárata felé menekült, mások épp ellenkezőleg, ordítozva, fejvesztetten igyekeztek minél távolabb a veszedelemtől. A kanadai gazdálkodó farmon edződött lánya a férje ellenségeivel vívott elkeseredett küzdelemben kirántotta a férfi övébe dugott pisztolyt, és közvetlen közelből fejbe lőtte a gyilkost, vér- és agyvelődarabok fröccsentek szerteszét. – Jason – kiáltotta a földre omló, fekete ruhás alak fölött állva Marie. Fedezék nélkül, a gyilkosok golyóinak védtelenül kiszolgáltatva állt a járdán. A biztos haláltól a Meuriceből kirohanó öreg francia mentette meg. Megállás nélkül lőve, gyilkos tűzzel árasztotta el a limuzint, majd gyorsan oldalra fordulva az éppen őt célba vevő “pap” lábát roncsolta szét egy lövéssel. – Mon ami! – üvöltötte Bernardine. – Itt vagyok – kiabált vissza Bourne. – Marie? – A votre droite! Auprés de...– a szálloda bejáratánál egy lövés dörrent. Bernardine a járdára zuhant. – Les Capucines, mon ami! Les Capucines! –kiáltotta, mielőtt a második lövés végzett volna vele. Marie csak állt, moccanni sem volt képes. Agya a rémülettől megbénult, és nem volt képes gondolkodni. Hisztérikus zokogás rázta meg, térdre rogyott, majd eldőlt a járdán, és erőtlen nyöszörgését csak a föléje hajló férfi értette: – A gyerekeim... istenem, a gyerekeim! – A gyerekeink! – mondta Jason Bourne, de hangja már cseppet sem emlékeztetett David Webbére. – Megmenekülünk! Elmegyünk innen, érted?! – Igen... igen! – Marie a segítő karra támaszkodva, nehézkesen talpra állt, s idegenkedve nézte az ismerős-ismeretlen arcot. – David? – Hát persze. Gyere! – Ijesztő vagy... – Magamnak is. Gyerünk! Kapaszkodj belém és rohanj! Végigvágtattak a rue de Rivolin, balra rákanyarodtak a Boulevard Saint Michelre, s futottak egészen addig, míg a békésen dolgaikat intéző párizsiak látványa meg nem győzte őket arról, hogy a Meurice rémségeit messze elhagyták, már nincs mitől tartaniuk. Megálltak egy kis utcában, és forrón összeölelkeztek. – Miért tetted ezt? – kérdezte Marie. – Miért rohantál el tőlünk? – Azért, mert ha nem vagytok ott, jobb vagyok. Ezt te is tudod. – Korábban nem így volt, David... vagy szólítsalak inkább Jasonnek? – A név nem számít. Mennünk kell. – Hova? – Még magam sem tudom. Az a fontos, hogy egyáltalán mozoghatunk. Van mód a menekülésre. Bernardine említett valamit. – Az az öreg francia? – Ne beszéljünk róla, rendben? Legalábbis egyelőre ne. – Rendben, nem fogunk beszélni róla. Még csak annyit, hogy a Les Capucines-t említette. Mire gondolhatott? – A menekülésre. Egy kocsi vár ránk a Boulevard des Capucines-en. Erre akart emlékeztetni. Gyerünk! Déli irányban hagyták el Párizst, a viharvert Peugeot-val a barbizoni autópályán Villeneuve-Saint-Georges felé hajtottak. Marie olyan közel húzódott a férjéhez, hogy testük összeért, és kezét rátette a karjára. Bármennyire szerette volna is azonban, a korábban megszokott bensőséges hangulat nem jött létre közöttük. A volán mögött ülő férfi csak részben volt David, az ő Davidje, részben pedig Jason Bourne, s most Bourne volt az erősebb. – Az isten szerelmére, mondj már valamit! – sírta el magát Marie. – Gondolkodom... Miért jöttél Párizsba? – Teremtőm, hát nem érted? Azért, hogy megkeresselek és segítsek neked. – Azt hitted, hogy így jobb lesz... Ugye, most már tudod, hogy nem? – Már megint ez a hang – tiltakozott a felesége. – Ez a rohadt, lélektelen hang! Hát mit gondolsz, ki vagy te, hogy ítélkezz? Isten? Ha őszinte akarok lenni drágám, vannak bizonyos gondok az emlékezeteddel. – Ami Párizst illeti, nem – ellenkezett Jason. – Párizsban mindenre tökéletesen emlékszem. Mindenre. – A barátodnak, Bernardine-nek nem ez volt a véleménye. Szerinte, ha így lett volna, soha nem választod a Meurice-t. – Tessék? – Bourne éles, átható pillantást vetett a feleségére. – Gondolkozz! Miért választottad – mert te választottad – éppen ezt a szállodát? – Nem is tudom... nem vagyok biztos benne. Egyszerűen csak ennek a neve ugrott be először. – Gondolkozz! Mi történt évekkel ezelőtt a Meurice-nél? Rögtön a szálloda előtt. – Tudom, hogy valami történt... Te? – Igen, drágám, én. Hamis néven laktam a szállodában, te értem jöttél, s elmenőben a sarki újságosbódénál láttunk valamit, amiről rögtön tudtuk, hogy örökre megváltoztatja az életemet. – Jézusom! És én elfelejtettem! Az újságok címoldala, rajta a fényképed és a körözés... – Igen, a gyilkosságokkal kapcsolatban körözött kanadai közgazdásznő fényképe – bólintott Marie. – A nőé, akit Zürichben elkövetett gyilkosságokért és milliós lopásért egész Európa rendőrsége hajszolt. Az ilyesfajta vádak soha nem múlnak el nyomtalanul. Hiába bizonyosodik be róluk, hogy hamisak, a gyanú azért csak megmarad. Hogy is szokták mondani? Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél... Az ottawai kollégáim, jó barátok, akikkel évek óta dolgoztam együtt, még szóba állni is féltek velem. – Várj egy kicsit! – kiáltott rá Bourne. – Az egész hazugság volt, az Utcakő találta ki csak azért, hogy üzenhessen nekem. Egyedül te értetted meg, én nem. – Hát persze hogy megértettem. Téged annyira lekötöttek az egyéb dolgok, hogy nem vetted észre. Szerencsére ez akkor mit sem számított, hála az én okos, közgazdász eszemnek, amelyik bármikor felveszi a versenyt a tiéddel, tudósom. – Tessék? – Az utat figyeld, ne engem! Eltévesztetted a kanyart, mint a múltkor, a házunkba menet. Mikor is volt az? Pár napja, vagy már évekkel ezelőtt? – Mi az ördögről beszélsz? – Arról a fogadóról Barbizon mellett. Látod, erre sem emlékszel. Megkérted őket, hogy gyújtsanak be a kandallóba az ebédlőben. Mi voltunk az egyedüli vendégek a házban. Az volt a harmadik alkalom, amikor észrevettem, hogy Jason Bourne álarca mögött valaki más rejtőzik, valaki, akibe halálosan szerelmes vagyok. – Ne tedd ezt velem! – Muszáj, David! Ha nem teérted, hát magamért. Muszáj tudnom, hogy létezel. Hallgattak. A következő visszaforduló sávot elérve Bourne éles kanyarral megfordult a kocsival, és a gázpedált a padlóig nyomva száguldott visszafelé. – Itt vagyok – mondta halkan, és a kormányt elengedve, jobbjával magához ölelte az asszonyt. – Nem tudom, meddig, de most itt vagyok. – Siess, drágám! – Sietek. Szeretnélek a karomban tartani. – Én pedig szeretném felhívni Tranquilityt. – Most már biztosan tudom, hogy itt vagyok. 28. – Vagy magától elmond mindent, amire kíváncsiak vagyunk, vagy olyan utazásra küldjük, hogy azt még a maguk sintérei is megirigyelhetnék, akiket dr. Panovra szabadítottak – mondta nyugodtan, a legcsekélyebb érzelem nélkül Peter Holland, a Központi Hírszerző Hivatal igazgatója. – Hadd figyelmeztessem, paisan, hogy én még a régi iskola neveltje vagyok. Szarok a különböző szabályokra, amik csak az ilyen szemeteknek kedveznek. Ha megpróbál átverni, bedugjuk egy torpedóhüvelybe, s a Hatteras-foknál leküldjük a tenger fenekére. Világos? Langleyben voltak. Az őr – kezén és lábán a sebek leragasztva – a betegszoba ágyán feküdt. A helyiségben rajtuk kívül senki sem tartózkodott, miután az igazgató figyelmeztette az ápolószemélyzet tagjait, hogy saját érdekükben jobb, ha hallótávolságon kívül tartózkodnak. A maffiózó egyébként is telt arca kétszeresére dagadt, s a mű szerfalnak zuhanva a szája is felrepedt, amikor Mo Panov Marylandben nekivezette a kocsit a tölgyfának. A férfi előbb Hollandre nézett, majd Alexander Conklinra siklott a tekintete, aki egy fotelben ült a sarokban, idegesen markolva botját. – Maga nagyon téved, fejeském – vágott vissza az őr. – Vannak jogaim, s gondolom, ezt maguk is tudják. – A doktornak is voltak, maguk mégsem törődtek vele! – Egy szót sem mondok, amíg nincs itt az ügyvédem! – És hol a rohadt életben volt Panov ügyvédje? – ordított rá dühösen Alex, botját a padlóhoz verve. – Nem tehetnek velem csak úgy akármit – tiltakozott a páciens, igyekezve minél felháborodottabbnak látszani. – Különben is, én rendesen bántam a dokival. Épp a jóságomat használta ki. – Ne szórakozzon, nem vagyok vicces kedvemben! – dördült rá Holland. – Nincs és nem is lesz itt semmiféle ügyvéd, csak mi hárman. Hajlandó okosan viselkedni, vagy hozathatom a torpedóhüvelyt? – Mi az istent akarnak tőlem? – kiabált most már rémülten a maffiózó. – Hát mit tudok én? Csak azt tettem, amit mondtak. Ugyanúgy, mint a bátyám – nyugodjék békében meg az apám – ő is –, meg talán az ő apja, akit már nem is ismertem. – Tiszteletre méltó családi hagyomány – állapította meg Conklin. – Egyik szemét a másiknak adja a stafétabotot. – Hé, vigyázzon, hogy beszél a családomról! – tiltakozott az olasz. – Ezer bocsánat. Nem akartam megsérteni a nemzetségét. – Pontosan a családja érdekel bennünket, Augie – szólt közbe a CIA igazgatója. – Ugye Augie-nak hívják? Ez a név volt azon a jogosítványon, ami a legvalódibbnak tűnt. – Nem lehet túl büszke az eszére, főnök – mondta az ágyhoz kötözött páciens, és feldagadt szája fájdalmas vigyorra torzult. – Egyik sem a saját nevem volt. – Valahogy mégis neveznünk kell – válaszolt Holland. – Ha másért nem, hát azért, hogy rávéshessünk valamit arra a torpedóhüvelyre, s megkönnyítsük a dolgát annak a szegény régésznek, aki évek múlva majd előássa a tenger mélyéről. – Mit szólnál a Trükköshöz? – kérdezte Conklin. – Nem igazán találó – felelte Peter. – Nekem jobban tetszik a Seggfej. Ez a hülye képes bezáratni vagy a tengerbe dobatni magát olyan dolgokért, amiket nem is ő követett el. Ilyesmire csak egy seggfej képes. – Hagyják már abba! – üvöltött rájuk a seggfej. – Rendben van, megmondom. Niccolónak hívnak... Nicholas Dellacrocénak. Beszélek, ha maguk vállalják, hogy megvédenék. Ez is benne van az üzletben. – Tényleg? – csodálkozott Holland. – Nem emlékszem, hogy ilyesmit ajánlottam volna. – Akkor egy szót sem szólok. – Maga tévedésben van, Nicky – kiabált át a szoba túlsó végéből Alex. – Mindent meg fogunk tudni, amit akarunk. Egyedül az a kellemetlen, hogy tovább már nem fogjuk tudni használni magát. Nem tudunk majd keresztkérdéseket feltenni, nem tudjuk bíróság elé állítani, sőt még a vallomását sem leszünk képesek aláíratni magával. – Micsoda?! – Olyan üres lesz, mint egy géppel kifacsart citrom. Magának ez persze még jól is jön, hisz fel sem fogja majd, amikor berakják abba a kaszniba, és bedobják a tengerbe. – Hé, miről beszél maga? – Mi van ezen olyan nehezen érthető? – szólt közbe a Központi Hírszerző Hivatal főnöke. – Nem várhatja el tőlünk, hogy itt tartsuk, miután az orvosaink befejezték magán a melót. A boncolásnál esetleg olyan dolgok derülnének ki, amikért akár harminc évet is kaphatnánk, nekem pedig nincs időm ilyesmire... Nos, mi legyen, Nicky? Beszél, vagy hívhatom a papot? – Azt hiszem... – Gyerünk, Alex – szólt kurtán Holland, s az ajtó felé indult. – Üzenek a papnak. Ez a szerencsétlen hülye nem mehet el csak úgy, az utolsó kenet nélkül. – Látod, ezek azok az esetek, amikor eszembe jut, milyen embertelenül is tud bánni egyik ember a másikkal – szólt elgondolkozva Conklin, és lassan felemelkedett a fotelból. – Aztán persze mindig rájövök, hogy ez csupán érzelgősség. Nincs itt szó brutalitásról, különben is, az csak egy absztrakt fogalom. Egyszerűen ilyen a szakmánk. Persze, az egyén számára, akiről szó van, ez rettenetesen kellemetlen. Az az elviselhetetlen fájdalom az agyában, a húsában, az érzékeny idegvégződéseiben... Istennek hála, én mindig a háttérben mozogtam, akárcsak Nicky főnökei. Ők biztosan valami elegáns étteremben szórakoznak majd, amikor az, ami belőle megmaradt, lesüllyed a tengerbe. – Elég, elég! – kiabált Niccolo Dellacroce, vadul dobálva magát az ágyon. – Tegyék fel azokat a rohadt kérdéseiket, de aztán védjenek is meg! Capisce? – Az attól függ, mennyire lesz hozzánk őszinte – válaszolta Holland, és visszament az ágyhoz. – Ami engem illet, én nagyon őszinte leszek magához, Nicky – vetette közbe Alex, és visszaült előbbi helyére. – Egyetlen hazugság, és a halakkal fog aludni. Azt hiszem, maguk így mondják. – Ne magyarázza, tudom, miről van szó. – Hát akkor kezdjük, Mr. Dellacroce – szólt, a CIA igazgatója. Minikazettás magnetofont húzott elő a zsebéből, ellenőrizte, jól működik-e, és az ágy melletti asztalra tette. Odahúzott egy széket, és bevezető mondatait a kis készülék felé fordulva mondta el: – Peter Holland tengernagy vagyok, jelenleg a Központi Hírszerző Hivatal igazgatója. Személyazonosságom a hangpróbám alapján ellenőrizhető. Egy beszélgetés következik egy informátorral, akit John Smithnek fogunk nevezni. A felvétel átjátszása során a hangot eltorzítjuk, az illető személyazonossága a titkos igazgatói irattárban megtalálható... Térjünk tehát a lényegre, Mr. Smith! A kérdéseket feltéve, a maga érdekében igyekszem általánosságokban fogalmazni. Meg fogja érteni, mire gondolok, s elvárom, hogy pontos válaszokat adjon rájuk... Kinek dolgozik, Mr. Smith? – A Long Island City-i Atlas Coin Vending Machinesnek – válaszolt elszorult torokkal Dellacroce. – Ki a cég tulajdonosa? – Gőzöm sincs róla. A többségünk – tizenöt-húsz fickó otthon kapja meg az értesítést, hova kell menni. Elvégezzük a gépek szervizelését, aztán beküldjük a jelentést. Holland és Conklin szeme összevillant, mindkettőjük szája szögletében halvány mosoly jelent meg. A gengszternek ez az egyetlen válasza is elég volt ahhoz, hogy számottevően kibővítse a lehetséges informátorok körét. Niccolo nem is volt olyan ostoba, mint amilyennek első ránézésre tűnt. – Ki írja alá a fizetési csekkjüket, Mr. Smith? – Egy bizonyos Mr. Louis DeFazio. Bejegyzett üzletember, amennyire tudom. Tőle kapjuk a munkát is. – Tudja, hol lakik? – A Brooklyn Heightsen. Valakitől hallottam, hogy a folyóparton. – Mi volt a megbízatása, mikor az embereink elfogták? – Philadelphia környékén kellett elintéznem valamit, de ezt már úgyis tudják, hiszen megtalálták a térképet a kocsiban. A készülék gombjára csapva Holland dühösen kikapcsolta a magnetofont. – Mégis a Hatteras-fokra akarsz kerülni, te szemét?! – üvöltött rá az olaszra. – Hé, álljon meg a menet! – ellenkezett Dellacroce. – Megkapja, amit akar, de bízza rám, hogyan. A térképről már úgyis tudja, merre jártunk. Mindig térképet kaptunk, s mindig azokon a rohadt mellékutakon kellett mennünk, mintha az elnököt, vagy egy don superiorét vinnénk valami titkos találkozóra... Adjon papírt meg ceruzát, s lerajzolom magának egész pontosan! Higgye el, nem lesz benne semmi hiba! Nincs kedvem a halakkal aludni. Capisce? – Magnóra mondani viszont nem hajlandó. – Holland hangja érezhetően megenyhült. – Miért? – Még hogy magnóra! Jól is néznénk ki. Mit gondol, mibe kerülne az embereinknek, hogy ide is bejussanak? Ennyi – mondta Dellacroce, és pattintott az ujjával. – Honnan tudja, hogy az orvosa is nem nekünk dolgozik-e? – Őbiztosan nem, aki pedig igen, azt meg fogjuk találni – válaszolta Peter Holland, s jegyzettömböt és tollat adott Dellacrocénak. New Yorkban, a Harlem szívében, a Broadway és az Amsterdam Avenue közötti 138. utcán egy harmincas évei közepe táján járó nagydarab, borostás arcú fekete tántorgott az utcán. Nekidőlt az egyik lerobbant ház falának, és szétterpesztett lábbal, oldalra nyaklott fejjel lecsúszott a kövezetre. – Ha látnátok, hogyan nézek ki, azt hinnétek, hogy kiraboltam egy ruhaszalont Palm Springs legelőkelőbb részén – suttogta a gallérjába rejtett miniatűr adóvevőbe. – Eddig minden rendben – válaszolt a halk géphang. – Figyeljük a környéket, idejében megkapod a riasztást. Azt az üzenetfelvevőt sikerült úgy megbolondítani, hogy csak sípoló hangot ad ki. – Hogyan jutottatok fel oda élve, sápadtarcúak? – Kora hajnalban, amikor még mindenki aludt. – Kellemes ücsörgést! Nem irigyellek benneteket. Egyébként, ha már beszélünk, figyelmeztettétek a zsarukat? Nem szeretném, ha ilyen állapotban kapnának el. A harmadik feleségem is utálja ezt a rohadt szőrt a pofámon. – Jobb lett volna, ha az elsőnél maradsz, haver. – Mindig imádtam a fehérek humorát. Nem volt elég türelme kivárni, amíg nagy néha hazaesz a fene. Válaszolnátok a kérdésemre? – A zsernyákok tudják, miről van szó. Megkapták a drótot, hogy ez a szövetségiek dolga, ne ártsák bele magukat. Békén fognak hagyni... Vigyázz! A beszélgetésnek vége, itt az emberünk. Biztosan ő az, szerelőtáska van nála... Igen. A bejárat felé tart. Tied a terep, Jones császár. – Csak a fehérek ne viccelnének soha... Látom már. Ez is csoki. Rá van írva a képére, mennyire be van szarva. – Ezek szerint igazi szerelő – válaszolta a láthatatlan beszélgetőtárs. – Ez jó. – Éppen hogy nagyon rossz, öcsi – szólt vissza a CIA-ügynök. – Ha igazatok van, akkor a pasasnak fogalma sem lesz arról, ami bennünket érdekel. – Most mit akarsz tenni? – Utánamegyek. Tudnom kell, milyen számokat ad meg a hibakeresőnek. – Gőzöm sincs, miről beszélsz. – Be kell adnia a koordinátákat, hogy ellenőrizni tudják a vonalat. – Na jó, állítsd le magad – válaszolt a megfigyelő. – Mindig hülye voltam a műszaki dolgokhoz. Annyit egyébként sikerült kideríteni, hogy a Reco mittudoménmicsodától jött. – Oké, megyek a dolgomra. Tartsátok a házon a szemeteket – az ügynök üggyel-bajjal feltápászkodott a járdáról, és betántorgott a házba. A szerelő már az első emeleten járt, jobbra fordult, és végigment a mocskos folyosón. Ismerte az utat; léptei határozottak voltak, nem állt meg böngészni az alig olvasható névtáblákat. A CIA embere nesztelenül, a lépcsőfokokat hármasával véve rohant utána vastag gumitalpú tornacipőjében. Az emeletre érve kilesett a sarok mögül, és látta, hogy a szerelő három különböző kulccsal három egymás fölötti zárat nyit ki a folyosó végén egy ajtón. Korábban azt hitte, minden simán fog menni, de most elfogta a kétség. Alig csukódott be az ajtó, villámgyorsan végigosont a folyosón, és lélegzetét visszafojtva mozdulatlanná merevedett az ajtó előtt. Nem a legjobb, de nem is a legrosszabb – gondolta, meghallva, hogy a szerelő csak egy zárra fordítja rá a kulcsot. Biztosan sietős a dolga. A lepattogzott festésűajtóra szorította a fülét, a lélegzetét is visszatartva, hogy semmi ne zavarja a hallgatózásban. Mikor már nem bírta tovább, gyorsan kifújta a levegőt, újabb mély lélegzetet vett, s folytatta a fülelést. Tompán, de érthetően jutottak el hozzá a szavak. – Központ? Itt Mike a 138. utcából. Tizenkettes körzet, tizenhatos készülék. Van még egy ilyen ketyere ebben az épületben? Nagyon meglepődnék, ha lenne – a kérdést rövid szünet követte. – Szóval, nincs. Frekvencia-interferenciát jelez a műszer, s gőzöm sincs, mi okozhatja... Micsoda? Kábeltévé? Öreg, ez nem az a fajta környék... Mit mondasz?... Hogy a kábítószeres fiúknak futja rá? Luxuskéglikben laknak, s csak kívülről rohad a ház, a látszat kedvéért?... Akkor vizsgáljátok be a vonalat, és rakjátok át más frekvenciára, ha kell. Itt maradok, s megvárom, amíg tiszta jel érkezik, oké? A CIA embere elfordult az ajtótól, és megkönnyebbülten nagyot sóhajtott. Nem kellett betörnie az ajtót, mégis mindent megtudott, amire kíváncsi volt. 138. utca, 12. körzet, tizenhatos készülék. A beszerelő a Reco-Metropolitan Company, Sheridan Square, New York. A többit már a kollégák elvégzik. Visszament a lépcsőhöz, és gallérját megemelve, beleszólt a mikrofonba: – Arra az esetre, ha elütne egy teherautó, itt vannak az adatok. Jól hallotok? – Tökéletesen, Jones császár. – Tizenhatos készülék a tizenkettedik körzetben. – Felírtam. Megdolgoztál a fizetésedért. – Mondhattad volna legalább azt, hogy nagy voltál, öregfiú. – Nem vagyok olyan művelt, hogy ilyen szépen fogalmazzak. – Hát bizony, néhány ember iskolázottsága... Állj! Társaságom akadt. A lépcső alján egy alacsony, köpcös néger jelent meg, az ügynökre nézett, és lövésre emelte revolverét. A CIA-s visszaugrott a sarok mögé, s abban a pillanatban gyors egymásutánban négy lövés dördült. Az ügynök előugrott, és kétszer tüzelt, de egyszer is elég lett volna. A támadó eldőlt, mint egy homokzsák. – Egy rohadt golyó gellert kapott, és belement a lábamba! – kiáltott a mikrofonba a CIA embere. – Lelőttem a pasast, de nem tudom, meghalt-e? Küldjétek a kocsit, szedjen fel bennünket! Pronto! – Már megy is. Maradj a helyeden! Másnap reggel, nem sokkal nyolc után Alex Conklin belépett Peter Holland irodájába. A CIA székházának kapujában álló őrök tisztelettudóan félreálltak az útjából, kérdezősködni sem mertek tovább, amikor megtudták, hogy egyenesen az igazgatóhoz megy. – Van valami újság? – kérdezte Holland, felnézve az íróasztalán tornyosuló papírokból. – Semmi – válaszolt dühösen a nyugalomba vonult ügynök, s a fotelek helyett inkább a fal mellett álló kerevet felé vette útját. – Egy rohadt lépéssel sem jutottunk előbbre. Micsoda mocsok nap, pedig igazából még el sem kezdődött! Casset és Valentino lent vannak a hírközpontban, egyik üzenetet a másik után küldik a párizsiaknak, de még semmi eredmény. Törd a fejed, és próbálj valami okosat kitalálni, amivel előbbre juthatunk. Először Swayne, aztán Armbruster, DeSole, s végül Teagarten, mellette Bourne névjegye, amit csak a Sakál hagyhatott ott. És mégis. Ha belegondolok, nem találok semmit, ami Carlost kapcsolatba hozná Teagartennel vagy a Medúzával. Akárhogy nézem is, az egésznek semmi értelme, Peter. Elveszítettük a fonalat, az egész kicsúszott a kezünkből. – Nyugodj meg – szólt rá szelíden Holland. – Hogy a fenébe nyugodjak meg? – dühöngött Conklin. – Bourne eltűnt, de ha így van, az a jobbik eset, mert lehet, hogy halott. Marie-nek is nyoma veszett, Bernardine-t pedig pár órával ezelőtt, fényes nappal megölték a Rivolin, egy lövöldözésben! Jason is biztosan ott volt, ott kellett lennie. – De mivel a halottak és sebesültek közül egyiknek a személyleírása sem illik rá, nyugodtan feltételezhetjük, hogy épségben megúszta, nem? – kérdezte nyugodtan a Cl A igazgatója. – Reménykedhetünk benne éppenséggel. – Az előbb azt mondtad, adjak valami ötletet – Holland hangja tűnődő volt. – Egyet éppen tudnék mondani. Nem biztos, hogy a legjobb, de talán megteszi. – New York? – hajolt előre ültében Conklin. – Az üzenetrögzítő? Az a DeFazio nevű disznó a Brooklyn Heightsen? – Később majd New Yorkra is rátérünk, de előbb nézzük azt az Ariadne fonalát. – Halljam! Kíváncsi vagyok, mit találtál ki. Holland kényelmesen hátradőlt támlás székében, az asztalán fekvő papírokba pillantott, majd tekintetét Alexre emelve, beszélni kezdett: – Hetvenkét órával ezelőtt, amikor eldöntötted, hogy mindenről beszámolsz nekem, kifejtetted: Bourne elképzelésének lényege, hogy rávegye a Sakált és ezt az újsütetűMedúzát arra, hogy egyesítsék erőiket a közös ellenséggel, Bourne-nal szemben. A kiindulópont: mindketten meg akarják őt ölni, Carlost részben a bosszúvágy, részben az a tudat vezérli, hogy Bourne fel tudná őt ismerni. A medúzások pedig azért vadásznak rá, mert Bourne sok mindent kiderített róluk, ugye? – Igen, ez volt a kiindulópont – bólintott Conklin. – Ezért szimatoltam körül, ezért kerítettem sort azokra a telefonokra, amikből sokkal többet megtudtam, mint előtte reméltem. Kiderült, hogy húsz évvel ezelőtt Saigonban egy, a fél világot átfogó szervezet született, amelynek tagjai között a kormányzat és a hadsereg legmagasabb rangú személyiségei is megtalálhatók. Ez sokkal több, mint amire számítottam, mint amire vadásztam. Amikor elkezdtem a kutatást, legfeljebb abban reménykedtem, hogy találok néhány saigoni múlttal rendelkező, a pénzét nem a legtisztességesebb eszközökkel szerző milliomost, aki betojik attól, hogy esetleg fény derül a múltjára. Erre a Medúzára azonban nem számítottam. – Na, akkor nézzük tovább – folytatta Holland, ismét a papírokba pillantva. – Úgy terveztétek, miután létrejött a kapcsolat a Medúza és Carlos között, a Sakál kap egy értesítést arról, hogy a Medúza bármi áron – a pénz nem számít – meg akar szabadulni egy embertől. Így van? – Az elgondolás arra épült, hogy Carlos nem lesz képes ellenállni ilyen nagy hatalmú, tekintélyes emberek ajánlatának – magyarázta Conklin. – Az olümposzi isteneknek ebből a köréből még soha nem kapott semmiféle megbízást. – Aztán megtudta volna a kiszemelt áldozat nevét is. Mondjuk úgy, hogy a valaha Jason Bourne néven ismert John Smith vagy valami hasonló. A Sakál végleg bekapta volna a horgot. Hogyisne, amikor Jason Bourne az az ember, akit mindenkinél jobban szeretne halva látni. – Igen. Ezért volt szükség arra, hogy a vele kapcsolatba lépők tekintélye megkérdőjelezhetetlen legyen, s fel se merüljön benne a gondolat, hogy csapdát akarnak állítani neki. – Carlos ugyanis tudja, hogy Bourne a saigoni Medúzából származik – tette hozzá a CIA-igazgató. – Már csak azt kellett tudomására hozni, hogy a háború után is fennmaradt Medúza gazdagságából és hatalmából semmivel sem részesedett. Röviden tehát ez volt az alapgondolat, ha jól értettem. – A képlet kristálytiszta – bólintott Conklin. – Adva van egy ember, aki három éven keresztül naponta kockára teszi az életét a legveszedelmesebb vállalkozásokban, s aztán megtudja, hogy néhány saigoni léhűtő Jaguárokon furikázik, jachtkirándulásokra jár, és hat számjegyűosztalékot tesz zsebre, miközben ő szűkös kormányzati nyugdíjból él. Egy ilyen felfedezés még Keresztelő Szent Jánost is kihozná a sodrából, hát még Barabást. – Félelmetes forgatókönyv, Machiavelli is megirigyelhetné – mondta Holland, és halványan elmosolyodott. – Ne nézz rám ilyen rondán, Alex, komolyan gondolom! Tényleg zseniális. Annyira ellenállhatatlan, hogy végül önmagát beteljesítő próféciává vált. – Mi az ördögről beszélsz? –A te Bourne-odnak az első pillanattól kezdve igaza volt. Zseniális tervet eszelt ki, de ahogy megvalósult, azt álmában sem képzelte volna. Valaki ellopta tőle az ötletet. – Hajlandó lenne végre érthetően beszélni? – mordult dühösen Conklin az igazgatóra. – A Medúza végül is használja a Sakált, ugye? Teagarten meggyilkolása legalábbis ezt bizonyítja, hacsak nem akarod elhitetni velem, hogy Bourne robbantotta fel azt a kocsit Brüsszel mellett. – Hát persze hogy nem. – Valakinek, aki már tudott Jason Bourne-ról, eszébe jutott, hogy esetleg igénybe lehetne venni Carlost. Csak így történhetett. Te, ugye, sem Armbrustemek, sem Swaynenek, sem Atkinsonnak nem tettél említést egyikről sem? – Dehogy. Mikor velük beszéltem, ez még korai lett volna. – Ki marad tehát? – kérdezte Holland. Alex egy hosszú pillanatig némán nézte a Cl A-igazgatót, aztán egészen halkan megszólalt: – Teremtőm! DeSole?! – Igen, DeSole, a rosszul fizetett szakértő, aki látszólag viccesen, de azért nagyon is komolyan többször elmondta, hogy a kormánytól kapott fizetéséből képtelen tisztességes iskolába járatni a gyerekeit és az unokáit. Attól kezdve, hogy a tanácsteremben ránk rontottál, minden megbeszélésünkön részt vett, mindenről tudott. – Ez igaz, de ezeken a megbeszéléseken csak Bourne-ról és a Sakálról esett szó, Armbruster, Swayne, Teagarten vagy Atkinson neve fel sem merült, az új Medúzára még célzást sem tett senki. Az ördögbe is, Peter, hisz te magad is csak hetvenkét órával ezelőtt értesültél róla! – Ez igaz, ám DeSole tudott róla, hisz része volt maga is. Megijedt, mert... Na, várj! Gondold végig logikusan! Megtudja, hogy valaki beépült a szervezetbe. Egy őrült azzal fenyegetőzik, hogy leleplezi őket... Te magad mondtad, hogy Armbrustertől elment a riasztás Swayne-nek és Atkinsonnak is. – Igen – bólintott Conklin. – Úgy pánikba estek, hogy kettejüket, Teagartennel és DeSole-lal együtt, hidegre kellett tenni. A Kígyóasszony feje gyorsan rájött, hol vannak a legsebezhetőbb pontjaik. De hogy jön a képbe Carlos vagy Bourne? A gyilkosságok és közöttük nincs semmiféle kapcsolat. – Szerintem már megállapodtunk abban, hogy van. – DeSole? – Conklin a fejét csóválta. – Csábító gondolatnak tűnik, de nem igazán jó. Nem gondolhatta, hogy tudok a Medúzába történt beépülésről, hiszen erről akkor még szó sem volt. – De amikor elkezdted a magad kis játékát, feltűnhetett neki, hogy egymástól nagyon távol álló emberek milyen gyors egymásutánban kapják meg a vészjósló figyelmeztetést. Mennyi idő alatt is zajlott le ez a dolog? Néhány óra? – Nem egészen egy nap... Elképzelhetetlen, hogy... – Egy ilyen dörzsölt, régi elemző esetében nem – vágott közbe Holland. – Ismered a mondást: ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az kacsa. Pontosan soha nem fogjuk megtudni már, hogyan történt, de DeSole-ban valamikor felmerült a gondolat, hogy Jason Bourne és a Medúza – az új Medúza – titkát megfejtő személy egy és ugyanaz. – De hogyan? Az isten szerelmére, hogyan?! – Nem tudom. Az ötletet talán az adta, hogy elmondtad. Bourne a saigoni Medúzából származik. Ez elég jó kiindulási pont, nem? – Lehet, hogy igazad van, a szentségit – mondta elkeseredetten Alex. – A feltálalt sztori, ugye, úgy szólt, hogy az illetőt kirekesztették az új Medúzából. Magam ismételtem meg minden egyes telefonbeszélgetésben, hogy évek kellettek hozzá, míg összeillesztette a mozaikdarabkákat, s végre megtudta az illetők nevét, beosztását, a zürichi bankszámlák számát... Jézusom! Micsoda átkozott hülye voltam! Vadidegeneknek beszéltem erről, s közben egyszer sem jutott eszembe, hogy DeSole ott volt a megbeszélésen, amikor elmondtam, hogy Bourne a Medúzából jött. – Miért gondoltál volna rá? A barátoddal úgy döntöttetek, hogy egyedül játsszatok végig ezt a mérkőzést. – Jó okunk volt rá! – csattant fel idegesen Conklin. – Minden jel arra mutatott, hogy te is a Medúzához tartozol. – Ez szép. Szóval ilyen jó véleménnyel voltatok rólam? – hüledezett Holland. – Hagyd ezt, ne érzelegj! Londonból azt a választ kaptam, hogy Langleyben az egyik nagyfőnök az ő emberük. Te kire gondoltál volna a helyemben? Mit tettél volna? – Ugyanazt, amit te – válaszolt az igazgató. – De te állítólag sokkal dörzsöltebb vagy nálam. – Kösz a dicséretet! – Meg ne sértődj már, az istenért, és ne tégy szemrehányást magadnak! Pontosan azt tetted, amit bárki más tett volna a helyedben. – Igazad van, tényleg DeSole volt az. – Conklin elgondolkozva nézett maga elé. – Nem tudom, hogyan jött rá, de biztos, hogy ő volt. Az is lehet, hogy évekkel ezelőtt hallott valamit – soha semmit nem felejtett el. Az agya, mint a szivacs, mindent magába szívott és elraktározott. Olyan szavakat, kifejezéseket, spontán gesztusokat volt képes felidézni, amelyeket már mindenki rég elfelejtett... Én pedig kitálaltam neki az egész Bourne-Sakál sztorit, amit aztán a Medúzából valaki fel is használt Brüsszelben. – Még ennél is többről van szó, Alex. – Holland előredőlt a székében, és felvett néhányat az asztalon heverő papírok közül. – Ellopták a forgatókönyveteket, a stratégiátokat. Összeugrasztották Jason Bourne-öt és Carlost, a Sakált, de az eseményeket már nem ti ellenőrzitek, hanem a Medúza. Bourne tizenhárom év után visszatért Európába, s talán vele van a felesége is. Az egyetlen különbség az akkori és a mostani események között az, hogy Carloson, az Interpolon és a kontinens összes többi rendőrségén kívül most egy újabb halálos ellenség is ott liheg a nyakában. – A papírokból tudod, amiket a kezedben tartasz? – nézett rá kíváncsian Conklin. – Ezt az információt kaptad New Yorkból? – Emlékszel, mit mondtam? Valaki ellopta az ötletet, s a maga javára akarja felhasználni. – Szabad a gazda. Mondd a választ a találós kérdésedre! – Niccolo Dellacroce és a főnökei. – A maffia? – Logikus, nem? A Medúza a saigoni tisztikarból nőtt ki, a piszkos munkát mindig az altisztekkel végeztette el. Gondolj Nicky D-re, vagy Flannagan őrmesterre. Ha gyilkolni, embereket rabolni vagy foglyokon kábítószert alkalmazni kell, az aranycsillagos fiúk inkább a háttérben maradnak. Ilyesmivel nem szennyezik be a kezüket. – Te azért megtaláltad őket, ugye? – kérdezte türelmetlenül Conklin. – Legalábbis úgy hisszük. Mi és velünk együtt a New York-i rendőrség, pontosabban annak egy különleges alakulata. – Kik azok? – Többnyire olasz amerikaiak. Rettenthetetlen Szicíliaiaknak nevezik magukat. – És mire jutottak? – A Reco-Metropolitan nyilvántartása... – Kicsoda? – Az a cég, amelyik az üzenetrögzítőt felszerelte Manhattanben, a 138. utcában. – Ja, igen. Folytasd! – A nyilvántartásuk szerint a készüléket egy kis importőr cég bérelte, amelyik a 11. sugárúton a dokkok közelében működik. Egy órával ezelőtt megkaptuk az utóbbi két hónap hívásainak listáját, és mit gondolsz, mit találtunk? – Inkább nem találgatok. – Alex már igencsak ingerült volt. – Kilenc hívás szólt egy Brooklyn Heights-i számnak, s egy órán belül három egy bizonyos Wall Street-i címre. – Valaki ugyancsak izgatott volt... – Erre gondoltunk mi is. A“mi” ez esetben a saját embereinket jelenti. Megkértük a Szicíliaiakat, hogy derítsék fel a Brooklyn Heights-i számot. – DeFazio? – Így is mondhatjuk. Őlakik ott, de a szám úgy van bejegyezve, mint a Long Island City-i Atlas Coin Vending Machine Companyé. – Eddig minden egybevág. Ki ez a DeFazio? – A Giancavallo család egyik középszintű, de igencsak ambiciózus főnöke. Nagyon óvatos, nagyon kegyetlen... és nagyon homokos. – Te jó isten! – A Rettenthetetlenek megkértek, hogy hagyjuk rájuk az ügyet. Maguk akarnak foglalkozni vele. – Egy frászt! – rázta meg a fejét Conklin. – Ebben a szakmában az első dolog, amit megtanul az ember, az az, hogy mindenkinek hazudni kell, s különösen azoknak, akik elég hülyék ahhoz, hogy bízzanak bennünk. Hazudni kell mindig, minden körülmények között, ha ezzel akár egy lépést is sikerül előbbre jutni... Mi van a másik számmal, azzal a bizonyossal? – A Wall Street egyik legtekintélyesebb ügyvédi irodájáé. – A Medúza – jelentette ki határozottan Conklin. – Szerintünk is. Hetvenhat ügyvédjük van, és két teljes emeletet foglalnak el egy épületben. Hogy a sok között kit keressünk, arról egyelőre fogalmunk sincs. – Engem nem is érdekel. DeFaziót kell elkapni, és azokat, akiket Párizsba küld. A Sakál és ők azok, akik Jasonra vadásznak, s engem csak ez érdekel. Peter Holland hátradőlt a székében, arca megkeményedett: – Előbb-utóbb el kellett jutnunk idáig, ugye, Alex? – kérdezte csendesen. – Mindkettőnknek megvannak a maga elsődleges céljai... Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy megvédjem Jason Bourne és a felesége életét, de nem vagyok hajlandó megfeledkezni arról, hogy a fő feladatom ennek az országnak a megvédése. Én mindenekelőtt a Medúzára vadászom, ami – mint te is megfogalmaztad – kormány akar lenni a kormányzaton belül. Nekem a lehető leghamarabb és az esetleges áldozatokra való tekintet nélkül őket kell elkapnom. Hogy egészen durván fogalmazzak, barátom – mert remélem, a barátom vagy –, Bourne-ék vagy bármi legyen is az igazi nevük, ebben a mérkőzésben leírhatók, ha kell. Sajnálom, de ez a helyzet, Alex. – Ezért kérted hát, hogy sürgősen jöjjek be hozzád, ugye? – Conklin botjára támaszkodva, nehézkesen felállt. – Igen. – Megvan a saját elgondolásod, hogyan kapd el a Medúzát, s mi nem szerepelünk ebben a tervben. – Valóban nem. Az érdekütközések miatt ez lehetetlen. – Tudod, mit mondok én neked, Peter. Gondolkodás nélkül keresztbe teszek nektek, ha azzal segíthetek Jasonnak és Marie-nek. Ha az Egyesült Államok egész kibaszott kormányzata nem tud megszabadulni egy olyan szervezettől, mint a Medúza, anélkül, hogy feláldozna egy férfit és egy nőt, akiknek olyan sokat köszönhet, mint nekik, akkor az egész nem ér egy kalap szart sem. – Lehet, hogy igazad van. – Holland is felállt a székéből. – Én azonban letettem az esküt, s ez a dolgok fontossági sorrendjét is megszabja számomra. – Kérhetek még valamit? – Bármit, ami nem akadályoz bennünket abban, hogy elkapjuk a Medúzát. – Tudna szerezni a Hivatal két helyet egy Párizsba tartó katonai gépen? – Két helyet? – Holland értetlenül bámult Conklinra. – Panovnak és nekem. Hongkongban is együtt voltunk, miért ne mennénk most együtt Párizsba? – Alex, te megőrültél! – Azt hiszem, nem egészen érted, miről van szó, Peter. Mo felesége tíz évvel a házasságkötésük után meghalt, nekem pedig merszem sem volt hozzá, hogy megpróbálkozzam a nősüléssel. Jason Bourne és Marie jelenti számunkra a családot. A csaj egyébként félelmetesen jó fasírtot készít. – Tehát két hely Párizsba – bólintott Holland, s az arca hamuszürke volt. 29. Marie nézte a férjét, amint energikus léptekkel rója a szobát az íróasztal és a barbizoni Auberge des Artistes frontjára néző két ablak között. Az asszony emlékezetében még ennyi év után is elevenen élt ez a vidéki fogadó, David Webb azonban már teljesen elfelejtette. Mikor ezt bevallotta, Marie-ben felmerült egy másik, évekkel korábbi emlék. – A legfontosabb az, hogy kerülje a stresszhelyzeteket, ne érezze még egyszer azt a kényszert, amit egy életveszélyes szituáció jelent. Ha észreveszed, hogy ilyesmi foglalkoztatja, rögtön lépj közbe. Szeretkezz vele vagy pofozd meg, kiabálj, rendezz jelenetet... mindegy, csak tereld el a figyelmét. – Morris Panov, a drága jó barát figyelmeztette erre, aki féltő gonddal vigyázta férje felépülését. A szeretkezéssel rögtön megpróbálkozott, mihelyt kettesben maradtak, de kísérlete már-már nevetséges módon kudarcba fulladt – egyikükben sem ébredt a legcsekélyebb vágy sem. Egymást átölelve feküdtek az ágyon, s az eredménytelen próbálkozás szerencsére egyikükben sem keltett rossz érzést. Mindketten tisztában voltak vele, hogy egy cseppet sincsenek ráhangolódva a szeretkezésre. – Nem lehetünk túl büszkék magunkra – szólalt meg Marie. – Volt ez már másképp is – válaszolt szelíden David Webb – és biztosan lesz is még. – Jason Bourne arrébb gördült az ágyon, és felkelt. – Készítek egy listát – mondta, s a rusztikus falusi asztalhoz lépett. – Jobb, ha számba vesszük, meddig jutottunk, s merre menjünk tovább. – Én pedig felhívom Johnnyt a szigeten. – Marie is felkelt, és lesimította a szoknyáját. – Utána Jamie-vel is beszélek. Megnyugtatom, hogy hamarosan ott leszünk – a telefonhoz indult, de megtorpant, mert a férfi, aki inkább csak külsőre hasonlított a férjére, útját állta. – Nem – mondta nyugodt, de határozott hangon Bourne, és megrázta a fejét. – Ne mondd ezt nekem – tiltakozott az anya villámló szemmel. – Három órája a Rivolin minden megváltozott. Most már semmi sem olyan, mint előtte volt. Képtelen vagy ezt megérteni? – Én csak annyit értek, hogy a gyerekeim több ezer kilométerre vannak tőlem, s muszáj, hogy halljak róluk. Te meg ezt nem tudod megérteni? – Nagyon jól értem, csak nem engedhetem meg – válaszolta Jason. – A fene essen beléd, Mr. Bourne! – Meghallgatnál végre?... Beszélni fogsz Johnnyval és Jamie-vel – mindketten beszélni fogunk velük –, de nem innen és nem addig, amíg a szigeten vannak. – Mit...? – Pár perc múlva felhívom Alexet, és megmondom neki, hogy Mrs. Cooperrel együtt vigye el onnan őket. Marie már mindent értett. Tágra nyílt szemmel bámult a férjére, és alig jött ki hang a torkán: – Istenem! Carlos! – Igen. Ma dél óta nem maradt más támpont a számára, csak Tranquility. Ha még nem tudja, akkor is hamarosan tudomást szerez róla, hogy Jamie és Alison ottmaradt Johnnyval. Bízom az öcsédben és a kis magán Tonton Macoute-jában, mégis azt akarom, hogy még ma, sötétedés előtt elhagyják a szigetet. Nem vagyok biztos benne, nincs-e Carlosnak egy embere az interurbán központban, aki rögtön értesíti egy párizsi hívásról, de abban biztos vagyok, hogy Alex telefonja steril, azt nem tudják lehallgatni. Ezért nem telefonálhatsz innen a szigetre. – Az isten szerelmére, hívd már Alexet! Mire vársz? – Nem is tudom – a férfi hangja elbizonytalanodott. Jason Bourne hirtelen megszűnt létezni, és ismét David Webb nézett rémült szemekkel Marie-re. – El kellene dönteni, hová küldjük a gyerekeket. – Bízd Alexre, Jason. – Marie nyugodtan, magabiztosan nézett a férjére. – Tárcsázz! – Igen... hát persze – a kagylót már ismét Bourne emelte fel. Alexander Conklin nem volt Viennában. A hívásra csak egy magnetofonhang válaszolt: – A hívott szám megszűnt. Bourne kétszer is megismételte a hívást, reménykedve, hogy csak a francia nemzetközi távhívó központban történt valami hiba. A válasz azonban harmadszor is ugyanaz volt: – A hívott szám megszűnt. Ekkor kezdett izgatottan fel-alá járkálni a szobában, az ablakok és az íróasztal között. Néha idegesen széthúzta a függönyt, kinézett a fogadó előtti térségre, aztán leült, és nevek és címek hosszú listáját vetette papírra. Marie javasolta, hogy talán meg kellene ebédelniük, de Jason meg sem hallgatta. Az asszony nem próbálkozott többször, csak nézte csendben, a szoba másik végéből. Olyan volt a mozgása, mint egy nagy, zsákmányra éhes, ugrásra kész macskáé. Jason Bourne mozgott így, a Medúza Deltája, nem David Webb. Marie-nek eszébe jutottak azok a beszámolók, amelyeket Mo Panov mutatott neki David kezelésének kezdeti időszakában. A különböző emberek, akik állítólag mind látták már a Kaméleont, egymástól eltérő leírást adtak róla, de a “bérgyilkos” mozgását mindannyian egyformán jellemezték. Panovnak Jason Bourne személyazonosságának megállapításához volt szüksége ezekre a beszámolókra, mert akkor még csak egy vezetéknév és egy Kambodzsában lejátszódott tragédia töredezett emlékképei álltak rendelkezésükre. Marie sokszor elgondolkozott azon, hogy külső megjelenésében is mennyire eltér egymástól férje két énje. Mindkettő izmos, energikus mozgású, mindketten egyformán képesek a legbonyolultabb fizikai koordinációt igénylő feladatok végrehajtására. Ám míg Daviden mindig látszott, hogy élvezi a mozgást, az elért teljesítményt, Jasonon csak az elszántságot, a hideg célratörést lehetett észrevenni. Megemlítette ezt egyszer Panovnak, aki tömören csak ennyit válaszolt: – David nem képes ölni, Bourne igen. Őt erre képezték ki. Mo nagyon örült, hogy az asszony is észrevette ezt a különbséget. – Tekintsd ezt is vészjelzésnek – mondta. – Ha meglátod Bourne-t, tégy meg mindent, hogy minél előbb visszakapd Davidet. Ha nem sikerül, szólj nekem. És egyelőre mégsem próbálhatta meg visszanyerni Davidet. A gyerekeik, önmaga és David érdekében is Bourne-ra volt most szükségük. – Kimegyek, elintézek néhány dolgot – szólt Jason az ablaknál állva. – Ne! – kiáltotta Marie. – Könyörgök, ne hagyj egyedül! Bourne megfordult, és látszott az arcán, hogy erősen viaskodik magával. – Csak egy telefont akarok keresni – mondta halkan. – Vigyél magaddal! Kérlek! Képtelen lennék ismét egyedül maradni. – Rendben van... Egyébként vásárolnunk is kell néhány dolgot. Ruhákat, fogkefét, borotvát... meg ami még az eszünkbe jut. – Úgy érted, hogy nem mehetünk vissza Párizsba? – Visszamehetünk éppen, s talán vissza is megyünk, de nem oda, ahol eddig laktunk. Nálad van az útleveled? – Útlevél, pénz, hitelkártya, minden. A táskában volt, amit a kocsiban nyomtál a kezembe. – Nem volt valami jó ötlet a Meurice-ben hagyni. Gyere! Először telefonálunk. – Kit akarsz hívni? – Alexet. – Az előbb próbáltad. – Megnézem, hátha odahaza van. Virginiából, úgy látszik, kidobták. Ha nem találom, megpróbálom Panovot. Gyerünk. Délnek folytatták útjukat, s egy kisváros, Corbeil-Essonnes előtt találtak is egy láthatóan nemrég épült bevásárlóközpontot. Furcsán, zavaróan hatott a francia tájban, de nekik most éppen kapóra jött. Jason beállt a parkolóba, és elindultak az üzletek között, hogy keressenek egy nyilvános telefont. – Az egész rohadt autópályán nincs egy készülék – szólt Jason, a fogai közt szűrve a szót, – Mit képzelnek ezek, mit tegyen az ember, ha defektet kap vagy balesetet szenved? – Maradjon nyugodtan és várja meg, míg arra téved a rendőrség – válaszolt Marie. – Egyébként eljöttünk egy készülék mellett, de össze volt törve. Talán ezért is nincs több... Nézd! Ott van egy. Jason ismét megkezdte a csatát a nemzetközi hívásokban járatlan helyi telefonközpontosokkal. Néhány percnyi vitatkozás után végre meghallotta, amint sok ezer kilométerre kicsöng egy készülék. – Itt Alex – ért el hozzá az üzenetrögzítőre felvett, gépies hang. – Elutazom, egy olyan helyre kell mennem, ahol súlyos melléfogás történt, öt-hat óra múlva leszek elérhető. Keleti parti időszámítás szerint most reggel fél tíz van. Vége, Juneau. Jason helyére akasztotta a kagylót, és elgondolkozva nézett Marie-re. – Valami történt – mondta –, csak meg kellene fejteni, mi. Azzal fejezte be, hogy vége, Juneau. – Juneau? – Marie behunyta a szemét; hogy jobban tudjon koncentrálni, majd ismét a férjére nézve, halkan sorolni kezdte: – Alfa, Bravo, Charlie... A híradósok ábécéjét. Foxtrott, Gold... India, Juneau! A Juneau az J, a J pedig Jason!.,. Mit mondott még? – Azt, hogy elmegy valahova... – Gyere, sétáljunk egyet – vágott közbe Marie, meglátva a telefonra váró két férfi érdeklődő, kíváncsi tekintetét. Belekarolt Jasonbe, és elhúzta a telefon mellől. – Nem tudott volna érthetőbben fogalmazni? – kérdezte, szántszándékkal a tömeg sűrűjébe irányítva férjét. – Csak az üzenetrögzítővel beszéltem. Szóval, azt mondta, hogy elmegy valahova, ahol súlyos melléfogás történt... – Micsoda? – És hogy öt-hat óra múlva lesz elérhető. Egy hely, ahol súlyos melléfogás... Jézusom! Ez Rambouillet! – A temető?... – Igen, ahol tizenhárom éve megpróbált megölni. Biztos, hogy arra gondolt. Rambouillet! – Öt-hat óra alatt nem érhet oda – ellenkezett Marie. – Mindegy, mikor hagyta az üzenetet, ennyi idő alatt nem ér át Párizsba, s aztán ki, Rambouillet-be. Washingtonból sokkal hosszabb az út. – Dehogyis. Korábban is megcsináltuk már, nemegyszer. Katonai géppel jön az Andrews légi támaszpontról. Peter Holland biztosan megtette neki ezt az utolsó szívességet, cserébe a Medúzáért. – Bourne az órájára nézett: – A szigeten még mindig csak dél körül jár az idő. Gyere, keressünk egy másik telefont! – Johnnyval akarsz beszélni? Úgy gondolod, hogy... – Igen, úgy – válaszolta Jason, és kézen fogva Marie-t, gyorsan magával húzta az üzletek között. – Glace – nézett hirtelen jobbra. – Jégkrémet akarsz? – Van odabent egy telefon – válaszolt Bourne, s elindult az üvegfalú pâtisserie felé, amelynek ajtaja fölött nagy piros tábla hirdette a tucatnyi jégkrém- és fagylaltkészítményt. – Kérj nekem egy vaníliát – mondta, és betolta maga előtt Marie-t az üzletbe. – Vanília micsodát? – Mindegy. – Egy szót sem fogsz hallani abból... – Az a lényeg, hogy ő meghalljon engem. Menj, és vegyél valamit, míg telefonálok! – Bourne eltolta magától az asszonyt, és a telefonhoz lépett. A készüléknél nem állt senki, hiszen a helyiségben akkora volt a zaj, hogy a telefonáló úgysem igen hallhatott semmit abból, amit beszélgetőtársa mondott. Jason bal tenyerét a fülére tapasztotta, a három perc sem telt bele, nagyon halkan elért hozzá a Tranquility Inn legidegesítőbb alkalmazottjának hangja. – Itt Mr. Pritchard, a Tranquility Inn üzletvezető-helyettese. A telefonközpontunk úgy tájékoztatott, hogy önnek nagyon sürgős, uram. Megkérdezhetem, hogy milyen természetűügyben... – Kuss! – üvöltött bele a kagylóba Jason. – Gyorsan hívja a telefonhoz St. Jayt. Itt a sógora. – Ó, végtelenül boldog vagyok, hogy ismét hallom a hangját, uram. Sok minden történt azóta, hogy elment tőlünk. A gyerekek visszajöttek, gyakran játszom a parton az aranyos kisfiával, és... – Hívja Mr. St. Jacques-ot. Gyorsan! – Természetesen, uram. Fent van az irodájában – mondta Pritchard, s végre átkapcsolta a hívást. – Johnny? – David! Honnan beszélsz? – Nem érdekes. Tűnjetek el onnan! Fogd a gyerekeket és Mrs. Coopert, s induljatok minél előbb! – Nyugodj meg, David, már útra készen állunk. Alex Conklin hívott fel pár órája, és figyelmeztetett, hogy egy Holland nevűpasas jelentkezik majd... Ha jól értettem, akkor a titkosszolgálat főnöke. – Igen. Felhívott? – Húsz perccel azután, hogy Alexszel beszéltem. Közölte, hogy két óra körül értünk jön egy helikopter. Eszembe jutott, hogy Mrs. Coopert is magunkkal kellene vinnünk, mert az ügyetlen fiad megesküdött, hogy képtelen tisztába tenni a húgát... Mi a fene történik itt, David? Hol van Marie? – Nincs semmi baja... Majd mindent elmagyarázok. Egyelőre tegyétek, amit Holland mond. Elárulta, hova akar vitetni benneteket? – Nem nagyon akarózott neki, de megmagyaráztam, hogy egy hülye amerikai nem rángathat csak úgy engem meg a nővérem – a kanadai állampolgár nővérem – gyerekeit. – Nagyszerű. Nem árt jóban lenni a CIA igazgatójával. – Szarok rá! Felvilágosítottam, mit gondolnak mifelénk arról az egész bagázsról. – Ez még szebb... És mit válaszolt? – Azt, hogy egy biztonságos házba visznek Virginiába. Megpróbáltam megértetni azzal a hülye fejével, hogy az én házam is éppen elég biztonságos. Van itt étterem, szobaszerviz, strand, és tíz olyan őr, akik közül bármelyik képes kétszáz méter távolságból szétlőni a golyóit. – Tiszteltetem a diplomáciai érzékedet. Erre mit felelt? – Nevetett, aztán elmondta, hogy ott is van konyha, szobaszerviz, televízió, meg húsz őr, akik közül bármelyik négyszáz méterről képes leszedni tetszés szerint a jobb vagy a bal golyómat. Ezzel már nem tudtam versenyezni – mondta St. Jacques, érezhető csalódással a hangjában. – Ezek tényleg eléggé meggyőző érvek. – Nem adtam meg magam egykönnyen, de végül tényleg meggyőzött. Azt mondta, hogy a ház egészen félreeső helyen van, egy Fairfax közelében lévő birtokon. A kormányotok kapta egy volt nagykövettől, akinek több pénze van, mint egész Ottawának. A birtokhoz saját repülőtér is tartozik, s külön út vezet oda az autópályáról. – Ismerem a helyet – mondta Bourne, s tenyerét még erősebben szorította a fülére, hogy kirekessze a pâtisserie zaját. – Tannenbaum-birtoknak hívják. Igaza van Hollandnak, ez a cég egyik legbiztonságosabb háza. Rendes tőle, hogy rendelkezésünkre bocsátja. – David, az előbb már kérdeztem. Hol van Marie? – Itt, velem. – Szóval megtalált? – Erről majd később, Johnny. Fairfaxben felhívlak. – Jason helyére akasztotta a kagylót, s az éppen odaérkező Marie-től átvette a csokoládéfagylalttal teli műanyag poharat. – A gyerekek? – kérdezte az asszony, túlkiabálva a zajt. Látszott a szemén, hogy rettenetesen aggódik. – Minden rendben – nyugtatta meg Jason, – Még jobb is, mint amire számítottam. Alex ugyanúgy okoskodott, mint én. Peter Holland elviteti őket Mrs. Cooperrel együtt Virginiába, a cég egyik házába. – Hála istennek! – Hála Alexnek. – Bourne a műanyag pohárra nézett: – Mi a nyavalya ez? Nem volt vaníliájuk? – Csokoládékehely. A mellettem álló férfi kérte, de valamin veszekedni kezdtek a feleségével, én meg nem győztem kivárni, és elhoztam. – Utálom a csokoládét. – Próbálj meg te is kiabálni velem, hátha megszabadít tőle valaki! Gyere, menjünk ruhát venni! Kora délután volt, a Tranquility Inn a szikrázó karibi napsütésben fürdött, amikor John St. Jacques, kezében utazótáskával, leért a főépület előcsarnokába. Odabólintott Mr. Pritchardnek, akivel mindössze néhány perccel korábban telefonon közölte, hogy néhány napra elutazik, de pár óra múlva már elérhető lesz Torontóban. Egy cseppet sem nyugtalankodott, tökéletesen megbízott az üzletvezetőben és kiváló helyettesében, Mr. Pritchardben. Biztos volt benne, hogy nem adódhat olyan probléma, amit ketten, együttes erővel ne tudnának megoldani. A Tranquility Innben – holtszezon lévén – már amúgy is alig lézengett néhány vendég. Ha pedig valami egészen rendkívüli helyzet adódna, akkor még mindig ott van a főszigeten, a kormányzói palotában Sir Henry Sykes. – Ne aggódjon, uram, minden rendben lesz – nyugtatta meg munkaadóját Pritchard. – A karbantartók ugyanúgy fognak dolgozni, mintha ön itt lenne, erről gondoskodom. A kör alakú épületből kilépve, St. Jacques a balra álló első villa felé indult. Mrs. Cooper már mindent összecsomagolt, s a gyerekekkel együtt várta, hogy megérkezzék értük az amerikai haditengerészet helikoptere, amely elviszi őket Puerto Ricóra. Onnan egy katonai repülőgépen utaznak tovább a Washington melletti Andrews légi támaszpontra. Alig csukódott be főnöke mögött az egyes villa ajtaja, Mr. Pritchard már hallotta is a helikopter rotorjainak egyre erősödő hangját. A gép hamarosan a strand fölé ért, és lassan ereszkedni kezdett a vízre. Leendő utasai is meghallhatták a zajt, mert a villa ajtajában, unokaöccsét kézen fogva megjelent St. Jacques, nyomában pedig a kicsivel a karján az utálatos Mrs. Cooper. Csomagjaikat a melléjük rendelt két őr vitte utánuk. Pritchard a telefonközpontot megkerülő, közvetlen vonalat használva, tárcsázni kezdett. – Itt a bevándorlási hivatal igazgatóhelyettesének irodája. Én vagyok az, személyesen – szólt a kagylóba a jól ismert, kedves hang. – Tiszteletre méltó nagybátyám... – Te vagy az? – vágott közbe türelmetlenül a Blackburne repülőtér útlevélvizsgálóinak helyettes főnöke. – Mit sikerült megtudnod? – Hidd el, nagyon értékes információim vannak! Mindent hallottam, amit telefonon beszéltek. – A legmagasabb helyről biztosítottak, hogy méltó elismerésben lesz részünk. Ezek valószínűleg mind veszedelmes terroristák, és úgy néz ki, hogy St. Jacques a vezérük. Állítólag még a washingtoniak eszén is képesek túljárni. Miről számolhatok be a megbízóinknak, nagyszerűunokaöcsém? – Virginiába viszik őket, egy úgynevezett biztonsági házba. Tannenbaum-birtoknak nevezik a helyet, és saját repülőtere is van. Hitted volna ezt? – Ami ezeket a csirkefogókat illeti, én már mindent elhiszek róluk. – Ne felejtsd el megemlíteni a nevemet és a beosztásomat, tiszteletre méltó nagybátyám! – Hogy képzeled, hogy megfeledkezem róla?! Mi leszünk Montserrat hősei!... Ne téveszd azonban szem elől, bölcs unokaöcsém, hogy mindent a legnagyobb titokban kell tartanunk. Megesküdtünk, hogy soha senkinek sem beszélünk erről. Gondold csak el! Kettőnket ért az a megtiszteltetés, hogy egy nagy nemzetközi szervezetnek a szolgálatára állhatunk. Világszerte magas, vezető állású személyek lesznek hálásak azért, amit tettünk. – Rettentő büszke vagyok... Megtudhatnám a nevét ennek a rendkívül fontos és tiszteletre méltó szervezetnek? – Pszt! Nincs neve neki. Ez is hozzátartozik a titoktartáshoz. A pénzt számítógéppel utalták át, egyenesen Svájcból. Ebből is láthatod, milyen fontos emberekről van szó. – Óriási megtiszteltetés, hogy beavatnak egy ilyen fontos titokba. – Ráadásul jól fizetnek, s ez még csak a kezdet – mondta a nagybátyja. – Személyesen ellenőrzök minden ide érkező repülőgépet, s magam küldöm az értesítést Martinique-re, egy nagyon híres sebésznek. Egyelőre persze minden járatot visszatartanak. A kormányzói palota rendelkezett így. – Az amerikai helikoptert is? – kérdezte Pritchard, megilletődötten a nagy megtiszteltetéstől. – Pszt! Az is titok. Minden titok. – Akkor nagyon hangos és jól látható titok, tiszteletre méltó nagybátyám. Egy csomó ember gyűlt össze körülötte a parton. – Micsoda? – Megérkezett. Míg mi itt beszélünk, Mr. Saint Jay és a gyerekek éppen beszállnak. Velük van az a szörnyűMrs. Cooper is... – Máris hívom Párizst – vágott közbe a bevándorlási hivatal igazgatóhelyettese, és sietve letette a kagylót. – Párizst! – ismételte meg már csak magának Mr. Pritchard. – Milyen nagyszerű. Micsoda megtiszteltetés! – Nem mondtam el neki mindent – mondta halkan Peter Holland, és megcsóválta a fejét. – Meg akartam tenni, aztán mégsem tudtam rászánni magam. Hisz ő maga mondta, hogy gondolkodás nélkül keresztbe tesz nekünk, ha azzal segíthet Bourne-nak és a feleségének. – Meg is csinálja, afelől ne legyenek kétségeid – válaszolt Charles Casset. Az igazgató íróasztala előtti fotelben ült, kezében egy régen eltemetett titkos iratnak az adatbankból kinyomtatott másolatával. – Ha ezt elolvasod, magad is rájössz. Alex évekkel ezelőtt Párizsban valóban meg akarta ölni Bourne-t, a legjobb barátját, később pedig, amikor rájött, mekkorát hibázott, kis híján főbe lőtte magát. – Conklin most éppen útban van Párizs felé. Morris Panovval mentek. – Ez már a te dolgod, Peter. Én nem engedtem volna teljesen szabadjára. – Nem lehetett visszautasítani a kérését. – Dehogynem lehetett. Csak te nem akartad. – Tartoztunk neki ezzel. Megkaptuk tőle a Medúzát, s ettől kezdve, Charlie, ez az egyetlen, amivel törődnünk kell. – Értettem, Holland igazgató! – válaszolt fegyelmezetten Casset, – Remélem, mielőtt fellármáznánk a belső rend őreit, a szövetségieket, sikerül tökéletes bizonyosságot szerezni arról, hogy érdemes volt a külső ügyeket elhanyagolva belekontárkodni ebbe a hazai esetbe. – Fenyegetni merészelsz, te nyavalyás?! – Ahogy mondod, Peter. – Casset hangjából már eltűnt az előbbi ridegség, sőt egy kis mosoly is megjelent az arcán. – Megszegi a törvényt, igazgató úr. Ez pedig sajnálatos, öregfiú, ahogy az elődeim mondták volna. – Mi az ördögöt kívánsz tőlem?! – kiáltott rá dühösen Holland. – Azt, hogy nyújts védelmet annak az embernek, akinél jobb talán még soha nem dolgozott nálunk. Ha úgy tetszik, ez nem kérés, hanem követelés. – Ha azt hiszed, hogy mindent kitálalok neki, beleértve a Medúza Wall Síreet-i ügyvédi irodájának a nevét is, akkor nagyon tévedsz. Ez a legfontosabb információnk, ezen múlhat az egész akció sikere. – Menj vissza a haditengerészethez, tengernagy! – Casset hangja ismét jéghideg volt. – Ha azt hiszed, hogy ezt akarom, akkor nem sokat tanultál abban a székben. – Folytasd csak, ez már nagyon közel jár a függelemsértéshez! – Hát persze, én született függelemsértő vagyok. Ez azonban nem a haditengerészet. Nem húzathatsz át a hajó feneke alatt, nem köttethetsz ki a fedélzeten, de még csak a rumadagomat sem vonhatod meg tőlem. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy kirúgsz, de ha ezt megteszed, sokan meg fogják kérdezni, hogy miért, s ez igazán nem használna a cégnek. Igazából persze nincs is rá szükség. – Áruld már el, mi az ördögöt akarsz, Charlie? – Hollanden látszott, hogy kissé elbizonytalanodott. – Először is: nem azt, hogy kiadd annak a New York-i ügyvédi irodának a nevét. Valóban ez a legfontosabb értesülésünk eddig, s ha Alex utánuk veti magát, könnyen elszakíthatja ezt a vékony szálat. – Én is épp erre gondoltam... – Nagyon helyesen gondoltad – vágott közbe Casset. – Alexet ettől olyan távol kell tartani, amilyen távol csak lehet, de kell adni neki valami fogódzót, valamit, aminek az értékével rögtön tisztában lesz. Holland nem válaszolt rögtön, s amikor megszólalt, bizonytalan volt a hangja: – Egy árva szót sem értek abból, amit mondasz. – Megértettél volna, ha jobban ismernéd Conklint. Azt már tudja, hogy létrejött a kapcsolat a Medúza és a Sakál között. Mit mondtál neki erről? Önmagát beteljesítő jóslatról beszéltél? – Azt mondtam, hogy az elképzelés tökéletes volt, s a stratégia szinte önmagát valósította meg. DeSole játszotta a katalizátor szerepét, miatta következett be minden a tervezettnél előbb. No meg azért is, ami Montserraton lejátszódott... Mi az a fogódzó, amiről az előbb beszéltél? – Ez lesz a köldökzsinór, ami összeköti velünk. Nem engedheted, hogy Alex elszabadult ágyúként csatangoljon Európában. Valamilyen módon összeköttetésben kell maradnunk vele, hogy tudjuk, mire készül. Kell, hogy legyen mellette valaki, akit elfogad, s aki velünk is tartja a kapcsolatot. – Hol találunk ilyen embert? – Nekem van egy jelöltem... remélem, ezt a szobát nem hallgatják le. – Abban biztos lehetsz – mordult rá ingerülten Holland. – Nem nagyon hiszek az ilyen hülyeségekben, de azért minden reggel átvizsgáltatom a szobát, nincs-e valahol poloska. Ki az illető? – A párizsi szovjet nagykövetség egyik munkatársa – válaszolt halkan Casset. – Azt hiszem, vele meg tudunk állapodni. – Nekünk dolgozik? – Szó sincs róla. Hithű KGB-tiszt, s mindent megtesz azért, hogy elvégezze legfontosabb feladatát: megtalálja és megölje Carlost, s ezzel megvédje Novgorodot. – Novgorod?... Ez az az amerikai módra felépített falu vagy kisváros, ahol a Sakált kiképezték Oroszországban? – A kiképzésnek csak egy részén esett át, aztán menekülnie kellett, mert rájöttek, hogy őrült, és végezni akartak vele. Egyébként a bázis nem csupán az amerikai településből áll – mindig beleesünk abba a hibába, hogy csak magunkra gondolunk. Van ott brit és francia, izraeli és holland, spanyol és nyugatnémet, meg a jóisten tudja, még hányféle kisváros. Kihasítottak egy hatalmas részt az erdőből a Volhov folyó mentén, s teleszórták ilyen Patyomkin-falvakkal. Aki oda bejut – ami a kívülálló számára természetesen lehetetlen –, s egyik településről átmegy a másikra, úgy érzi, mintha vadidegen országba csöppent volna. Novgorod az oroszok egyik legtitkosabb, legjobban őrzött létesítménye. A Sakál azonban jól ismeri, s ez az oka, hogy ők is legalább annyira szeretnék elkapni, mint Jason Bourne. – Gondolod, hogy ez a KGB-s fickó hajlandó lesz együttműködni velünk, és tájékoztatni arról, hogy mit csinálnak Conklinnal? – Mindenképpen érdemes megpróbálni. Közös a célunk, s tudom, hogy Alex elfogadja majd, mert tisztában van vele, milyen elszántan vadásznak a szovjetek Carlosra. – Megígértem Conklinnak, hogy minden elképzelhető segítséget megadok neki mindaddig, amíg az nem hátráltat bennünket a Medúza utáni vadászatban... – magyarázta Holland, és izgatottan előredőlt székében. – Egy óra múlva szállnak le Párizsban. Adassak le neki egy üzenetet a diplomataváróban, hogy hívjon fel téged? – Lehet – Casset felállt a fotelből. A papírt, amit eddig az ölében tartott, az íróasztalra dobta. – Nem tudom, mire jutok egy óra alatt, de mindenesetre megpróbálom. Biztos, védett kapcsolatom van az oroszokkal, hála az egyik párizsi “bedolgozónknak”. – Mondd meg neki, hogy nem fogja megbánni, ha csipkedi magát! – Már így is ő tartozik, annyi szívességet tettem neki. Egyébként övé az egyik legelegánsabb call-girl hálózat a városban. A lányokat hetente szakorvosok vizsgálják meg. – Fel kellene fogadni mindet, nem gondolod? – kérdezte mosolyogva az igazgató. – Heten már most is kapnak tőlünk fizetést, uram! – válaszolt a helyettes, de hivatalos hangjának ellentmondott vidáman csillogó szeme. A bizonytalan lábakon álló Morris Panovot egy keménykötésű, könnyűnyári zubbonyt viselő tengerész tizedes segítette le a repülőgép lépcsőjén. – Hogyan tudnak maguk szalonképesek maradni ilyen szörnyűutazás során? – kérdezte tőle a pszichiáter. – Néhány óra párizsi kimenő után már egyáltalán nem vagyunk ilyen szalonképesek, uram. – Úgy látszik, vannak dolgok, amik soha nem változnak, tizedes. Hála istennek... Hol van az a másik kripli, az útitársam? – Tolókocsival jöttek érte, és már elvitték. – Hogyhogy? Már itt is vannak ismerősei? – Dehogyis, doktor úr – nevetett a tengerész, s egy egyenruhás sofőr vezette, amerikai zászlós kis buszhoz kísérte az orvost. – A torony még leszállás közben értesítette a pilótát, hogy azt az urat sürgős üzenet várja. – Én meg azt hittem, hogy még nálam is rosszabbul van, s előresietett a mosdóba. – Biztosan bemegy oda is, uram – a tizedes felsegítette Mót a lépcsőn. – Vigyázzon, doktor, emelje kicsit magasabbra a lábát! – Hé, ezt neki mondja, ne nekem! – tiltakozott a pszichiáter. – Őa sánta, nem én. – Nekünk azt mondták, hogy nemrég beteg volt, uram. – Igen, de a lábamnak semmi baja... Ne haragudjon, fiatalember, nem akartam megbántani. Egyszerűen csak utálok egy szűk kaszniban száz kilométerre a föld fölött repkedni. Nem sok ű rhajós származott még Bronxból, a Tremont Avenue-ról. – Hát ez nem igaz, doki! – Micsoda? – Én a Garden Streeten születtem, tudja, szemben az állatkerttel. A nevem Fleishman, Morris Fleishman. Örülök, hogy egy másik bronxira akadtam. – Morris? – nézett rá Panov, és melegen megrázta a kezét, – Morris, a tengerész? Ismertem a szüleit... Sok szerencsét, Mo! És köszönöm a segítséget. – Gyógyuljon meg, doki, s ha megint a Tremont Avenuen jár, adja át nekik üdvözletemet, oké? – Hát persze, Morris – ígérte meg Panov, és visszaintett a nekilóduló autóbuszból. Négy perccel később a sofőr kíséretében belépett a hosszú, szürke falú folyosóra, amelyen keresztül a Quai d'Orsayn akkreditált, diplomáciai útlevéllel rendelkező személyek ellenőrzés nélkül léphettek francia területre. Egy tágas csarnokba értek, ahol férfiak és nők beszélgettek kisebb csoportokban a világ legkülönbözőbb nyelvein. Mo meglepődött, hogy Conklint sehol sem látja, s már éppen érdeklődni akart a sofőrtől, amikor egy fiatal hostess lépett hozzá. – Docteur? – kérdezte Panovtól. – Igen – válaszolt meglepetten Mo. – Elnézést, tartok tőle, hogy a francia kiejtésem, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni, nem a legtökéletesebb. – Nem számít, uram. Az útitársa megkért, mondjam meg önnek, hogy itt várja meg, míg visszatér. Pár percen belül biztosan megjön... Foglaljon helyet, kérem! Hozhatok egy italt? – Bourbont jéggel, ha lenne olyan kedves – válaszolt Panov, és leereszkedett a fotelbe. – Azonnal, uram – a hostess kedvesen rámosolygott, és kecsesen elindult. – Vissza kell mennem a járgányomhoz. Itt már jó kezekben lesz – mondta a sofőr, és lerakta Panov mellé a bőröndjét. – Kíváncsi vagyok, merre lehet a barátom. – Mo idegesen a karórájára nézett. – Talán kiment telefonálni. Gyakran előfordul, hogy az érkezőket várja valami üzenet, s mihelyt megkapják, rohannak ki a nagy csarnokba, hogy találjanak egy nyilvános telefont, mert tudják, hogy az ittenieket többnyire lehallgatják. A ruszkik szoktak a leggyorsabban futni, s az arabok a legkényelmesebbek. – Biztosan a klíma teszi, amiben felnőttek – mosolyodott el a pszichiáter. – A sztetoszkópját azért ne tegye fel rá – nevetett a sofőr is, és búcsúzóul megbökte ujjával a sapkáját. – Érezze magát jól, uram, és pihenjen! Fáradtnak látszik. – Köszönöm, fiatalember. Viszontlátásra. – Fáradt is vagyok, gondolta Panov a szürke folyosó irányában eltűnő kísérője után nézve. Nagyon fáradt, de Alexnek azért igaza volt. Ha egyedül jön, soha nem bocsátom meg neki... David! Meg kell találnunk. Csak én tudom, mekkora veszély fenyegeti. Nem sok kell ahhoz, hogy törékeny belső egyensúlya megbomoljék, és visszazuhanjon az évekkel – tizenhárom évvel – ezelőtti állapotba, ismét a senkit és semmit nem ismerő gyilkossá változzék... Résnyire nyitott szemhéján át látta, hogy egy alak magasodik fölé, és lassan a hangok is eljutottak a tudatáig: – Elnézést, bocsásson meg... Az itala, doktor úr – a hostess szólongatta kedvesen. – Gondolkodtam, hogy felébresszem-e, de aztán megmoccant, mondott is valamit, amit nem értettem. Olyan volt a hangja, mintha fájdalmai lennének... – Nem, egyáltalán nem, kedvesem! Egyszerűen csak fáradt vagyok. – Megértem, uram. A váratlan utazás mindig kimeríti az embert. S ha ráadásul hosszú és kényelmetlen is, akkor még rosszabb. – Pontosan kitalálta mind a három okot, miss – Panov elvette a lánytól a poharat. – Köszönöm. – Maga biztosan amerikai. – Miből gondolja? Nincs rajtam sem cowboycsizma, sem hawaii kalap. A fiatal nő elnevette magát, s ettől még bájosabb lett. – Ismerem a sofőrt, aki idekísérte. Az amerikai biztonságiaktól való, s igazán kedves, nagyon vonzó ember. – A biztonságiaktól? Mármint a rendőrségtől? – Valami olyasmi, de mi soha nem használjuk a hivatalos elnevezésüket... Úgy látom, már jön is az útitársa: – A lány közelebb hajolt, és lehalkította a hangját: – Hadd kérdezzem meg gyorsan, doktor úr, ne hozassak-e egy tolószéket. – Á, dehogy. Évek óta mászkál már így. – Akkor jó. Érezzék jól magukat Párizsban! Alig ment el a nő, az utolsó beszélgető csoportot is kikerülve odaért Alex, és leült a Panov melletti fotelbe. Előredőlve bámult maga elé, látszott rajta, hogy valami erősen foglalkoztatja. – Mi történt? – kérdezte Mo. – Charlie Cassettel beszéltem az előbb. – Őaz az igazgatóhelyettes, akiben megbízol, ugye? – A kapcsolatteremtő képességét, vagy mondjuk úgy, az intelligenciáját tekintve ő a legjobb az egész társaságból. A papírmunkához, a jelentések értékeléséhez már nem ért olyan jól. – Nem gondolja, hogy már megint belekontárkodik a szakmámba, doktor Conklin? – A múlt héten valami ilyesmi miatt kaptunk össze Daviddel, és tudod, mit mondott? Azt, hogy a miénk szabad ország, s bármi legyen is a képesítésed, nincs kizárólagos jogod arra, hogy az emberek lelkében turkálj. – Mea culpa – emelte fel a kezét Panov. – Úgy látom, a barátod tett valamit, amivel nem egészen értesz egyet. – Olyasmit tett, amivel ő maga sem értene egyet, ha többet tudna az illetőről. – Ez elég freudosan hangzik ugyan, de orvosilag értékelhetetlen. – Azt hiszem, mindkettőnket érint a dolog. A saját szakállára megállapodott egy Dmitrij Krupkin nevűpasassal, aki itt dolgozik, a párizsi szovjet nagykövetségen. A helyi KGB-vel fogunk együttműködni – te, én, Bourne és Marie –, mihelyt sikerül megtalálnunk őket. Ha minden jól megy, körülbelül egy óra múlva Rambouillet-ben rájuk akadunk. – Micsoda? – kérdezte döbbenten, alig hallhatóan Mo. – A történet hosszú, az idő meg rövid. Maradjunk annyiban, hogy Moszkva is szeretné külön látni a Sakál fejét a testétől. Washington ebben az ügyben nem tud védelmet nyújtani nekünk, így átmenetileg a szovjetek lesznek az őrangyalaink, ha netán bajba kerülnénk. Panov néhány másodpercig némán ingatta a fejét, mint aki képtelen elhinni, amit hall, s csak azután szólalt meg: – Elég hajmeresztőnek tűnik az ötlet, de van benne logika. – Elvben, Mo – válaszolta Conklin. – Dmitrij Krupkinnal nem ilyen egyszerűa dolog. Én jól ismerem, Charlie viszont nem. – Igen? Őis a gonoszok közé tartozik? – Hogy Kruppie gonosz lenne? Nem, nem hiszem... – Kruppie? – Még rajta volt a tojáshéj a seggünkön, mikor együtt dolgoztunk Isztambulban, aztán Athénban és Amszterdamban... Krupkin nem rosszindulatú, és igazán lelkiismeretesen végzi a dolgát. Jó másodosztályú feje van, okosabb, mint a szakmánkban szaladgáló hülyék nyolcvan százaléka. Csupán az a gond vele, hogy a rossz oldalra, nem a megfelelő társadalomba vetette a sorsa. A szülei jobban tették volna, ha ugyanúgy eljönnek, mint az enyéim, amikor a bolsevikok átvették a hatalmat. – Látod, már el is felejtettem, hogy a te családod orosz. – A nyelvnek köszönhetem, hogy sikerült közelebb kerülnöm Kruppie-hoz. A legapróbb célzásait, félig kimondott gondolatait is megértem. Született kapitalista. Nem csupán szereti a pénzt, hanem valóságos megszállottja – és mindennek, ami pénzzel megszerezhető. Ha elég nagy árat kínálnak neki, megvásárolható. – Úgy gondolod, hogy a Sakál is meg tudja venni? – Tanúja voltam, hogyan vették meg Athénban a Washingtonnal társuló görög üzletemberek, amikor úgy tűnt, hogy a kommunisták kitúrnak bennünket az ottani beruházásokból. Láttam, amikor a moszkvai dácsanegyed gazdáinak megbízásából gyémántokat adott el Amszterdamban a Nieuwmarkt kereskedőinek. Egy este együtt ittunk a Kattengatban, és megkérdeztem tőle: “Mi az ördögöt csinálsz te, Kruppie?” Azt válaszolta: “Nézd, Alekszej! Mindent megteszek, amit tudok, hogy keresztülhúzzam a számításaitokat, és segítsem a Legfelsőbb Tanácsot a világuralom megszerzésében. Ám ha úgy gondolod, hogy rád férne egy kis pihenés, gyere el hozzám, van egy kellemes házam a Genfi-tónál.” Hát ezt mondta. S már akkor is olyan öltönyt viselt, amilyet én valószínűleg sohasem engedhetek meg magamnak. – Ez érdekes. Persze te mindezt elmondtad Casset barátodnak... – Egy frászt mondtam el! – torkolta le türelmetlenül Conklin. – Te jó isten! És miért nem? – Azért, mert ha jól sejtem, Krupkin soha nem beszélt Charlie-nak arról, hogy mi ismerjük egymást. Casset biztosan megkötötte vele a maga üzletét, de én ráígérek. – Hogyan? Miből? – Davidnek... Jasonnak több mint ötmilliója van a Kajmán-szigeteken. Ennek egy töredéke is elég ahhoz, hogy Kruppie csak nekünk dolgozzon, ha akarjuk. – Ezek szerint nem bízol Cassetben. – Nem értettél meg pontosan – válaszolt Alex. – Az életemet is rábíznám Charlie-ra, de nem szeretném, ha ő Irányítaná a dolgainkat. Neki és Peter Hollandnek is megvannak a maguk céljai, és nekünk is. Ők elsősorban a Medúzát akarják elkapni, nekünk, viszont az a legfontosabb, hogy megvédjük Davidet és Marie-t. – Messieurs? – a hostess tért vissza, és Conklinhoz fordult. – Megérkezett a kocsijuk, uram. A déli oldalon várja önöket. – Biztos benne, hogy értünk jött? – nézett rá kételkedve Alex. – Bocsásson meg, monsieur, a sofőr egy beteg lábú embert keresett, s ebből gondoltam, hogy önökért küldték. – Köszönöm, nagyon igaza volt. – A csomagjukat egy hordánál kivitetem, elég sokat kell odáig gyalogolni. A parkolóban várja önöket. – Még egyszer köszönöm. – Conklin felállt, s pénzt vett elő a zsebéből. – Pardon, monsieur – tiltakozott felemelt kézzel a hostess. – Tilos elfogadnunk borravalót. – Bocsánat, elfelejtettem... A csomagom, ugye, önöknél van a pultban? – Igen, ahová a kísérőjük lerakta. A doktor úréval együtt mindjárt a kocsihoz küldöm. – Nagyon kedves – mondta Alex. – És bocsásson meg a pénz miatt. – Tisztességes fizetést kapunk, uram, de a köszönet jólesik. Az Orly repülőtér központi csarnoka felé tartva Conklin hirtelen odafordult Panovhoz, és megkérdezte: – Honnan tudta, hogy orvos vagy? Már itt is páciensekre vadászol? – Eszemben sincs. Itt csak tolmáccsal boldogulnék, az meg kissé fárasztóvá tenné a dolgot. – Hát akkor? Én egy szóval sem említettem, hogy orvos vagy. – Ismeri azt a srácot a biztonságiaktól, aki bekísért a váróba. Sőt, azt hiszem, egészen jól ismeri. Olyan bájos volt a francia akcentusával, mikor kijelentette, hogy “natyon vonszó” ember. A zsúfolt csarnokban eltartott egy ideig, míg megtalálták a déli parkoló felé mutató eligazító táblát. Egyikük sem vette észre azt az elegánsan öltözött, lobogó fekete sörényű, kék szemű, kreol bőrű férfit, aki pillanatra sem tévesztve őket szem elől, kijött utánuk a diplomataváróból. A csarnok túlsó végébe sietett, és félrehúzódva figyelte a közeledő Conklint és Panovot. Szemöldöke összerándult, mintha nem lenne biztos a dolgában, aztán zsebébe nyúlt, egy fényképet vett elő, és jól megnézte. A felvétel dr. Morris Panovot ábrázolta, fehér kórházi köpenyben, valami furcsa, nem is evilági kifejezéssel az arcán. Az amerikaiak kiléptek az épületből, a sötét hajú férfi utánuk. Az amerikaiak megtorpantak, és körülnéztek, merre lehet a kocsijuk; a férfi felemelt karral jelzett egy oldalt várakozó magánautónak. Egy taxisofőr lépett Conklinhoz és Panovhoz, hadarva mondott nekik valamit, közben a hordár is megérkezett a csomagokkal, s a két amerikai helyet foglalt a taxiban. Az ismeretlen férfi is beszállt a két kocsival hátrább álló magánautóba. – Pazzo! – szólt olaszul a volán mögött ülő, divatosan öltözött, középkorú nőnek. – Ez tiszta őrület. Három napja várunk, figyelünk minden Amerikából jövő gépet, s amikor már feladnánk, kiderül, hogy azoknak a hülye New Yorkiaknak mégis igazuk volt. Megérkeztek. Engedj oda, követni akarom őket. Te hívd fel New Yorkot, és mondd meg nekik, hogy kerítsék elő DeFaziót. Menjen át a másik kedvenc éttermébe, és várja meg, míg felhívom! El ne mozduljon onnan, míg nem beszéltünk. – Maga az, öreg? – kérdezte a hostess. A diplomataváró információs pultjában állt és halkan beszélt a telefonba. – Én vagyok – hallatszott egy reszketeg hang a vonal túlsó végéről. – Olyan a hangja, mint az angyalok zenéje. – Tényleg maga az. – Halljam, mi újság. – Az értesítés ugye úgy szólt, hogy érkezik egy magas, középkorú, sánta amerikai, feltehetően egy orvos társaságában? – Igen. És? – Most indultak a városba. Doktornak szólítottam a nyomorék társát, s ő reagált rá. – Hova mentek? Nagyon fontos, hogy tudjam. – Azt nem mondták, de hamarosan megtudok annyit, amiből kiderítheti. A hordár, aki a csomagjaikat kivitte, biztosan meg tudja mondani a kocsi márkáját és rendszámát. – Az Úr legyen magával, gyermekem. Rögtön hívjon fel, mihelyt megtudja. Négyezer-ötszáz kilométerre Párizstól Louis DeFazio egyedül ült Trafficante kagylóbárjának egyik hátsó asztalánál a Prospect Avenue-n, New York Brooklyn negyedében. Éppen befejezte késő délutáni ebédjét, s szája széléről a zsírcsöppeket szalvétájával felitatva, igyekezett megszokott elégedett arckifejezését magára ölteni. A legszívesebben persze a fogával marcangolta volna szét a szalvétát. Maledetto! Majdnem két órája – két órája! – ült már Trafficanténál. Negyvenöt percbe telt, míg a telefon után átért Garafola manhattani Pasta Palace-ából, tehát már csaknem három óra telt el azóta, hogy az a párizsi rohadék meglátta a két pasast. Mennyi idő kell két bersagliónak arra, hogy a repülőtérről beérjen a városba, egy szállodába? Kell ehhez három óra? Nem, hacsak a palermói nem Londonon megy át, hogy onnan telefonáljon, ami egyébként, a fickót ismerve, nincs kizárva. DeFazio ezzel együtt is tudta, hogy igaza volt. Abból, amit az a biboldó a kábítószer hatása alatt elmondott, nyilvánvalóvá vált, hogy nem mehetnek máshova azzal a kiszuperált titkos ügynökkel, csak Párizsba, a bérgyilkoshoz... Igaz, Niccolo és a biboldó kis időre eltűnt, aztán kiderült, hogy Nickyt elkapták, de ő biztosan nem fog beszélni. Tisztában van vele, hogy nagy baj: például egy jó hegyes kés vár rá, ha megteszi, bárhova bújjék is. Egyébként Nicky semmi olyat nem tud, amit az ügyvédek ne lennének képesek rögtön kivédeni, mint “kellően meg nem alapozott, másodkézből szerzett információt”. A biboldó meg csak arra emlékezhet – ha egyáltalán emlékszik valamire –, hogy egy tanyaház szobájában tartották. Niccolón kívül soha senkit nem látott, mikor magánál volt. Louis DeFazio tehát tudta, hogy igaza volt. S mivel igaza volt, több mint hétmillió dollár várt rá. Hétmillió dollár! Te jóságos isten! Kifizetheti belőle a Párizsba rendelt palermóiakat, s még mindig egész vagyona marad. Egy öreg pincér, Trafficante egyik nagybátyja lépett az asztalhoz, és Louis lélegzetvisszafojtva várta, mit mond. – Telefonon keresik, Signor DeFazio. – Na végre! A nagyfőnök – mint általában – ezúttal is a keskeny, sötét folyosó végén, a férfimosdó melletti nyilvános telefonhoz ment. – Itt New York – szólt a kagylóba. – Itt pedig Párizs, Signor New York. – Hol a francban volt? Csak nem ment el egészen Londonig? Három órája várom a hívást. – Hogy hol voltam? Valami rohadt, rosszul megvilágított, alsóbbrendűúton, ami az idegeimre ment. Ahol meg most vagyok, az kész őrület. – Miért, hol van? – Egy kapusnak a telefonját használom, amiért durván száz dollárt fizettem, s a francia buffone állandóan benézeget az ablakon, hogy nem lopok-e el valamit. – Miféle kapus? És egyáltalán, miről beszél? – Párizstól úgy negyven kilométerre, egy temetőben vagyok. Én mondom magának... – Egy cimiteróban? – vágott közbe döbbenten Louis. – Mi a ménkűt keres ott? – Azért vagyok itt, mert a maga két ismerőse a repülőtérről egyenesen idehajtott, maga ignorante! Nem messze tőlem éppen egy temetés zajuk. Éjszakai temetés, gyertyás felvonulással, amit hamarosan elmos az eső. Ha a két pasas csak azért repült ide, hogy ezen részt vegyen, akkor nem tudok mást mondani, mint hogy maguknál Amerikában mindenki megőrült. Nem erről volt szó, New York. Van nekünk elég dolgunk ideát, nem érünk rá ilyen baromságokkal foglalkozni. Azért mentek oda, hogy a haverjukkal találkozzanak – állapította meg magában DeFazio, majd határozottra véve a hangját, beleszólt a kagylóba: – Ha már a munkánál tartunk, jól figyeljen rám! Amennyiben velünk, Philadelphiával, Chicagóval vagy Los Angelesszel továbbra is együtt akar működni, tegye, amit mondok. Egyébként is, mocskosul jól megfizetem érte, capisce? – Na látja! Ez már sokkal értelmesebben hangzik. – Kövesse őket, de vigyázzon, nehogy észrevegyék! Tudja meg, hova mennek és kivel találkoznak! Amilyen hamar csak tudok, én is ott leszek, de Kanadán vagy Mexikón át kell mennem, hogy biztos legyek benne, nem követnek. Holnap késő délután vagy holnapután reggel biztosan odaérek. – Ciao – búcsúzott el Párizs. – Omerta – hangzott Louis DeFazio válasza. 30. A gyászolók két sorban, imbolygó fényűgyertyákkal vonultak a szemerkélő esőben a fehér koporsó után, amelyet hat férfi vitt a vállán. A temető kőlapokkal kirakott útja síkos volt a nedvességtől, meg-megcsúsztak rajta. A menetet két-két dobos fogta közre, akik mindent elkövettek – nem nagy sikerrel –, hogy a kövön csúszkálva is megőrizzék egyensúlyukat, s az ütemet tartva, megadják a gyászmenet ritmusát. Morris Panov csodálkozva nézte a szokatlan szertartást, s megkönnyebbült, amikor meglátta a sírkövek között feléje sántikáló Alex Conklint. – Láttad őket? – kérdezte odaérve Alex. – Nem – válaszolta Panov. – Gondolom, te sem. – Az még hagyján. Összefutottam egy holdkórossal. – Hogyhogy? – A kapusházban fényt láttam, s odamentem, hátha David vagy Marie hagyott ott valami üzenetet. Az épület előtt belebotlottam egy majomba, aki az ablakban kukucskált, azt állította, hogy ő a temetőőr, és megkérdezte, nem akarok-e telefonálni. – Telefonálni? – Közölte, hogy külön éjszakai díjszabást alkalmaz, s a legközelebbi nyilvános telefon tíz kilométerre van innen. – Tényleg bolond lehetett – helyeselt barátjának Panov. – Elmagyaráztam neki, hogy egy férfit és egy nőt keresek, akikkel itt kellett volna találkoznom, és megkérdeztem, nem hagytak-e üzenetet. Üzenet nem volt, de a telefont ismét felajánlotta a pasas. Kétszáz frankért. Hát nem tiszta őrület? – Ha sok hozzá hasonló akad errefelé, egész szép kis üzletet csinálhatnék Párizsban – mondta Mo, és halkan felnevetett. – Véletlenül nem látott egy párt a környéken? – Ezt is megkérdeztem tőle, s azt mondta, hogy egy tucatnyit is. A gyertyás menetre mutatott, aztán visszament az ablakhoz, és tovább leskelődött befelé a saját kunyhójába. – Apropó. Miféle felvonulás lehet ez? – Képzeld, még ezt is megkérdeztem. Szerinte ez valami különös vallási szokás. Ezek az emberek mindig éjszaka temetik el a halottaikat. Azt mondja, cigányok. – És milyen ázott cigányok – nézett a rázendítő esőben távolodó imbolygó gyertyalángok után Panov. – Jesszusom, hogy ez nem jutott eszembe! – csapott a homlokára Conklin. – Az eső? – kérdezte értetlenül a pszichiáter. – Dehogy. A mauzóleum, félúton a kapusház és a domb között – mondta Alex, és visszafordult a bejárat felé. – Ott próbáltad... – Mónak be se kellett fejeznie a kérdést, Conklin rögtön rábólintott. – Ahol megölhetett volna és mégsem tette – válaszolta. – Gyerünk! Visszamentek, elhaladtak a kapusház mellett, és megindultak felfelé a fehér sírkövekkel teleszórt kis dombra. – Lassabban, hé! – szólt kifulladva barátja után Panov. – Te már hozzászoktál a műlábadhoz, de nekem még új, hogy teli vagyok pumpálva drogokkal. – Ne haragudj – Conklin kissé visszafogta lépteit. – Mo! – hallatszott egy női hang a fölöttük magasodó kis márvány oszlopcsarnokból. Felpillantva meglátták az integető alakot. – Marie? – kiáltotta Panov, és megszaporázva lépteit, egy pillanat alatt lehagyta Conklint. – Gratulálok! – szólt utána Alex, nehézkesen botladozva műlábával az ázott füvön. – Elég egy női hang, és már kutya bajod. Az ölelések egy kívülálló számára is rögtön elárulták volna, hogy egymáshoz nagyon közel álló emberek, egy család tagjai találkoztak. Míg Panov és Marie halkan beszélgetett, Jason Bourne félrevonta Conklint, egészen az oszlopcsarnok szélére. Az eső már zuhogott, a temetési menet még égő gyertyáinak lángja egy helyben, a nyitott sír mellett pislákolt. – Először nem ide akartam jönni, de a menetet meglátva, jobb nem jutott az eszembe – mondta Jason. – Emlékszel a kapusházra és a parkolóba vezető széles útra?... Te nyertél. Elfogyott a töltényem, s könnyen szétlőhetted volna a fejemet. – Hányszor mondjam még, hogy nincs igazad? Nem voltam képes rá, hogy megöljelek. Elkaptam a tekintetedet egy pillanatra, s nem volt benne más, csak zavarodottság. – És ez elég ahhoz, hogy megkegyelmezz valakinek, aki megpróbál megölni? – Ha nem először látsz ilyet, ha vannak vissza-visszatérő emlékeid, akkor igen. Conklin furcsa grimasszal az arcán nézett Bourne-ra: – Már megint Mo szakmájába próbálsz belekontárkodni. – Lehet – bólintott Jason. Szinte egyszerre fordultak a közelben álló Panov és Marie felé. – Éppen rólam beszélnek, ugye tudod? – És ez baj? Mindketten aggódnak érted. – A gondolatra is dühbe gurulok, mennyi problémát okozok nekik. Meg valószínűleg neked is. – Mit akarsz ezzel mondani, David? – Csak azt, amit hallasz. Egyébként felejtsd el Davidet. David Webb nem létezik, legalábbis itt és most nem. Megpróbáltam eljátszani a felesége kedvéért, de nem sikerült. Azt akarom, hogy visszamenjen az Államokba, a gyerekeihez. – Az ő gyerekeihez? – kérdezte Conklin, jól megnyomva a szót. – Nem lesz rá hajlandó. Azért jött át, hogy megtaláljon téged, és végre sikerült neki. Emlékszik rá, mi történt tizenhárom évvel ezelőtt Párizsban, és nem fog magadra hagyni. Ha ő nincs itt, akkor te most halott vagy. – Csak akadályoz. El kell mennie. Majd megoldom valahogy. Alex a Kaméleon jéghideg szemébe nézett. – Ötvenéves vagy, Jason. Ez most nem a tizenhárom évvel ezelőtti Párizs, vagy a még korábbi Saigon. Most most van, s neked szükséged lesz mindenkire, aki segíteni tud. Ha ő úgy gondolja, hogy képes rá, én a legcsekélyebb fenntartás nélkül elhiszem neki. – Hogy ki mit gondol, s kinek van igaza, azt majd én ítélem meg! – vágott vissza élesen Bourne. – Micsoda önbizalom! – Pontosan érted, mire akarok kilyukadni – fogta szelídebbre a hangját Jason. – Nem akarom, hogy megismétlődjék, ami Hongkongban történt. Gondolom, ezt te is el akarod kerülni. – Talán igen... Gyere, menjünk. A sofőrünk tud egy kis falusi kocsmát, tíz kilométerre innen, Epernonban. Ott nyugodtan megbeszélhetünk mindent. – Még csak egyet mondj meg – Bourne a karjánál fogva visszatartotta Conklint. – Miért van itt Panov? Miért hoztad magaddal? – Azért, mert ha nem teszem, sztrichnint kevert volna az influenza elleni poromba. – Mit akarsz ezzel mondani? – Csak azt, amit hallasz. Elválaszthatatlanul hozzánk tartozik, s te ezt jobban tudod, mint Marie vagy én. – Ugye, történt vele valami? Valami, amiben én vagyok a hibás? – Már túl van rajta, s ennél többet egyelőre nem is kell tudnod. – A Medúza volt az? – Igen, de ismétlem, a lényeg az, hogy megint köztünk van, s egy kis fáradtságon kívül semmi baja. – Mit mondtál, hova megyünk? Valami falusi kocsmába? – Igen. A sofőrünk úgy ismeri Párizst és környékét, mint a tenyerét. – Ki az illető? – Egy algériai francia. Már évek óta dolgozik a Hivatalnak. Charlie Casset szervezte be. Kemény fickó, nagyon értelmes, és mindkettőért igen jól megfizetik. Tökéletesen megbízható. – Remélem, igazad van. – Ne reméld, egyszerűen csak fogadd el. A sötétbarna lambériával burkolt falusi étterem hátsó bokszában ültek, és egészen elfogadható bort ittak. A kövér, barátságos tulajdonos ugyan hosszan ecsetelte, milyen kiváló a konyhájuk, de egyikük sem volt éhes, s Bourne a négy előételt is csak azért rendelte, hogy ne okozzon csalódást a gazdának. Az beérte ennyivel, küldött nekik két kancsó jó minőségűvin ordinaire-t meg egy üveg ásványvizet, és nem zavarta őket többet. – Rendben van, Mo – fordult Panovhoz Jason. – Nem vagy hajlandó elárulni, hogy mi történt és ki tette. Elfogadom, de legalább afelől nyugtass meg, hogy ugyanaz az állandóan fecsegő, mindenkit túlbeszélő doki vagy, akit tizenhárom éve megismertem. – Megnyugodhatsz. Egyébként, ha azt hiszed, hogy hősködöm, nagyon tévedsz. Kizárólag azért jöttem, hogy megvédjem legközvetlenebb személyes érdekeimet, s ennek semmi köze a szakmámhoz. Marie után evett a fene, akit, mint tudod, imádok, s aki, mint talán észrevetted, most is mellettem ül, és nem melletted. Elég, ha csak rágondolok a fasírtjára, máris korogni kezd a gyomrom. – Imádlak, Mo! – nevetett Marie, és belekarolt a mellette ülő férfiba. – Mondani bármit lehet – válaszolt Panov, és arcon csókolta Webb feleségét. – Ne zavartassátok magatokat – szólt rájuk Conklin. – Ha elfelejtettétek volna, az én nevem Alex, és azért jöttem, mert lenne néhány megbeszélnivalóm, de a fasírt nem szerepel köztük... Egyébként épp tegnap mondtam Peter Hollandnek, hogy borzalmas volt. – Mi bajotok a fasírtommal? – A szósz nem stimmel hozzá – mondta Panov. – Beszélhetnénk végre arról, amiért idejöttünk? – kérdezte Jason Bourne színtelen hangon. – Ne haragudj, drágám – nézett rá az asszony. – A szovjetekkel fogunk együttműködni – vágott bele Conklin, és Bourne és Marie megdöbbenéséről tudomást sem véve, folytatta: – Minden rendben, évek óta ismerem a pasast, bár Washingtonban ezt nem tudják. Krupkinnak hívják, Dmitrij Krupkinnak, s mint Mónak elmondtam, öt ezüstért bármikor hajlandó eladni magát. – Adj neki harmincegyet, hogy biztos lehess benne: a mi oldalunkon áll – vetette közbe Bourne. – Számítottam rá, hogy ezt fogod mondani. Van felső határa az ajánlatnak? – A csillagos ég. – Ne siesd el a dolgot – kapcsolódott a beszélgetésbe Marie. – Mennyiről indul az alku? – Megszólalt benne a közgazdász – mondta Panov, és belekortyolt a borába. – Figyelembe véve a beosztását a párizsi KGB-kirendeltségen, szerintem úgy ötvenezer dollárban ki lehet egyezni vele – válaszolt Conklin. – Kezdd harmincötön és menj el hetvenötig! Vagy lehet éppen száz is, ha nagyon muszáj. – Az isten szerelmére! – szólt rájuk idegesen Jason. – Itt a Sakálról van szó. Adj meg neki mindent, amit csak kér. – Aki könnyen megvásárolható, az másnak is könnyen eladja magát Elég, ha kap egy kedvezőbb ajánlatot. – Igaza van? – fordult Conklinhoz Bourne. – Általában igen, de erre az emberre akkor is szükségünk van. A szovjeteknél jobban senki nem kívánja Carlos halálát, s aki bemutatja nekik a holttestét, azt a Kreml szentté avatja. Ne feledd, hogy a Sakál Novgorodban kapott kiképzést, és Moszkva mindig is vadászni fog rá! – Akkor csinálj, amit akarsz, csak vedd meg! – Rendben van – Conklin a vizespohárért nyúlt – Éjszaka felhívom, és megállapodom vele. Megbeszélek vele holnapra egy találkozót, mondjuk egy ebédet, valahol Párizson kívül. Valami korai időpontra, amikor még nincs sok vendég. – Miért ne éppen itt? – kérdezte Bourne. – Ez nem túl forgalmas hely, az utat pedig tudom, idetalálok. – Lehet itt is – bólintott Conklin. – Majd beszélek a tulajdonossal. De nem négyen jövünk, hanem csak te meg én. – Így gondoltam én is – válaszolt teljesen érzelemmentes hangon Bourne. – Marie-t semmiképpen sem szabad belekeverni. Még csak nem is találkozhat vele. Világos? – David, te tényleg... – Tényleg – torkollta le a feleségét Bourne. – Majd én otthon maradok vele – szólt közbe Panov, és hogy enyhítse a feszültséget, megkérdezte: – Tudsz nekem fasírtot csinálni? – Konyhánk nincs, de ismerek a közelben egy éttermet, ahol mindig van friss pisztráng. – Mi mindenre képes az ember a barátaiért – adta meg magát nagyot sóhajtva Panov. – A szobában kell ennetek – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Bourne. – Nem vagyok hajlandó úgy élni, mint egy fogoly – válaszolt csöndesen Marie, és szelíden a férjére nézett. – Senki sem tudja, kik vagyunk, honnan jöttünk, és ha valaki bezárkózik a szobájába, az jobban felhívja magára a figyelmet, mint aki természetesen viselkedik. – Ebben van valami – állapította meg Alex. – Ha Carlos szétküldte az embereit, hogy nézzenek körül, egy szokatlanul viselkedő ember sokkal könnyebben felkeltheti a figyelmüket. Te pedig, Mo, nyugodtan viselkedj úgy, mint egy orvos. Senki sem fogja ugyan elhinni, hogy az vagy, de kölcsönöz neked némi tekintélyt. Számomra megfejthetetlen okból az emberek általában minden gyanú felett állónak tekintik az orvosokat. – Hálátlan pszichopata! – morgott Panov. – Visszatérhetnénk az eredeti témánkra? – szólt rájuk komoran Bourne. – Olyan kíméletlen vagy, David! – Nagyon türelmetlen vagyok, ha nem haragszol. – Nyugi, nyugi – szólt a házaspárra Conklin. – Mindnyájan idegesek vagyunk, de egypár dolgot még meg kell beszélnünk. Mihelyt Krupkin beszáll a buliba, az első dolga az lesz, hogy lenyomozza azt a telefonszámot, amit Gates adott Prefontaine-nek Bostonban. – Ki adott kinek és hol? – bámult rá értetlenül a pszichiáter. – Ebből te kimaradtál, Mo. Prefontaine egy elcsapott bíró, aki véletlenül belebotlott a Sakál egyik emberébe. Rövidre fogva a szót, kizsarolt tőle egy párizsi telefonszámot, amelyen el lehet érni a Sakált, de ez a szám nem egyezett azzal, amit Jason megszerzett. Annyi mindenesetre biztos, hogy Gates ezen a számon tartotta a kapcsolatot Carlosszal. – Randolph Gates? Boston hírneves szülötte, a bírósági tárgyalótermek Dzsingisz kánja? – ámuldozott Panov. – Pontosan. – A szentségit! Az még csak hagyján, hogy én megdöbbentem, de gondolom, ez nektek is váratlanul jött. – De még milyen váratlanul! Meg kell tudnunk, kié az a párizsi telefonszám. Krupkin majd kideríti. Nem lesz könnyű, de neki sikerülni fog. – Dobálóztok itt ismeretlen nevekkel – csóválta a fejét Panov. – Ha egy arab feliratos Rubik-kockát raknátok elém, az se lenne érthetetlenebb. Miféle név ez a Prefontaine? Úgy hangzik, mint valami rossz, elsőéves lőre neve. – Pedig egy öreg, nagyon finom bor – válaszolt Marie. – Biztosan tetszene neked, doktor. Hónapokat tölthetnél a tanulmányozásával, mert több esze van, mint legtöbbünknek, dacára annak, hogy korrupcióba keveredett, alkoholista, börtönben ült, s még a családja is megtagadta. Egészen kivételes eset. A legtöbb ember, akivel olyasmi történik, mint vele, másokat okol a balszerencséjéért, ő nem. Csodálatos a humora. Ha az amerikai jogászoknak egy csepp eszük lenne – amit az igazságügyi minisztériumot ismerve, kétlek –, visszaültetnék a bírói székbe... Utánavetette magát a Sakál emberének, mikor rájött, hogy meg akarnak ölni bennünket a gyerekekkel. Ha eközben még egy kis pénzt is összekapar magának, hát én azt mondom, hogy minden centet megérdemel, s gondoskodom róla, hogy meg is kapja. – Ez tömör jellemzés volt. Úgy látom, tetszik neked. – Imádom, mint ahogy imádlak téged és Alexet is. Annyi kockázatot vállaltok értünk... – Nem beszélnénk végre arról, amiért itt vagyunk? – szólt közbe a Kaméleon. – A múlt nem érdekel, csak a holnap. – Nemcsak kíméletlen vagy, drágám, hanem rettenetesen hálátlan is. – Ez van. Hol tartottunk? – Most éppen Prefontaine-nél – válaszolt Alex, és meglehetősen éles pillantást vetett Bourne-ra. – Persze ő nem számít, s lehet, hogy túl sem éli a bostoni ügyet... Holnap majd felhívlak Barbizonban, és megbeszéljük, mikor találkozunk itt. Készülj fel rá, hogy ebéd közben előkerül majd egy csomó régi emlék, s próbáld meg ezt elviselni. Egyébként, ha mindaz igaz, amit ez a kövér fickó mondott arról, hogy milyen remek a “cuisine”, akkor Kruppie-nak is biztosan nagyon fog tetszeni, és mindenkinek elújságolja, milyen remek helyet fedezett fel. – Kruppie? – Bourne értetlenül nézett a barátjára. – Nyugi. Mondtam, hogy régóta ismerjük egymást. – Ne hagyd bepalizni magad – szólt közbe Panov. – Különben életed végéig hallgathatod az Isztambulról és Amszterdamról szóló történeteket. – Ezt majd beszéljétek meg egymás közt – mondta Marie. – Hogy is állunk akkor a holnappal, Alex? – Móval együtt kimegyünk hozzátok taxin, aztán a férjeddel eljövünk ide. Ebéd után majd jelentkezünk. – Mi van a sofőrötökkel, akit Casset szerzett? – kérdezte a Kaméleon, és átható tekintetet vetett Conklinra. – Mi lenne vele? Kétszer annyit fog kapni a mai estéért, mint amennyit általában egy hónap alatt keres, s miután lerakott bennünket a szállodánál, eltűnik. Soha többé nem fogjuk látni. – És más sem találkozik vele? – Nem, ha békében akar élni, és továbbra is pénzt akar küldeni az Algériában maradt rokonainak. Mondtam már neked, hogy Casset alaposan utánanézett. Meg lehet bízni benne. – Hát akkor holnap. – Bourne a szemközt ülő Marie-re és Panovra emelte a tekintetét. – Miután eljöttünk, mindketten Barbizonban maradtok, és nem hagyjátok el a fogadót. Megértettétek? – Hadd mondjak neked valamit, David – nézett rá komolyan Marie. – Mo és Alex a családhoz tartozik, így előttük nyugodtan beszélhetek. Ha együtt vagyunk, mindannyian megpróbálunk hülyéskedni és dédelgetni téged, mert tényleg szörnyűdolgokon mentél keresztül. Ez azonban még nem ok arra, hogy megpróbálj úgy rángatni bennünket, mintha csak a te nagyszerű személyed kiszolgálására rendelt, alantas lények lennénk. Megértetted? – Tökéletesen, hölgyem. Talán menj vissza az Államokba, hogy ne zavarjon magasztos személyem jelenléte! Holnap hosszú napunk lesz, jobb, ha alszom egyet, az utóbbi időben úgysem sok részem volt benne. Két percet várok a kocsiban, addig döntsd el, mit akarsz. Biztos vagyok benne, hogy Alex ki tud juttatni Franciaországból. – Gazember! – sziszegte dühösen Marie. – Ez van – válaszolta a Kaméleon, és az ajtó felé indult. – Menj utána! – szólt rá Marie-re Panov. – Nem látod, milyen állapotban van? – Én ezzel már képtelen vagyok megbirkózni, Mo – válaszolta az asszony. – Ne akarj megbirkózni semmivel, egyszerűen csak légy mellette! Te vagy az egyetlen, akibe még kapaszkodhat. Ne szólj semmit, csak légy ott. Mellette. – Visszaváltozott a gyilkossá, aki valaha volt. – Téged soha nem fog bántani... – Persze hogy nem. Tudom. – Akkor menj, mert te vagy az egyetlen, aki még összeköti David Webb-bel! Ha te nem leszel neki, akkor tényleg elvész. – Teremtőm! Mennyire szeretem! – jajdult fel az asszony, s a férfi után eredt, akiről már maga sem tudta, hogy a férje-e még, vagy már valaki egészen más. – Okos dolog volt ez, Mo? – kérdezte Conklin, amikor kettesben maradtak. – Magam sem tudom, Alex. Csak azt érzem, hogy nem szabad magára hagyni a benne tomboló démonokkal. Ez már nem pszichiátria, ez csak józan emberi megfontolás. – Tudod, hogy néha úgy viselkedsz, mintha tényleg orvos lennél? Párizs algériai negyede alig három háztömbből áll a tizedik és a tizenegyedik kerület határán. A házak arrafelé is olyanok, mint a város többi részén, ám a hangok és a szagok eltéveszthetetlenül az arab világból valók. Erre a kis szigetre hajtott be a nagy fekete limuzin, oldalán a gazdája magas egyházi méltóságát hirdető jelvénnyel. Egy kétemeletes ház előtt lefékezett, öreg pap szállt ki belőle, és a kapuhoz sétált. Végigböngészte a névtáblát, majd megnyomta az egyik első emeleti lakáshoz tartozó csengő gombját. – Oui? – szólt le a kaputelefonon a lakás gazdája. – Az amerikai követségről jöttem – válaszolta a reverendás. Erős akcentussal beszélt franciául, mint általában az amerikaiak. – Sürgős üzenetet hoztam, de nem hagyhatom ott a kocsimat. – Mindjárt lemegyek – válaszolta az algériai francia sofőr, akit Charles Casset szervezett be a CIA-hoz. Három perc múlva lent is volt, s a keskeny járdán át a kocsihoz lépett. – Mi ez a maskara? – kérdezte a nagy fekete autó mellett álló küldöncöt, aki testével eltakarta az ajtóra festett jelet. – A követségi káplán vagyok, fiam – válaszolta az. – A katonai attasénk akar kérdezni magától valamit. – Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Sok mindent megtennék maguknak, de arra ne számítsanak, hogy besorozhatnak a hadseregükbe – nevetett a sofőr, és behajolt a limuzinba. – Mit parancsol, uram? – Hova vitte az embereinket? – A hátsó ülés sarkába húzódott férfi arcát nem lehetett látni, árnyékban volt. – Milyen embereket? – kérdezett vissza az algériai, nem titkolt nyugtalansággal a hangjában. – Azt a kettőt, akit néhány órája a repülőtéren vett fel. A nyomorékot és a barátját. – Ha maguk tényleg a követségről vannak, s ők találkozni akarnak magukkal, akkor majd jelentkeznek, nem igaz? – Te fogod megmondani! – A kocsi csomagtartója mögül egy harmadik, tagbaszakadt, sofőregyenruhás férfi bukkant elő, gyorsan kollégája mögé lépett, és egy ólmosbottal lesújtott a koponyájára. Belökte áldozatát a kocsiba, visszasietett a volán mögé, megvárta, míg a hátsó ülésre visszaszálló, papnak öltözött öregember becsapja az ajtót, és kilőtt a kocsival. Egy órával később az autó a Place Pigalle közelében, a néptelen rue Houdonon járt, s az algériai sebekkel borított, vérző holtteste zuhant ki belőle az úttestre. A még mindig a jobb hátsó sarokba húzódó férfi a szomszédjához fordult: – Ülj kocsiba, és menj a nyomorék szállodájához! Vigyázz, el ne aludj! Hajnalban majd felváltalak, s aztán pihenhetsz egész nap. Ha elmegy otthonról, kövesd, és jelents minden egyéb mozgást. Remélem, nem kell majd csalódnom benned. – Soha, Monseigneur. Dmitrij Krupkin nem volt nyurga, de magasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt, s bár kövérnek sem lehetett mondani, mégis úgy látszott, hogy több súlyt cipel, mint amennyit a mérleg mutatott. Kellemes, lágy vonású arca volt, és sűrűszemöldökéhez, gondosan fésült, őszülő hajához, szakállához jól illett kék szeme, állandó mosolya. Látszott az egész emberen, hogy élvezi az életet és a munkáját. Most éppen a majdnem üres epernoni étterem egyik bokszában ült, szemben Bourne-nal, akit még be sem mutattak neki és Alex Conklinnal, aki éppen azt magyarázta, hogy teljesen leszokott az alkoholról. – Így múlik el a világ dicsősége – csóválta meg a fejét Krupkin. Elég erős akcentussal beszélt angolul. – Látod, mit tesz a dekadens Nyugat még a legrendesebb emberekkel is? Persze, a szüleid a hibásak. Otthon kellett volna maradniuk. – Remélem, nem akarod összehasonlítani az alkoholizmus elterjedtségét országainkban. – Eszem ágában sincs – vágott egy kelletlen grimaszt Krupkin. – Térjünk vissza inkább a tegnap esti telefonbeszélgetésünkre, kedves ellenfelem. Hogyan és hol fogom megkapni a pénzemet? – Hogyan és hol akarja? – kérdezett közbe Jason. – Aha. Ezek szerint ön fog fizetni, uram? – Igen, én. – Csend! – szólt rájuk Conklin, s az ajtó felé figyelt. Kissé kihajolt a bokszból, majd rögtön vissza is kapta a fejét, miután megnézte a bejárattól balra helyet foglaló párt. – Mi történt? – kérdezte Bourne. – Nem tudom... nem vagyok benne biztos. – Ki jött, Alekszej? – Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ismerném az illetőt, de azt hiszem, mégsem. – Hova ültek? Egy bokszba? – Nem. Egy asztalhoz a bárpult mellett. Egy nővel van. – Krupkin oldalra csúszott a padon, levéltárcájából hitelkártya nagyságú tükröt vett elő, s tenyerébe fogva megnézte a háta mögött ülő párt. – Biztosan gyakran nézegeted a párizsi lapok társasági rovatait – mondta, és halkan felnevetett. – Az olasz nagykövetségről való, a nő pedig a felesége. Paolo és Davinia mittudomén kicsodák. A pasas valami régi nemesi családból származik. A legnagyobb érdeme, hogy mindig ki tudja választani az alkalomhoz legjobban illő ruhát, és ordít róla, hogy rengeteg pénze van. – Nem vagyok járatos az előkelő körökben, de őt már láttam valahol. – Hát persze hogy láttad. Úgy néz ki, mint az összes középkorú olasz filmcsillag vagy azok a nagy szőlőtulajdonosok, akik a tévében a Chianti Classico kiváló tulajdonságait reklámozzák. – Lehet, hogy igazad van. – Biztos. – Krupkin ezzel be is fejezte az ismertetést, és visszafordult Bourne-hoz: – Felírom majd egy genfi bank nevét és a számlaszámot. – Elvett egy papírszalvétát, és már nyúlt is a zakójába a tolláért, ám elővenni már nem volt ideje, mert egy harmincas évei elején járó, jól szabott öltönyt viselő férfi lépett az asztalukhoz. – Történt valami, Szergej? – kérdezte Krupkin. – Igen, de nem önnel, uram – válaszolta a testőr. – Vele – fejével Bourne felé bökött. – Mi a baj? – kérdezte Jason. – Követték önt. Először nem voltunk biztosak benne, mert öreg az illető. Kétszer is ki kellett szállnia a kocsiból, hogy elvégezze a dolgát, de alighogy visszaült, rögtön a kocsitelefonért nyúlt és beszélt valakivel. A második alkalommal még le is hajolt, hogy könnyebben el tudja olvasni az étterem nevét. Ez alig egy perccel ezelőtt volt. – Honnan tudják, hogy engem követett? – Onnan, hogy rögtön ön után érkezett. Mi már egy fél órája itt voltunk akkor, hogy biztosítsuk a terepet. – Biztosítani a terepet? – kapta fel a fejét Conklin. – Azt hittem, hogy ez egy szigorúan bizalmas beszélgetés, és rajtunk kívül senki sem tud róla. – Drága Alekszej. Kedves, nemes lelkűAlekszej – csóválta a fejét Krupkin. – Hát ki védjen meg engem, ha magam nem teszem? Tényleg azt hitted, hogy eljövök a találkozóra, és nem gondoskodom a biztonságomról? Nem rád gyanakszom, öregfiú, arról szó sincs, hanem azokra az agresszív washingtoniakra. Most képzeld el! Felhív a CIA egyik igazgatóhelyettese, tárgyal velem valamiről, és megpróbál úgy tenni, mintha nem tudná, hogy ismerem az illetőt. Ugye, milyen amatőr fogás? – A szentségedet! Hidd már el, soha nem mondtam neki, hogy ismerjük egymást! – Akkor tévedtem, és elnézésedet kérem. – Elég! – vágott közbe erélyesen Bourne. – Azt az öreget a Sakál küldte... – Carlos?! – kapta fel a fejét Krupkin. Arcáról eltűnt a szelíd mosoly, a szeme villámokat szórt. – A Sakál van a nyomodban, Alekszej? – Nem engem üldöz, hanem őt. A megbízódat – válaszolta Conklin. – Teremtőm! Így már kezd összeállni a kép. Személyesen a hírhedt Jason Bourne-hoz van tehát szerencsém. Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem, uram. Ami Carlost illeti, a céljaink azonosak, bár az ön indítékai, azt hiszem, sokkal személyesebbek, mint az enyémek. – Ha az emberei értik a dolgukat, hamarosan el is érhetjük ezt a célt – mondta Jason. – Gyerünk! Tűnjünk el innen a konyhán vagy valami hátsó kijáraton át. Megint megtalált, és hamarosan személyesen is itt lesz, csak éppen nem sejti, hogy mi erről már tudunk. Mindhárman felálltak, és Krupkin kiadta az utasítást az emberének: – Hozzátok hátra a kocsit a személyzeti bejáróhoz, ha egyáltalán van ilyen! Óvatosan csináljátok, Szergej. Ne kapkodjatok, ne lássák rajtatok, hogy valamitől megriadtatok! – Visszamegyünk úgy nyolcszáz métert, aztán a legelőn át az épület mögé hajtunk. Az öreg biztosan nem fog észrevenni. – Nagyon jó. A biztosítók maradjanak a helyükön, de álljanak készenlétben. – Természetesen – a testőr megfordult, és kisietett az étteremből. – Biztosítók? – kérdezte dühösen Alex. – Te még biztosítókat is hoztál magaddal? – Miért csinálsz belőle olyan nagy ügyet, Alekszej? Végül is a te hibád. Még a tegnap esti beszélgetésünk alatt sem említetted, hogy összeesküvést szősz a saját igazgatóhelyettesed ellen. – Ez nem összeesküvés, az isten áldjon meg! – Ne akard elhitetni velem, hogy a központ pontosan tudja, mit csinálsz. Nem, Alekszej Nyikolajevics Konszolikov, te számítottál rá, hogy hasznomat veheted, s ki is használtad a lehetőséget. Ne felejtsd el, öreg ellenfelem, hogy végül is orosz vagy, bárhol nőttél is fel! – Befejeznék végre, hogy indulhassunk? – vetett véget a vitának Bourne. Krupkin páncélozott Citroënjében ültek, egy mező szélén, mintegy harminc méterre az öregembernek az épület melletti parkolóban álló kocsija mögött. Bourne meglepődve hallgatta Conklint és a KGB-ügynököt, akik mint két öreg, a szakmától már régen visszavonult profi, évekkel korábbi ügyeket elevenítettek fel, gondosan egymás fejére olvasva a különböző akciók során elkövetett hibáikat. A szovjetek biztosító kocsija az étteremmel átlósan szemben, az országút másik oldalán állt. Két fegyveres ült benne ugrásra készen, kibiztosított fegyverrel az ölében. Egy Renault kombi kanyarodott az étterem elé. Három pár szállt ki belőle nevetve, és egymásba karolva indultak a bejárat felé, a sofőr pedig a parkolóba vitte a kocsit. – Meg kell állítani őket, különben meghalnak – mondta Jason. – Igen, könnyen meghalhatnak, Mr. Bourne, de ha figyelmeztetjük őket, könnyen elveszíthetjük a Sakált – válaszolt Krupkin. Jason az oroszra meredt, de képtelen volt szólni dühében és felháborodásában. Tiltakozni akart, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Mire összeszedte magát, addigra késő volt. Egy Párizs felől érkező sötétbarna furgon állt be az épület elé. – Ezt használták a Boulevard Lefebvre-en is – mondta Jason. – Hol? – nézett rá értetlenül Conklin. – Valamelyik nap volt egy csetepaté a Lefebvre-en – szólt közbe Krupkin. – Egy személygépkocsit vagy teherautót felrobbantottak. Arra gondol? – Csapda volt, nekem állították... Ebből a kombiból próbáltak lelőni bennünket. – Ki az a bennünket? – kérdezte Alex a komor arccal mereven maga elé bámuló Kaméleont. – Bernardine-t és engem. – Bourne váratlanul felemelte a hangját: – Adjanak egy fegyvert! Ami nálam van, az nem sokat ér. Szergej, Krupkin tagbaszakadt sofőrje egy orosz gyártmányú AK-47-es géppisztolyt vett elő az ülés alól, és hátranyújtotta. Egy sötétbarna limuzin érkezett, és pontosan az étterem napszítta, vászonernyős bejáratával szemben parkolt le. Két harisnyaálarcos férfi ugrott ki belőle, géppisztolyát lövésre készen tartva az épülethez futott, s hátát a falnak vetve megállt a szárnyas bejárati ajtó két oldalán. Alig helyezkedtek el, egy harmadik, fekete reverendás, kopaszodó férfi szállt ki a kocsiból. Intésére emberei megragadták az étterem ajtajának kilincseit. A furgon sofőrje indított, és helyben járatni kezdte a motort. – Gyerünk! – kiáltotta Bourne, s már nyitotta volna az ajtót. – Ez ő! Carlos! – Nem! – szólt rá KRipkin. – Ez most a mi csapdánk. Megvárjuk, míg bemegy, és odabent kapjuk el. A Sakál üvöltött valamit az embereinek, mire a terroristák felrántották az étterem ajtaját, és vadul tüzelve berontottak. – Most! – mondta Szergej, és padlóig nyomta a kocsi gázpedálját. A Citroën a furgon felé lódult. Abban a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a fogadó környékét, és az öregember kopott, szürke kocsija ezer darabra hullott. Szergej egy pillanatra elveszítette az uralmat járműve fölött. Félrerántotta a kormányt, és a kocsi az útról letérve, a parkoló drótkerítésének futott. Ekkor a Sakál furgonja, ahelyett, hogy előrelódult volna, hátratolatott, majd hirtelen lefékezett. A sofőr kiugrott, és a járműmögé bújt – észrevette a biztosítókat. Az étterem felé rohanó két orosz közül egyet lelőtt, míg a másik az út menti fűbe vetette magát, és tehetetlenül nézte, mint lövi szét a Sakál embere járművük ablakát. – Kifelé! – Szergej kirángatta az ülésről Bourne-t, miközben főnöke és Alex Conklin is kimászott a kocsiból. – Gyerünk! – üvöltötte Jason, és felkapta a géppisztolyt. – Az a rohadék távirányítással robbantotta fel a kocsit! – Én megyek elöl – mondta az orosz. – Miért? – Azért, mert fiatalabb és erősebb vagyok... – Elég! – kiáltott rá Jason. Cikcakkban rohant előre, majd a földre vetette magát. A Sakál embere nyilván azt hitte, hogy sikerült végeznie vele, mert felemelkedett a furgon mögül, Bourne-nak egy lövés is elég volt, hogy végezzen vele. Támadójának halálsikolyát hallva, az életben maradt biztosító is felugrott a fűből, és rohant az épület felé. Az étteremből géppisztolysorozatok zaja és rémült sikoltozás hallatszott. Az imént még békés, csendes kis fogadóban elszabadult a pokol. Bourne felugrott, Szergej a nyomában, és berontottak a terembe. A pincér és a három pár férfitagjai közül ketten már halottak voltak A pincér és az egyik férfi szétlőtt koponyával az étterem padlóján hevert, a másik férfi egy asztalra hanyatlott, szeme felakadt, golyótépte ruháján átütött a vér. A nők az egyik bokszba bújva nyöszörögtek és sikoltoztak. Az olasz nagykövetség jól öltözött diplomatáját és feleségét sehol sem látták. Szergej szünet nélkül lőtt, úgy haladt előre. A terem hátsó sarkában észrevett valakit, akit Bourne még nem láthatott. A harisnyaálarcot viselő gyilkos előreugrott az árnyékból, géppisztolyát maga elé kapta, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, az orosz lövése leterítette. A rövid bárpult mögött mintha megmoccant volna valaki. A Sakál lenne? Jason a pult elé guggolt, az orosz biztosító pedig a hisztérikusan zokogó nőkhöz futott, s eléjük állva fedezte őket. A pult fölött előbb egy jobbra-balra pásztázó fegyver csöve, majd egy harisnyaálarcos fej jelent meg. Bourne felpattant, bal kézzel elkapta a fegyver forró csövét, a jobbjában tartott AK-47-est pedig egyenesen a terrorista arcába sütötte. Nem Carlos volt az. De akkor hol lehet a Sakál? – Ott bent! – üvöltötte Szergej, Jason dühös kérdését hallva. – Hol bent? – Az ajtón túl! Az étterem konyhájára gondolt. A lengőajtóhoz rohantak, s Bourne már készült, hogy egy bólintással jelt adjon a támadásra, de egy erős robbanástól visszahőköltek; valaki gránátot hajított el a konyhában, s az ajtóra fém- és üvegdarabok záporoztak. Az ajtó két szárnya közötti keskeny résen füst tódult az étterembe. Csend. Jason és Szergej ismét megközelítette az ajtót, de egy újabb robbanás és géppisztolysorozat megint visszavonulásra kényszerítette őket. Süket csend szállt rájuk. A Kaméleon nem tudott tovább uralkodni magán. Hosszú sorozatra állította AK-47esét, szétlőtte, ami még az ajtó zárjából megmaradt, s egy vetődéssel a konyhában termett. Várta a gyilkos lövéseket, de csak halálos csönd vette körül. Felemelte a fejét és körülnézett: mintha a pokol hetedik bugyrába került volna. A helyiség külső falát szétvitte a robbanás, a tulajdonos és magas sapkát viselő főszakácsa holtan feküdtek az egyik edénytartó polc előtt; a helyiséget törmelék borította, és mindenütt vér, vér és vér. Bourne már-már a hisztéria határán, rogyadozó lábakkal, lassan fölegyenesedett. Tekintetét végighordozta a pusztuláson, s egy csomagolópapír-darabon állapodott meg, amit húsvágó bárddal szögeztek a falra. A papíron ez állt: “Tannenbaum erdeje leég, s a gyerekeket használom gyújtósnak. Szép álmokat, Jason Bourne.” Mintha az ég omlott volna rá, s már nem tudott mást, csak üvölteni, üvölteni. 31. – Hagyd abba, David! – Te jó isten, ez megőrült, Alekszej! Tartsd szorosan, Szergej!... Segíts már neki, nem látod, hogy egyedül nem bír vele?! Fektessétek a földre, hogy beszélni tudjak vele. Mielőbb el kellene tűnnünk innen! A két orosz alig bírt a fékevesztett, őrjöngő Bourne-nal, aki a konyha falán tátongó résen át kétségbeesetten a Sakál után vetette magát, s addig húzta az AK-47-es ravaszát, míg a géppisztoly tára ki nem ürült. Szergej és a társa utánafutott, kitépték kezéből a fegyvert, s a kétségbeesett embert visszavezették az épület hátához, ahol Alex és Krupkin várt rájuk. Gyorsan megkerülték a fogadót, de mire előreértek, a Kaméleonon ismét hisztériás roham vett erőt. A Sakál furgonja eltűnt. Carlos ismét egérutat nyert, s ez szinte az eszét vette Jason Bourne-nak. – Tartsátok! – szólt Krupkin az embereinek, és lehajolt a földre szorított, rángatódzó amerikaihoz. Vasmarokkal elkapta az állkapcsát, s a fejét maga felé fordítva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Csak egyszer mondom el, Mr. Bourne – kezdte a KGB-tiszt –, s ha nem hajlandó megérteni, ittmaradhat, és vállalhatja a következményeket. El kell innen mennünk. Ha hajlandó összeszedni magát, akkor egy órán belül Párizsból kapcsolatba lépünk a maguk illetékeseivel. Láttam az üzenetet, és biztos vagyok benne, hogy a főnökei képesek megvédeni a maga családját. A beszélgetésben magának is részt kell vennie. Értelmesen viselkedik vagy elmehet a pokolba! Döntsön! A Kaméleon felnyögött a rátérdelő férfiak súlya alatt, és Krupkinra nézett. – Szedje le rólam ezeket a disznókat – mondta. – Az egyik disznó megmentette az életedet – szólt rá Conklin. – Én meg a másikét. Kvittek vagyunk. A páncélozott Citroën Párizs felé száguldott. A védett hullámhosszon működő rádiótelefonon Krupkin beszólt a követségre, hogy küldjenek ki néhány embert Epernonba, és szedjék össze, ami a biztosító járműből megmaradt. A megölt testőr holtteste ott volt a Citroën csomagtartójában, s a hivatalos szovjet magyarázat is készen állt arra az esetre, ha a franciák esetleg érdeklődnek: a követség diplomáciai személyzetének két alacsonyabb rangú tagja betért a csendes vidéki fogadóba ebédelni, amikor lövöldözés kezdődött. Harisnyaálarcot viselő terroristák támadtak a bent tartózkodókra, s a szovjet diplomatáknak sikerült az épület hátsó ajtaján át elmenekülniük. Miután a támadás lezajlott, visszatértek, felfedezték a holttesteket, s megpróbálták megnyugtatni a borzalmaktól hisztériás rohamot kapott nőket és az egyetlen túlélő férfit. Aztán felhívták a főnökeiket, akiktől azt az utasítást kapták, hogy értesítsék a helyi rendőrséget, és azonnal térjenek vissza a nagykövetségre. A diplomáciai képviseletet nem érheti vád azért, mert két munkatársa belecsöppent egy súlyos bűncselekmény kellős közepébe. – Hát ez bizony elég oroszosan hangzik – állapította meg Krupkin. – Elhiszi ezt bárki is? – érdeklődött Alex. – Kit érdekel? – válaszolta az orosz. – Az egészről ordít, hogy a Sakál keze munkája. A kocsijával együtt felrobbantott öreg, a két álarcos terrorista – a Sûreté rögtön rá fog ismerni a jelekre. Tisztában lesznek vele, hogy ha benne voltunk is, a jó oldalon harcoltunk, így nem is nagyon firtatják, mit kerestünk itt. Bourne némán a kocsi sarkába húzódott. Mellette Krupkin, velük szemben pedig Conklin ült. Hallgatását megtörve, öklével a könyöktámaszra csapott: – Teremtőm, a gyerekek! – kiáltotta. – Honnan tudhat az a sátán a Tannenbaum-házról?! – Ne haragudjon, Mr. Bourne – fordult hozzá szelíden Krupkin. – Tudom, hogy nekem sokkal könnyebb beszélnem, mint magának elfogadnia azt, amit most mondok, de hamarosan kapcsolatba léphet Washingtonnal. Vannak bizonyos ismereteim arról, hogyan védelmezi a Hivatal az embereit, s el kell ismernem, hogy ebben átkozottul hatékony. – Nem lehet olyan veszettül jó, ha Carlos képes volt ilyen mélyen behatolni a szervezetbe. – Nem biztos, hogy a maguk szervezetébe hatolt be – vitatkozott a szovjet. – Talán más forrásai voltak. – Máshonnan ezt nem deríthette ki. – Sohasem lehet tudni, uram. A nyári hőségben izzó párizsi utcákon végighajtva, végre elérkeztek a Boulevard Lannes-on álló szovjet nagykövetséghez. Az őrök rögtön felismerték Krupkin szürke Citroënjét, és utat engedtek nekik. A kocsi áthajtott a külső kapu boltíve alatt, és a macskaköves udvaron át a szobrokkal díszített főbejárathoz vezető márványlépcső elé gördült. – Maradj készenlétben, Szergej! – adta ki a parancsot a KGB-tiszt. – Te fogsz tárgyalni a Sûretével, ha szükség lesz rá. – A sofőr mellett ülő testőrhöz fordult: – Ne haragudjon, fiatalember, ennek a vén rókának már elég nagy gyakorlata van az ilyesmiben. Magának is lesz elég dolga. El kell intéznie a halott elvtárs hamvasztását. A belföldi csoport majd eligazítja, hogyan töltse ki a papírokat. – Krupkin intett a fejével Bourne-nak és Conklinnak, és mindhárman kiszálltak a kocsiból. Az épületbe lépve Dmitrij figyelmeztette az őrt álló katonát, hogy két barátjának nem szükséges átmennie a fémdetektoros ellenőrző kapun, amelyen minden személyt átirányítanak, aki a szovjet nagykövetség területére lépett. Aztán kissé halkabban, angolul odaszólt vendégeinek: – El tudják képzelni, mekkora lenne itt a felfordulás, ha megtudnák, hogy a rettenetes CIA két fegyveres ügynöke betette a lábát a proletariátus bástyájának előcsarnokába? Uramatyám, már érzem is a csontjaimban Szibéria hidegét. Átvágtak a stukkókkal gazdagon díszített, X IX . századi előcsarnokon, s a rézveretekkel ékes, tipikus francia liften felmentek a második emeletre. Krupkin egy széles folyosón vezette végig a két amerikait. – Az egyik konferenciatermet fogjuk használni – magyarázta. – Amerikai még soha nem járt ott magukon kívül, s azt hiszem, nem is fog. Nincsenek benne lehallgató készülékek. – Ha rád kapcsolnának egy hazugságvizsgáló gépet, akkor is ezt mondanád? – kérdezte nevetve Conklin. – Akárcsak te, én is rég megtanultam, hogyan lehet becsapni azokat az ostoba szerkentyűket. De ha nem így lenne, akkor is megismételném, mert igaz. Hülye dolog, de néha önmagunktól is meg kell védeni magunkat. Erre gyertek! A konferenciaterem egy nagyobb méretűszoba volt, közepén hosszú asztallal, s körülötte nehéz, ormótlan, de meglepően kényelmes karosszékekkel. A falon barna faburkolat, az asztalfőn álló szék fölött az elmaradhatatlan Lenin-kép, karnyújtásnyira pedig egy kis asztal, rajta a házi telefonközpont. – Látom, milyen nyugtalanok, rögtön meg is rendelem a vonalat – mondta Bourne-nak Krupkin, s a készülékhez lépett. Megnyomott egy gombot, pergő nyelvvel mondott valamit oroszul, majd a kagylót letéve, visszafordult az amerikaiakhoz: – A huszonhatos kapcsolót nyomják föl, a második sorban a jobb szélsőt, ha beszélni akarnak. – Köszönöm – bólintott Conklin. A zsebébe nyúlt, egy kis lapot nyújtott át a KGBtisztnek. – Megtennél még egy szívességet, Kruppie? Ez egy párizsi telefonszám. Ezen lehet közvetlenül elérni a Sakált, de nem egyezik azzal, amit Bourne szerzett meg. Nem tudjuk, kié ez a szám, de akárkié is, biztosan Carloshoz tartozik. – Ti pedig nem akarjátok felhívni, nehogy leleplezzétek magatokat. Világos. Minek riasztani, ha nem muszáj? Majd utánanézek. – Krupkin Bourne-hoz fordult, és szelíden, mint egy idősebb, megértő kolléga, szólt hozzá: – Ne csüggedjen, Mr. Bourne! Bármilyen rettenetesnek is érzi a veszélyt, biztos vagyok benne, hogy a kollégái odaát, Langleyben értik a dolgukat. Többször tettek már nekem keresztbe, s nem is lényegtelen ügyekben, mint amennyit könnyedén el tudnék viselni. – Semmi kétségem afelől, hogy maga sem maradt adósuk – Jason hangján érződött a türelmetlenség, tekintete a telefonközpontra szegeződött. – Ez a tudat tart még életben. – Kösz az elismerést, Kruppie – kapcsolódott a beszélgetésbe Alex. – Hogy a saját szavaiddal éljek, kedves öreg ellenség vagy. – Köszönd a szüleidnek. Ha nem hagyták volna ott Oroszország Anyácskát, akkor már rég mi ketten irányítanánk a Bizottságot. – És lenne két kellemes, tóparti házunk is? – Még hogy két ház, Alekszej? Miénk lenne az egész Genfi-tó! – Krupkin jóízűen felnevetett, és magukra hagyta őket. – Olyan számotokra ez az egész, mint valami izgalmas játék, ugye? – kérdezte Jason, amikor kettesben maradtak. – Egy bizonyos pontig igen – ismerte el Alex. – Aztán a nagy hajszában eldördül egy pisztoly, előkerülnek a fegyverek, mindkét oldalon emberek pusztulnak el, és akkor vége a játéknak. – Hívd fel Langleyt – bökött fejével türelmetlenül a készülék felé Bourne. – Nem ártana, ha Holland meg tudna magyarázni egy-két dolgot. – Langleybe hiába telefonálunk... – Miért? – Túl korán van még. Az Államokban csak pár perccel múlt reggel hét. Azért ne nyugtalankodj, ismerek egy kitérőt – Conklin kis noteszt vett elő a zsebéből. – Kitérőt? – kiáltott rá Jason. – Miféle hülye tolvajnyelv ez már megint?! Hát nem érted meg, hogy kikészülök? A gyerekeimről van szó! – Ne kiabálj! Csak azt akartam mondani, hogy tudom a titkos otthoni számát. – Conklin leült az asztalfőn álló karosszékbe, és tárcsázott. – Peter? Itt Alex. Nyisd ki a szemed, és pattanj ki az ágyból, tengerész! Gondjaink vannak. – Elkéstél az ébresztővel – válaszolt az ismerős hang a virginiai Fairfaxből. – Most jöttem meg a futásból, nyolc kilométert nyomtam le. – Könnyűannak, akinek van lába. – De hülye vagyok! Bocsáss meg, Alex, nem úgy gondoltam... – Hát persze hogy nem, Holland zászlós. Mint mondtam, gondjaink vannak. – A többes számból ítélve sikerült megtalálnod Bourne-t. – Itt áll mellettem. A párizsi szovjet nagykövetségről telefonálunk. – Te jóságos isten! – Nem isten, csak Casset. Emlékszel? – Igen, most már értem... Mi van a feleségével? – Mo Panov vigyáz rá. – Mire jutottatok? – Semmi olyasmire, amiről hallani szeretnél, de azért csak jól nyisd ki a füled. – Mondd már, mi történt! – sürgette türelmetlenül a CIA igazgatója. – A Sakál tud a Tannenbaum-birtokról! – Elment az eszetek! – üvöltötte dühösen Peter Holland, de olyan hangosan, hogy Conklinnak távolabb kellett tartania fülétől a kagylót. – Senki sem tud róla, csak Charles Casset és én. Hamis neveket használtunk, közép-amerikai időt és külön ügyeltünk rá, hogy a dolgot kapcsolatba ne lehessen hozni Párizzsal. Az utasításokban a Tannenbaum név el sem hangzott. Isten a tanúm rá, Alex, hogy magunk intéztük az ügyet, és senki sem szerezhetett róla tudomást. – A tények tények, Peter. A barátom kapott egy üzenetet arról, hogy a Tannenbaum fái leégnek, s velük pusztulnak a gyerekei is. – A rohadék! – káromkodott Holland. – Maradj a vonalban! Figyelmeztetem St. Jacques-ot, s még ma reggel átköltöztetjük őket egy másik helyre. Tartsd a vonalat! – Holland olyan hangosan beszélt, hogy a Conklin mellett álló Jason is tisztán hallotta szavait. – Ha kiszivárogtatás történt, akkor sem Langleyból – fordult hozzá Alex. – Pedig csak onnan származhatott a hír. Holland nem volt elég óvatos. – Mit tehetett volna még? – Ezt tőlem kérdezed? Ti vagytok a szakértők. Eljárhatott a szája az értük küldött helikopter személyzetének és mindazoknak, akikre szükség volt ahhoz, hogy a gép brit területen leszállhasson. Nem emlékszel, hogy Carlos a montserrati kormányzót és kábítószeres osztagának főnökét is megvásárolta? Ha ezt el tudta intézni, miért ne tudta volna megvenni annak a telefonközpontnak a kezelőjét, amelyen keresztül a katonáink kapcsolatba léptek Plymouth-szal? – De hát nem hallottad? – vitatkozott Conklin. – Hamis neveket használtak, az időpontokat közép-amerikai időszámítás szerint adták meg, s ami a legfontosabb, a gépek személyzetéből senki még csak nem is hallott a Tannenbaumról. Senki... Valahol van egy rés. – Kímélj meg az ostoba szakzsargonodtól! – Ez nem szakzsargon. A rés azt jelenti, hogy hiányzik a képből valami. Valami, amit nem ismerünk. – Alex? – hallatszott a kagylóból Peter Holland hangja. – Igen, itt vagyok. – Elvisszük őket, de még neked sem mondom meg, hova. St. Jacques elég dühös volt, amikor felhívtam, mert a gyerekek és Mrs. Cooper még alszanak. Mondtam neki, hogy egy óra múlva legyenek készen. – Beszélni akarok Johnnyval! – kiabált bele a kagylóba Jason. – Örülök, hogy hallom, még ha csak telefonon is – üdvözölte Holland. – Köszönöm, amit értünk tett – folytatta Bourne már halkabban. – Valamit valamiért, Bourne. A Sakálra vadászva elővarázsolt nekünk a cilinderből egy elég ronda nyulat. Ocsmány egy fajzat, s még csak nem is sejtettük, hogy létezik. – Tessék? – A Medúzára gondolok, az újra. – Hogy állnak a dolgok? – szólt közbe Conklin. – A szicíliaiak körülnéztek néhány európai bankban. Piszkos ügy, akárhová is nyúlunk, de sikerült elég közel jutnunk ahhoz a New York-i ügyvédi irodához. Hamarosan befejezzük. – Jó vadászatot! – zárta le a témát Jason. – Megmondaná a számot, hogy beszélhessek John St. Jacques-kal? Alex felírta egy jegyzettömbre, amit a CIA-igazgató mondott, és lerakta a kagylót. – Tied a pálya – szólt Bourne-nak, s a telefonközpont mellőli székből áttelepedett egy másikba. Bourne hívta a számot, s az óceánon túl a készülék azonnal kicsöngött Az üdvözlések kurták, Jason kérdései lényegretörőek voltak, hanghordozása ellentmondást nem tűrő. – Kivel beszéltél a Tannenbaumról? – Nyugalom, David – St. Jacques igyekezett minél szelídebben válaszolni, hogy ne ingerelje sógorát. – Hogy érted, hogy kivel beszéltem róla? – Úgy, ahogy kérdeztem. Tranquilityn vagy útban Washington felé, kivel beszéltél róla? – Mármint azután, hogy Holland felhívott? – Az isten szerelmére, Johnny, hát persze hogy azután. Előtte azt sem tudtad, hogy létezik. – Igazad van, Sherlock Holmes. – Tehát kivel? – Veled. Kizárólag veled, tisztelt sógorom. – Micsoda? – Jól hallottad. Minden rettentő gyorsan és váratlanul történt, a név is valószínűleg kiment a fejemből, de ha nem, akkor sem említettem senkinek. – Pedig említened kellett. A hír kiszivárgott, de biztos, hogy nem Langley-ből. – Tőlem nem. Nézd, akadémikusom. Az én nevem mellett nincsenek jól mutató rövidítések, de azért hülye sem vagyok. Az unokaöcsém és az unokahúgom itt alszik a szomszéd szobában, s hidd el, igazán szeretném látni, hogy néznek majd ki felnőtt korukban... A kiszivárogtatás miatt hívtál? – Igen. – Mennyire súlyos az ügy? – A legsúlyosabb. A hír eljutott a Sakálhoz. – Jézusom! Elkapom azt a disznót, ha idetolja a pofáját! – mondta halk, fenyegető hangon Johnny. – Nyugalom, kanadai! – Jason hangja megenyhült, és inkább gondterhelt volt már, mint dühös. – Azt mondod, és én hiszek neked, hogy a birtokról csak velem beszéltél. Ha jól emlékszem, te csak leírtad, a nevet én említettem. – Így igaz. Még arra is emlékszem, hogy amikor Pritchard beszólt a vonalba, hogy te keresel, éppen Henry Sykesszal beszéltem. Emlékszel Henryre, a kormányzói hivatal vezetőjére? – Persze. – Megkértem, hogy tartsa a szemét Tranquilityn, mert néhány napra el kell utaznom. Tudott már róla, hiszen ő adta ki a leszállási engedélyt az amerikai gépnek. Megkérdezte, hova megyek, s csak annyit mondtam neki, hogy Washingtonba. Eszembe sem jutott megemlíteni a Tannenbaum-birtokot, Sykes pedig nem kérdezősködött. Nyilván gondolta, hogy a szigeten történtek miatt kell elutaznom egy kis időre. Meglehetősen profi ezekben a dolgokban. – St. Jacques kis szünetet tartott, de mielőtt még Bourne megszólalhatott volna, felkiáltott: – Jézusom! – Pritchard... – tette hozzá Jason. – Vonalban maradt, és végighallgatta a beszélgetést. – De miért? Miért tette volna? – Elfelejted – magyarázta a sógora –, hogy Carlos megvásárolta a főkormányzótokat és a kábítószervadász osztag főnökét is. Elég sok pénzébe kerülhettek. Pritchardot jóval kevesebbért is megkaphatta. – Nem, ebben tévedsz, David. Elfogadom, hogy Pritchard egy nagyképű, idegesítő, könnyen átverhető seggfej, de pusztán a pénzért biztosan nem árulna el. A szigeteken annak nincs olyan nagy jelentősége, a tekintély sokkal többet számít. Néha a falnak megyek ugyan tőle, de nyugodtan rábízom az ügyeimet, kiválóan végzi a dolgát. – Más pedig nem lehetett, öcskös. – Csak egy mód van rá, hogy kiderítsük. Én egyelőre nem mehetek haza. – Mire gondolsz? – Be kell vonnom Henry Sykest. Nem ellenzed? – Nem. – Hogy van Marie? – A körülményekhez képest egészen jól... Figyelj ide, Johnny! Nem akarom, hogy erről az egészről bármit megtudjon. Ha felhív, márpedig fel fog hívni, mondd azt neki, hogy elhelyezkedtetek, és teljes biztonságban vagytok. – Úgy lesz. – Hogy vannak a gyerekek? Jamie hogy fogadta a történteket? – Lehet, hogy meg fogsz sértődni, de nagyszerűen érzi magát. Mrs. Cooper pedig még azt sem engedi, hogy hozzáérjek Alisonhoz. – Egyikért sem sértődöm meg. – Kösz. És veled mi van? Jutottál valamire? – Majd máskor elmondom – válaszolt Bourne, és lerakta a kagylót. – Ennek az egésznek így semmi értelme, márpedig, ha jól belegondolsz, mindig van valami értelme annak, amit Carlos tesz – fordult Conklinhoz. – Hagy nekem egy üzenetet, amitől majd megőrülök, de közben semmi esély rá, hogy beváltsa a fenyegetését. Mit akarhatott ezzel? – Téged megőrjíteni – válaszolta Alex. – A Sakál meg sem kísérli, hogy elfoglaljon egy olyan bevehetetlen erődöt, mint a Tannenbaum. Az üzenetnek csak az volt a célja, hogy téged pánikba ejtsen, s ezt el is érte. Meg akar zavarni, hogy hibákat kövess el, és ő ragadhassa magához az irányítást. – Egy okkal több arra, hogy Marie visszamenjen az Államokba, amilyen hamar csak lehet. Muszáj elmennie. Azt akarom, hogy egy bevehetetlen erődben legyen, s ne Barbizonban, ahol bárki elérheti. – Ma már nekem is szimpatikusabbnak tűnik a gondolat, mint tegnap. – Conklin nem folytatta, mert nyílt az ajtó, és Krupkin tért vissza a szobába, kezében számítógépnyomtatóról letépett papírokkal. – A szám, amit adtak, nem működik – mondta, s a hangjában érezhető nyugtalanság bujkált. – Kinek a nevén volt? – kérdezte Jason. – Nem fog tetszeni, amit mondok, a legszívesebben kitalálnék valami hazugságot, de nem jut eszembe semmi elfogadható... Öt nappal ezelőtt egy nyilván soha nem létező cég nevéről átírták Webbére. David Webbére. Conklin és Bourne némán bámult a szovjet hírszerzőre, de hallgatásukba rettenetes feszültség sűrűsödött. – Miből gondoltad, hogy nem fog tetszeni nekünk, amit mondasz? – szólalt meg végül Alex. – Kedves, öreg ellenfelem – Krupkin ugyanolyan halkan válaszolt, mint ahogy Conklin a kérdést feltette. – Mr. Bourne-on hisztérikus roham lett úrrá, amikor azt a barna csomagolópapírt megtalálta az étterem konyhájában. Te igyekeztél megnyugtatni, és Davidnek szólítottad... A végeredmény, hogy tudok egy nevet, amit a legkevésbé sem állt szándékomban megtudni. – Felejtse el – mondta Bourne. – Megpróbálom, de nem biztos, hogy... – Nem úgy értettem – szakította félbe Jason. – Tudomásul veszem, hogy ismeri a nevemet. Milyen címre volt bekötve az a telefon? – A számlázást végző komputer szerint a Mária Magdolnáról elnevezett irgalmasrendi nővérek missziós házába. Gondolom, ez is ugyanolyan kitalált név, mint az előzőek. – Egyáltalán nem – mondta Bourne. – A missziós ház is és a rend is létezik és mű ködik. Carlos egyik üzenetátvevő központja, legalábbis eddig az volt. – Ez igazán kedves – ingatta a fejét Krupkin. – Ha álcázásról van szó, a Sakál legtöbbször az egyházhoz folyamodik. Ragyogó megoldás. Állítólag valamikor papi szemináriumba járt. – Ha így van, akkor az egyház már megint lekörözött benneteket – évődött vele Alex. – Előbb kirúgták, mint ti. – Én sohasem becsültem le a Vatikán képességeit – nevetett Dmitrij. – Azt is sikerült bebizonyítaniuk, hogy őrült Joszif Visszarionovicsunk alapvetően félreértette a lényeget, amikor megkérdezte, hány hadosztálya van a pápának. Őszentségének ilyesmire nincs szüksége; nélkülük is többre jut, mint Sztálin a maga összes tisztogatásával. A hatalom mindig annak a kezében van, akinek a legnagyobb félelmet sikerül keltenie. Nincs igazam, Alekszej? A föld hatalmasságai ezt nagyon jól tudják, s brutális hatékonysággal ki is használják. S minden a halál körül forog. A haláltól és a halál utáni léttől való félelem mozgatja az embereket. Mikor növünk már fel végre, s mondjuk meg ezeknek az uraknak, hogy takarodjanak a pokolba? – Halál – ismételte meg halkan Jason. – Halál a Rivolin, a Meurice-nél, a missziós háznál... Jesszusom! Teljesen kiment a fejemből. Dominique Lavier! Ott volt a Meuriceben, s talán még mindig ott van. Megígérte, hogy együttműködik velünk. – Miért tenné? – kérdezte élesen Krupkin. – Azért, mert Carlos megölte a nővérét, s ő nem tehetett mást, kénytelen volt a szolgálatába állni, különben őt is megöli. – Bourne a telefonközponthoz lépett. – Szükségem van a Meurice számára... – Négy-kettő-hat-nulla, három-nyolc-hat-nulla – sorolta fejből Krupkin, s Jason felírta a számot Alex jegyzettömbjére. – Nagyon kellemes hely, állítólag valamikor királyok szálltak meg benne. Különösen a grillbárját szeretem. Bourne csendre intette őket, és tárcsázott. Madame Brielle szobáját kérte, s amikor a telefonközpontos visszaszólt, hogy “Mais oui”, megkönnyebbülten emelte fel a kezét, jelezve Alexnek és Dmitrij Krupkinnak, hogy sikerült. Lavier vette fel a kagylót. – Tessék! – Én vagyok az, madame – kezdte Jason, és francia beszédén szinte egyáltalán nem érződött az angolos kiejtés. A Kaméleon ismét a régi volt. – A bejárónőjétől tudom, hogy a szállodában érhető el. Madame ruhája elkészült. Elnézését kérjük a késésért. – Már tegnap – tegnap délben – ide kellett volna hozniuk, maga idióta! Tegnap este, a Le Grand Véfouron akartam viselni. Mindent elrontott. – Még egyszer elnézését kérem. Azonnal elvitetjük önnek a szállodába. – Már megint hülyeséget akar csinálni. A bejárónő biztosan megmondta magának, hogy csak két napig leszek itt. Vigyék a lakásomra, a Montaigne-re, de délután négyre legyenek ott, különben hat hónapot várhatnak rá, míg kifizetem a számlát! – Hogy a beszélgetést még hihetőbbé tegye, az asszony dühösen levágta a kagylót Bourne letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságot. – Kijöttem már a gyakorlatból – közölte, és mélyet lélegzett. – Ki az ördög ez a Dominique akárkicsoda? – kérdezte Conklin, aki az egészből semmit sem értett. – Lavier – válaszolt Krupkin. – Halott nővérének, Jacqueline-nek a nevét viseli. Éveken át helyettesítette őt. – Maga ezt tudta? – nézett rá döbbenten Jason. – Igen, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Hasonmások, több hónapos távollét, kisebb plasztikai műtét – mindez teljesen normális jelenség az haute couture abnormális világában. Ki veszi komolyan azokat, akik ezekben a körökben mozognak? Figyeltük a nőt, de nem vezetett bennünket a Sakál nyomára. Nincs vele közvetlen kapcsolata. Többszörös áttételen keresztül érintkeznek. Ez tökéletesen illik Carloshoz, mindig így csinálja. – Nem mindig – ellenkezett Bourne. – Volt egy Santos nevűférfi, aki egy Le Coeur du Soldat nevűócska csehót vezetett Argenteuilben. Őközvetlen kapcsolatban áll vele. Érdekes dolgokat mondott el nekem. – Volt? – húzta fel a szemöldökét Krupkin. – Miért használ múlt időt? – Azért, mert meghalt. – És az a presszó Argenteuilben még működik? – Nem, az is bezárt – mondta Jason, de a vereségnek nyoma sem érződött a hangján. – A kapcsolatnak tehát vége? – Igen, de amit mondott, azt elhiszem, mert megölték miatta. Ki akart szállni, ahogy ez a Lavier is. Ő sokkal régebbről, még Kubából ismerte Carlost, aki megmentette a kivégzéstől, mert szüksége volt rá. Santos közvetlen kapcsolatban állt vele, s ezt be is bizonyította azzal, hogy elárulta a Sakálnak egy másik kapcsolatát is, amit csak nagyon kevesen ismernek. – Ez igazán érdekes – Krupkin rezzenéstelen tekintettel nézett Jasonre. – Csak éppen, mint kedves, öreg ellenfelem, Alekszej mondaná, mit érünk vele? A szavai elég homályosak, de ha jól érzékelem, mintha veszélyes fenyegetés bujkálna bennük. – Csak magának veszélyes, nekünk nem. – Hogy érti ezt? – Santos elmondta, hogy a világon mindössze négy ember áll közvetlen összeköttetésben a Sakállal. Egyikük a Dzerzsinszkij téren székel. A Bizottság nagyon magas tisztségében, mint Santos mondta. Dmitrij Krupkin arckifejezése olyanra váltott, mintha egy politikai bizottsági tag vágta volna pofon a Vörös téren, a május elsejei felvonulás kellős közepén. Fejéből kiszaladt a vér, arca hamuszürke lett, s tátott szájjal, döbbenten dermedt Bourne-ra. – Mit mondott még Santos? Tudnom kell! – nyögte ki végül. – Csak azt, hogy Carlosnak nagyon befolyásos kapcsolata van Moszkvában. Ez úgy látszik, valami szenvedély nála... Ha meg tudja találni azt a Dzerzsinszkij téri kapcsolatot, az sokat segít. Addig azonban be kell érnünk Dominique Lavier-vel... – A rohadt életbe! – ordított fel Krupkin. – Milyen őrülten logikus! Maga most megadta a választ egy sor olyan kérdésre, ami már régóta foglalkoztat. Hányszor volt már, hogy egész közel jutottam a megoldáshoz, éreztem, hogy karnyújtásnyira vagyok tőle, s aztán – semmi. Na, majd megmutatom, hogy én is értek valamit a szakmához. Milyen hülye voltam, hogy nem gondoltam rá!... Ne telefonáljanak többet arról a készülékről! Moszkvai idő szerint délután fél négy volt, amikor a szovjet hadsereg egyenruháját viselő idős ember, amilyen gyorsan csak kora engedte, végigsietett a KGB Dzerzsinszkij téri székházának negyedik emeleti folyosóján. Nagyon meleg nap volt, a légkondicionálás ezúttal sem működött megfelelően, és Grigorij Rodcsenko tábornok, rangját kihasználva, megengedte magának azt a lazaságot, hogy kigombolja a zubbonya gallérját. Mély barázdák szántotta arcán így is patakokban folyt az izzadság, de a nyakát dörzsölő, szoros páncél meglazítása jelentett valami könnyebbséget. A felvonókhoz ért, megnyomott egy gombot, és kezében kulcscsomót szorongatva, várt. A jobb oldali lift ért oda először, és örömmel látta, hogy senki sem utazik benne. Így mindenesetre könnyebb dolga volt, mintha ki kellett volna parancsolnia belőle az ott utazókat. Beszállt, bedugta a kulcsot a vezérlőpanel legfelső nyílásába, és megnyomta a legalsó, mélyen a föld alatt lévő szint gombját. A lift megállt, a tábornok kilépett egy hosszú folyosóra. Tökéletes volt a csönd, itt a legapróbb nesz sem hallatszott. A tábornok balra fordult, végigment a folyosón, és megállt egy nagy páncélajtó előtt, amely fölött zománctáblán felirat figyelmeztetette az érkezőt: BELÉPÉS CSAK AZ ARRA JOGOSULTAK SZÁMÁRA. Hülye felirat, gondolta Rodcsenko, s a zsebéből előhalászott kis műanyag kártyát becsúsztatta az ajtó jobb oldalán levő nyílásba. Ilyen kártya nélkül az ajtót úgysem lehet kinyitni, sőt, ha hirtelen, kapkodva dugják a nyílásba, néha még azzal sem. Két kattanás hallatszott, a tábornok visszahúzta a kártyát, és belépett a nesztelenül kitáruló ajtón. Eközben minden mozdulatát televíziós kamerák figyelték. A cári bálteremhez hasonló méretű, de tökéletesen dísztelen helyiségben kis kamrák sorakoztak egymás mellett, és mindben lázas tevékenység folyt. Sok száz, fehér kezeslábast viselő férfi végezte elmélyülten a munkáját a bonyolult berendezések ezrein. A teremben hűvös, sőt csaknem jéghideg volt. Az erős légkondicionálást a gépek tették szükségessé. A KGB távközlési központja volt ez, ahova huszonnégy órán keresztül folyamatosan áramlottak az információk a világ minden részéből: Az idős katona a terem végébe, a jobb oldali utolsó keresztfolyosóba, annak is a bal oldali, legutolsó fülkéjébe ment. Hosszú séta volt, és a tábornoknak nehezére esett a mozgás. Belépett a szűk helyiségbe, és bólintással üdvözölte a berendezések kezelőjét, aki parancsnokát meglátva, rögtön lekapta füléről a fejhallgatót. Egy bonyolult szerkezetekkel zsúfolt állvány előtt ült, a külső szemlélő nem is érthette, hogyan képes eligazodni a kapcsolók, tárcsák, nyomógombok, kijelzők ezrei között. Rodcsenko közelebb húzott egy fémvázas széket, leült, és lélegzetét visszanyerve megkérdezte: – Van valami híre Párizsból, Krupkin ezredestől? – Krupkin ezredesre vonatkozó híreim vannak, tábornok elvtárs – válaszolta a híradós. – Az utasításának megfelelően lehallgatjuk az ezredes beszélgetéseit, sőt azokat a tengerentúli hívásokat is, amiket ő kér. Néhány perce kaptam Párizsból egy felvételt, amit, azt hiszem, meg kellene hallgatnia. – Ismét nagyon hatékony volt, mint mindig. Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy Krupkin ezredes el fogja küldeni a jelentést, de beletelik egy kis időbe, míg megkapjuk, hisz olyan elfoglalt. – Nem kell magyarázkodnia, tábornok elvtárs! A beszélgetést, amit hallani fog, az utóbbi fél órában rögzítették. Tessék, a fejhallgató. Rodcsenko felrakta a fejhallgatót és bólintott, hogy kezdhetik. A híradós jegyzettömböt és kihegyezett ceruzákat rakott a tábornok elé, megnyomott néhány gombot, és kényelmesen hátradőlt a székében, hogy pihenjen egy keveset, míg a Bizottság elnökének nagy hatalmú második helyettese meghallgatja a felvételt. A tábornok egy ideig mozdulatlanul ült, majd gyorsan jegyzetelni kezdett. Ceruzája gyorsan szántotta a papírt, látszott, hogy egyetlen szót sem akar elmulasztani. A felvételt végighallgatva, levette fejéről a fülhallgatót, és szemöldökét ráncolva, átható pillantást vetett a híradósra. – Törölje le és semmisítse meg a tekercset! – mondta, és lassan fölemelkedett a székről. – Mint mindig, ezúttal sem hallott semmit. – Mint mindig, tábornok elvtárs. – És mit mindig, ezúttal is meglesz a jutalma. 16.17 volt, amikor Rodcsenko visszatért a szobájába, s asztalához ülve, tanulmányozni kezdte feljegyzéseit. Bármilyen hihetetlennek tűnt is, valóság volt. Saját fülével hallotta azokat a szavakat... Nem azokat, amelyek a Monseigneurre vonatkoztak; érte nem aggódott különösebben, hisz bármikor el tudja érni, ha szükséges. Vele ráért később beszélni. A másik ügy viszont egy másodpercet sem várhat. A telefonért nyúlt és kiszólt a titkárának: – Azonnal hívja be nekem műholdon a New York-i konzulátusunkat. Teljes lehallgatás-zavarást kérek! Hogy történhetett ez meg? A Medúza! 32. Marie izgatottan hallgatta, mit mond a férje a telefonba, és csak arcjátékkal jelezte a szoba túlsó végében ülő Mo Panovnak, kivel beszél. – Hol vagy most? – kérdezte. – Egy nyilvános telefonnál a Plaza-Athénée-n – válaszolta Bourne. – Pár óra múlva otthon leszek. – Mi történt? – Volt egy kis bonyodalom, de most már minden rendben. – Ezzel nem sokat mondtál. – Nincs is sok minden, amiről beszélni lehetne. – Milyen ez a Krupkin? – Eredeti pofa. Bevitt bennünket a szovjet nagykövetségre, és az ő telefonjukon hívtam fel az öcsédet. – Micsoda?.,. Hogy vannak a gyerekek? – Jól. Mindenki jól van. Jamie remekül érzi magát, Mrs. Cooper pedig Alisonnak még a közelébe sem engedi Johnnyt. – Gondolom, ezt az öcskös se nagyon bánja. – Lehet. – Mi a számuk? Fel akarom hívni őket. – Holland most épít ki egy biztonságos vonalat. Egy óra múlva talán már meglesz a szám. – Az előbb tehát hazudtál. – Lehet. Neked is ott kellene lenned, velük. Ha valamiért kések, majd felhívlak. – Várj egy kicsit! Mo akar beszélni veled… Jason lerakta a telefont. A szürke Citroën a divatos Avenue Montaigne-en, Dominique Lavier házával átellenben, a kaputól vagy száz méterre parkolt. Krupkin, Alex és Bourne hátul ült. Az épület üvegajtaját figyelték, és keveset beszélgettek. – Biztos benne, hogy sikerülni fog? – kérdezte Jason. – Biztosan csak annyit tudok, hogy Szergej vérbeli profi, remekül érti a dolgát – válaszolt Krupkin. – Novgorodban képezték ki, és kifogástalanul beszél franciául. Mindig hord magánál egy tucat igazolványt, amivel még a Deuxième Bureau dokumentációs osztályát is félre tudja vezetni. – És a másik kettő? – érdeklődött tovább Bourne. – Néma beosztottak, akik gondolkodás nélkül teljesítik főnökük minden utasítását. Egyébként ők is szakértői a munkájuknak... Na, itt is van! Szergej lépett ki a kapun, baka fordult, s az úttesten átkelve, a Citroënhez ment Megkerülte a kocsit, és beszállt a sofőrülésre. – Minden rendben – mondta. – A madame még nem tért vissza. A huszonegyes lakás az övé, a második emeleten, az utcai front jobb oldalán. Alaposan átnéztük, nincs benne lehallgató készülék. – Biztos benne? – kérdezte Conklin. – Most nem szabad hibázni, Szergej. – A berendezéseink a legjobbak, uram – válaszolt mosolyogva a KGB-s, – Bármennyire fáj is, de be kell vallanom, hogy Langley megbízásából a General Electronics Corporation fejlesztette ki őket. – Kettő-null a javunkra – bólintott elégedetten Alex. – Mínusz tizenkettő, mert engedtétek, hogy ellopjuk a technológiát – fűzte hozzá Krupkin. – Egyébként biztos vagyok benne, hogy a mi Madame Lavier-nk ágybetétjébe néhány évvel ezelőtt bevarrtak egy-két poloskát... – Azt is ellenőriztük – szólt közbe Szergej. – Köszönöm, de én mégis abban bízom inkább, hogy a Sakál nem küldhet megfigyelőket Párizs minden pontjára. Annyi embere még neki sincs. – Hol van a két társa? – kérdezte Bourne. – Bent a hallban, uram. Nemsokára én is csatlakozom hozzájuk. Van egy másik kocsink is az utcában, azzal rádiókapcsolatban állunk... Ha megengedik, most odaviszem magukat. – Várjon még egy kicsit! – kérte Conklin. – Hogyan jutunk be? Mit mondunk, ha megkérdezik, kit keresünk? – Én már elintéztem, uram, maguknak semmit sem kell mondaniuk. A SDECE munkatársai... – Micsodáé? – kérdezett közbe Bourne. – A Külföldi Dokumentációs és Kémelhárító Szolgálaté – adta meg a választ Alex. – Langley itteni megfelelője. – És a Deuxième? – Az annak is a különleges részlege – vágta rá Conklin, de gondolatai már máshol kalandoztak. – Egyesek szerint elit szervezet, mások ezt tagadják... Nem fognak ellenőrizni bennünket, Szergej? – Már megtették uram. Megmutattam a portásnak és a helyettesének az igazolványomat, és adtam nekik egy telefonszámot, amelyiken megerősítették, hogy tényleg a Szolgálattól jöttem. Önöket is leírtam nekik, és megkértem, hogy engedjen be Madame Lavier lakásába... Menjünk. Nem árt, ha kocsival érkeznek, az mindig növeli a tekintélyt. – Néha a legátlátszóbb hazugság a legcélravezetőbb – állapította meg Krupkin, miközben embere átvezette a Citroënt a forgalmas sugárúton, és megállt a fehér kőből épült, elegáns ház bejárata előtt. – A sarkon túl tedd le a kocsit, Szergej, hogy ne legyen feltűnő – mondta, és a kilincsért nyúlt. – Ja, és kérem a rádiómat. – Igenis – válaszolt a beosztott, és hátranyújtott egy miniatűr adóvevőt. – Majd jelzek, ha elfoglaltam a helyemet. – Mindannyiótokat el tudlak érni vele? – Igen. Százötven méteres körzetben működik. – Gyerünk, uraim! A márványborítású előcsarnokba érve Krupkin odabólintott az egyenruhás portásnak. – La porte est ouverte – mondta a férfi, és lesütötte a szemét. – Mikor a madame megérkezik, nem leszek a helyemen – folytatta franciául. – Hogy a lakásba hogyan jutottak be, arról fogalmam sincs. Az épület hátsó részén egyébként van egy személyzeti lépcső. – Mi pedig, mert nem akartuk zavarni a ház nyugalmát, azon mentünk fel – szólt vissza Krupkin, és elindult a két amerikaival a liftek felé. Lavier lakásának berendezése megfelelt az haute couture legfrissebb irányzatának. A falakat a divat notabilitásainak fényképei és neves tervezők bekeretezett, eredeti rajzai díszítették. A bútorzat rafináltan egyszerű; a merész formájú, vörösre, feketére és sötétzöldre festett székek, kanapék és asztalok a legkevésbé emlékeztettek székekre, kanapékra és asztalokra, s inkább illettek volna egy űrhajóba, mint lakásba. – Ha ez egy íróasztal, akkor hol vannak a fiókok és a fogantyúk? – kérdezte Alex, megállva az egyik furcsa darabnál. – Leconte legutolsó munkája – mondta Krupkin. – A teniszezőé? – Dehogy, Alekszej, a bútortervezőé. Egyébként nyomd be az elejét, és megtudod. – Ne hülyéskedj! – Próbáld csak meg! Conklin engedelmeskedett, és egy addig láthatatlan fiók csúszott ki az asztal lapja alól. – A szentségit! Krupkin zakózsebében halkan sípolni kezdett a miniatűr rádióadó, – Biztosan Szergej – mondta a KGB-tiszt, és elővette a készüléket. – Helyükön vannak, elvtársak? – szólt bele. – Igen – hallatszott munkatársának hangja a halk zúgáson keresztül. – Lavier most lépett be az épületbe. – A portás? – Sehol sem látom. – Nagyszerű. Vége. Alekszej, gyere el onnan! Lavier mindjárt itt lesz. – El akarsz bújni? – kérdezte Conklin egy telefonszámokkal teleírt noteszt lapozgatva. – Nem, de szeretném, ha nem veszekedéssel kezdődne a dolog, ami viszont elkerülhetetlen, ha észreveszi, hogy a holmija közt turkálsz. – Jól van, jól van – Alex a könyvecskét a helyére rakta, becsukta a fiókot. – De ha nem lesz hajlandó együttműködni, magamhoz veszem azt a kis fekete könyvet. – Együtt fog működni velünk – mondta Bourne. – Ki akar szállni a buliból, de nem teheti, amíg a Sakál él. A pénz másodlagos számára. Nem lényegtelen, de kevésbé fontos, mint az, hogy újra szabad legyen. – Pénz? – kérdezte Krupkin. – Miféle pénz? – Megígértem neki, hogy megfizetem, s be is tartom a szavam. – Én pedig biztosíthatom, hogy a pénz egyáltalán nem másodlagos Madame Lavier számára. A nappaliban is jól hallották a kulcs csikordulását a zárban. A három férfi egyszerre fordult meg, Dominique Lavier pedig nyugodtan betette maga mögött az ajtót, és beljebb lépett. Ha a látogatók jelenléte meglepte is, ez csak egy pillanatig tartott, gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét. Kissé felvonta a szemöldökét, visszarakta a táskába a kulcsát, nyugodtan végigmérte a betolakodókat, és angolul szólalt meg. – Hát igen. Sejthettem volna, Kruppie, hogy ebből a bouillabaisse-ből maga sem maradhat ki. – Ó, a bájos Jacqueline, vagy maradjunk inkább az eredeti neveknél, Domie? – Kruppie? Domie? – csodálkozott Alex. – Mi ez a megható egymásra találás? – Krupkin elvtárs az egyik legismertebb KGB-tiszt Párizsban – válaszolta Lavier. A fehér selyemmel borított kerevet melletti keskeny, élénkvörös asztalhoz lépett, és lerakta a táskáját. – Bizonyos körökben sikknek számít, ha ismeri az ember. – Megvannak ennek a hátrányai is, kedves Domie. El sem tudja képzelni, mennyi hamis információt próbál eljuttatni hozzám a Quai d'Orsay ezeknek a köröknek a segítségével. Csak gondot okoz az embernek, míg a sok hazugság közül kihámozza az igazságot. Egyébként hallottam, hogy már találkozott magas amerikai barátunkkal, és folytattak is bizonyos tárgyalásokat. Azt hiszem, ideje bemutatnom önnek a kollégáját, Madame, ez itt Monsieur Alekszej Konszolikov. – Nem hiszek magának. Ez az ember nem szovjet – jelentette ki Lavier. – Ne feledje, vannak, akiknek az orra megérzi, ha egy mosdatlan medve közeledik hozzájuk. – Elkeserít, de sajnos, igaza van, Domie. Alábecsültem magát. Mutatkozzon hát be maga, ha kedve van hozzá. – A nevem Conklin, Alex Conklin, Miss Lavier – lépett előbbre az idős hírszerző. – Amerikai vagyok, de Kruppie barátunknak bizonyos értelemben mégis igaza volt. A szüleim Oroszországból vándoroltak ki, a nyelvet még mindig jól beszélem, így ő legnagyobb sajnálatára nem tud félrevezetni, ha orosz társaságban vagyunk. – Ez igazán aranyos. – Vegyétek tudomásul, hogy mélységesen meg vagyok bántva – panaszkodott Krupkin. – Most az egyszer azonban még hajlandó vagyok félretenni személyes érzelmeimet. Együttműködik velünk, Domie? – Igen, Kruppie – bólintott az asszony. – Már csak arra van szükség, hogy Jason Bourne pontosítsa az ajánlatát. Míg Carlos él, olyan vagyok, mint egy aranyketrecben tartott rab, de ha meghal, nem leszek más, mint egy nyomorgó, kiöregedett kurtizán. Azt akarom, hogy megfizessen a nővérem haláláért, és azért, amit velem tett, de a híd alatt aludni nincs kedvem. – Mondja meg, mennyit kér – szólalt meg Jason. – Írja le – pontosította a kérést Conklin, és gyors pillantást vetett Krupkinra. – Hát, lássuk csak – Lavier megkerülte a heverőt, és a Leconte tervezte asztalhoz lépett. – Hatvan körül járok – leszek, vagy már elmúltam, nem érdekes –, s ha a Sakál nincs, és nem kapok valami halálos betegséget, lehet még hátra úgy tizenöt-húsz évem. – Az asztal fölé hajolva írt valamit egy jegyzettömbre, letépte és átnyújtotta Bourne-nak. – Parancsoljon, Mr. Bourne. Azt hiszem, tisztességes, elfogadható ajánlat. Jason elvette a cetlit, és elolvasta a számot: l 000 000 amerikai dollár. – Tényleg az – mondta, és visszaadta a papírt Lavier-nek: – Hogyan és hová akarja? Mihelyt elmentünk, intézkedem az átutalásról. Holnap reggelre meglesz a pénz. – Hiszek magának – mondta az asszony Bourne szemébe nézve. Felírta utasításait egy lapra, és átadta Jasonnek. – Az üzletet megkötöttük, uram. Adja isten, hogy sikerüljön megölni, mert ha nem, ő öl meg bennünket. – Megszólalt magában az irgalmas rendi nővér? – Egy rettenetesen ijedt nővér szólalt meg bennem. – Lenne néhány kérdésem. Nem óhajt leülni? – kérdezte Bourne. – Oui. Várjon, hadd gyújtsak rá! – Lavier leereszkedett a kipárnázott kerevetre. A táskájából elővett egy cigarettát, és arany öngyújtójával meggyújtotta. – Tudom, hogy rossz szokás, de néha segít – mondta, és mélyen leszívta a füstöt. – Kérdezzen, Monsieur! – Mi történt a Meurice-nél? Hogyan történt? – Az asszony miatt történt – gondolom, a felesége –, legalábbis, amennyire meg tudom ítélni. Maga és deuxième-es barátja a megállapodásunk szerint úgy helyezkedett el, hogy megölhessék Carlost, ha felbukkan. Fogalmam sincs, miért, talán magának sem, de az asszony elkezdett kiabálni, amikor meglátta magát a Rivolin. A többit tudja... Hogy mondhatta nekem, hogy a Meurice-ben vegyek ki szobát, amikor tudta, hogy ő is ott van? – Nagyon egyszerűen. Fogalmam sem volt róla, hogy ott lesz. Most mi a helyzet? – Carlos még mindig bízik bennem. Úgy hallottam, mindenért a maga feleségét hibáztatja. Egyébként is, maga ott volt, s ez engem igazol. Ugye tudja, hogy ha nincs az a deuxième-es, akkor maga most halott? Bourne bólintott, – Hogyan tud kapcsolatba lépni vele? – Személyesen sehogy. Eddig soha nem tettem, és nem is igen vágytam rá. Őis így akarja, és mivel a csekkek mindig időben megérkeznek, eddig nem volt rá okom, hogy személyesen keressem. – Üzeneteket azonban küld neki. Maga mondta – erősködött Jason. – Igen, de nem személyesen adom át. Különböző olcsó presszókban üldögélő öregembereknek telefonálok. A helyszín és a név hetente változik, de általában mindig tudják, miről van szó. Ha valamelyik mégsem, akkor továbbadja egy másiknak. A hír végül mindig eljut a címzetthez, sőt el kell hogy ismerjem, elég gyorsan. – Na, mit mondtam? – szólt közbe diadalmasan Krupkin. – Hamis nevek, eldugott presszók. Bármerre megyünk is, falakba ütközünk. – Az üzenetek mégis eljutnak hozzá – ismételte meg Lavier kijelentését Alex Conklin. – Kruppie-nak abban igaza van, hogy a szálak a felismerhetetlenségig össze lettek kuszálva – a hajdani szépségének nyomait még mindig őrző, idős nő idegesen beleszívott cigarettájába. – Az a lényeg, hogy az üzenetek gyorsan eljutnak hozzá – ismételte meg Alex, és a többiek nem értették, miért kapaszkodik olyan makacsul ebbe a körülménybe. – Így van – bólintott Lavier. – Azt akarom, hogy eljuttassa hozzá a legsürgősebb, legfontosabb hírt, amelyet valaha is küldött neki. Személyesen kell vele beszélnie. Az értesülés olyan fontos, hogy senkinek sem mondhatja el, csak személyesen Carlosnak. – De mit? – kérdezte Krupkin türelmetlenül. – Mi lehet olyan fontos, hogy a Sakál még az önmaga szabta szabályokat is felrúgja miatta. Akárcsak Mr. Bourne, ő is mindenhol csapdát szimatol. Ha személyesen akar vele beszélni, azt legalábbis gyanúsnak fogja találni. Alex nem szólt, csak megrázta a fejét. Az ablakhoz lépett, egy ideig némán figyelte az utcát. – Istenemre, ez sikerülhet – szólalt meg végül alig hallhatóan, inkább csak magának, mint a többieknek címezve a mondanivalóját. – Mi sikerülhet? – érdeklődött Bourne. Conklin válasz nélkül hagyta a kérdést, és izgatottan Krupkinhoz fordult: – Gyorsan, Dmitrij! Hívd fel a követséget, és rendeld ide a legnagyobb, legelegánsabb limuzint, amilyenetek csak van nektek, proletároknak. – Micsoda? – Csak tedd, amit mondtam! Igyekezz! – De Alekszej... – Gyerünk! Conklin izgatott, sürgető szavai megtették a hatásukat. Az orosz anélkül, hogy tekintetét egy pillanatra is levette volna az utcát figyelő Alexről, tárcsázni kezdett. – Megtörtént – mondta, miután néhány gyors, pergő mondatot váltott valakivel a saját nyelvén. – Most pedig, remélem, elfogadható magyarázatot adsz, miért volt erre szükség. – Moszkva – mondta Conklin, de nem fordult el az ablaktól. – Alex, az isten szerelmére! – szólt rá Bourne. – Mit mondtál? – kérdezte döbbenten Krupkin. – El kell távolítanunk Carlost Párizsból – fordult meg végre Conklin. – Hova küldhetnénk máshová, mint Moszkvába? – Kihasználva, hogy társai a meglepetéstől szólni sem tudnak, odalépett Lavier-hez. – Szóval, még mindig bízik magában? – Semmi oka sincs rá, hogy bizalmatlan legyen. – Akkor elég lesz, ha két szót mond neki. Moszkva, vészhelyzet – ezt kell tudomására hoznia. Csinálja, ahogyan jónak látja, csak azt értesse meg a többiekkel, hogy kivételesen fontos dologról van szó, és hogy magának személyesen kell beszélnie Carlosszal. – De ez még sohasem fordult elő. Ismerek embereket, akik már beszéltek vele, és akik részeg állapotukban leírni is megpróbálták nekem, de személyesen még nem találkoztam vele – vetette ellen a nő. – Annál jobb – Conklin ezzel elintézettnek is vette a dolgot, és Bourne-hoz és Krupkinhoz fordult: – Ebben a városban minden kártyát ő tart a kezében. Egész hadsereg áll rendelkezésére, besúgók és futárok légiója. Ha rábukkanunk az egyik rejtekhelyére, eltűnik a másikba. Párizs az ő világa, itt tökéletes biztonságban van. Napokig, hetekig, vagy akár hónapokig is kutathatjuk a várost anélkül, hogy jutnánk valamire, s a vége akkor is az, hogy egy szép napon Marie-vel együtt ott találod magad a pisztolycsöve előtt... egyébként Mót és engem is nyugodtan magatok mellé képzelhetsz. London, Amszterdam, Brüsszel, Róma – bármelyik kedvezőbb hely lenne számunkra, mint Párizs, de a legmegfelelőbb Moszkva. Bármily ostobán hangozzék is, az a város valami furcsa, hipnotikus vonzást gyakorol rá, pedig talán ott vannak a legádázabb ellenségei. – Neked elment az eszed! – tiltakozott Krupkin. – Tegyük fel, hogy Domie-nak sikerül beszélnie vele. Gondolod, ha meghallja, hogy valamiféle vészhelyzet van Moszkvában, Carlos felszáll az első repülőgépre, és odautazik? Ez képtelenség! – Márpedig az utolsó kopejkádat is felteheted rá, hogy így lesz – replikázott Conklin. – Az üzenet csak figyelemfelkeltésül szolgál, hogy biztosan kapcsolatba lépjen Dominique-kal. Ha ez megtörtént, akkor robban az igazi bomba... Dominique közli vele, hogy olyan információ birtokába jutott, amiről rögtön tudta, hogy csak személyesen neki mondhatja el. – És mi legyen az, az ég szerelmére?! – kérdezte Lavier. Elnyomta a cigarettáját, de rögtön újabbra gyújtott. – Az, hogy a KGB tudja: a Sakálnak Moszkvában is van egy embere. Már sikerült is leszűkíteniük a kört, mondjuk tíz-tizenöt nagyon magas rangú tisztre. Ha megtalálják az illetőt, Carlos elveszít egy pótolhatatlan hírforrást. Ám ez mind semmi ahhoz képest, hogy a Lubjanka kihallgatói kezére jut egy ember, aki igencsak sokat tud róla. – De honnan tudhatja ezt Dominique? – kérdezte Jason. – Igen, kitől értesült róla? – ütötte tovább a vasat Krupkin. – Néha nem a forrás a leglényegesebb, hanem az, hogy a hír továbbítása hihetően történjék – magyarázta Alex. – Néhány perce még nem tudtam, hogyan lehetne ezt keresztülvinni, de azóta sikerült rájönnöm... Gyere ide, Kruppie! Egyelőre csak te, és vigyázz, ne menj túl közel az ablakhoz. Úgy nézz ki, hogy kívülről meg ne lássanak! – A szovjet tiszt Conklin mellé lépett, és a csipkefüggöny szélét kicsit elhúzva a faltól, lepillantott az utcára. – Na, mit látsz? – érdeklődött Alex, s az Avenue Montaigne-en parkoló, kopott, rozoga, barna kocsira mutatott. – Ugye, nem nagyon illik a környékhez? Krupkin nem is válaszolt, csak elővette a rádióadót, és adásra állította. – Szergej, a bejárattól úgy nyolcvan méterre áll egy barna gépkocsi... – Már észrevettük – szólt közbe a beosztottja. – Állandóan figyeljük. A másik kocsink – talán látja – ott parkol a közelében. Egyébként egy öregember ül benne, és nem csinál semmit, csak bámul kifelé az ablakon. – Van kocsitelefonja? – Nincs. Ha kiszáll, rögtön követjük, és nem engedjük telefonálni, hacsak ön másképp nem rendelkezik. – Nem rendelkezem másképpen. Köszönöm, Szergej, Vége. – Az orosz Conklinra nézett: – Egy öregember. És te észrevetted. – A kopasz fejére figyeltem fel – bólintott Alex. – Nem bolond az öreg, kiszúrta, hogy figyelik. Tudja, hogy rögtön lecsapnának rá, ha megpróbálna a kocsiból telefonálni, de el sem mehet, nehogy elmulasszon valamit. – A Sakál embere – Bourne egy lépést tett az ablak felé, aztán megtorpant, mert eszébe jutott Conklin utasítása. – Most már érted? – Alex Krupkinnak címezte a kérdést. – Hát persze – mosolyodon el a KGB-tiszt. – Ezért kérted hát a követségi limuzint. Miután távozunk, Carlos megtudja, hogy egy szovjet diplomáciai kocsit küldtek értünk. Mi másért jártunk volna itt, ha nem azért, hogy kikérdezzük Madame Lavier-t? Természetesen azt is tudomására hozzák, hogy társaságomban volt egy igen magas férfi, aki éppenséggel Jason Bourne is lehetett, s egy alacsonyabb, erősen bicegő személy, akinek a jelenléte kétségtelenné teszi, hogy az az illető tényleg Jason Bourne volt... Az pedig már igazán könnyen hihető, hogy izgatott kérdezősködésünk során elejtettünk néhány szót Madame Lavier előtt a Sakál Dzerzsinszkij téri informátoráról. – Én Santostól, a Le Coeur du Soldat üzletvezetőjétől tudhatok róla – vette át a szót Jason. – Dominique-nak tehát van egy szavahihető tanúja – Carlos öregeinek egyike –, aki alátámaszthatja mindazt, amit mond... Szavamra, Szent Alex, egészen jól vág még az agyad! – Mintha csak egy régi, ismerős professzort hallanék... Pedig már azt hittem, rég itthagyott bennünket. – Jól hitted. – De remélem, csak átmenetileg. – Ügyesen csináltad, Alekszej. Úgy látszik, a szimatod a régi – gratulált Krupkin is. – Sokat számít a megérzés. – Nem mindig a megérzés, gyakran a mások hibája az, ami nyomra vezet – rázta meg a fejét Conklin. – Domie-nak – ha megengedi, hogy én is így nevezzem –, például azt mondták, hogy változatlanul megbíznak benne, de azért nem teljesen így van. Rá is állítottak egy öreget, hogy tartsa szemmel a lakását, csak úgy, a biztonság kedvéért. Ő pedig leparkolt a kopott kocsijával egy olyan utcában, amelyik Jaguárokkal és RollsRoyce-okkal van tele. Talán épp ennek az apróságnak köszönhetjük majd, hogy Moszkvában megütjük a főnyereményt. – Hagyd, hogy én vonjam le az általános következtetést az elhangzottakból, bár ebben te mindig is jobb voltál nálam. Én általában többre becsülök egy pohár jó bort, a legmagvasabb elméleteknél – mondta Krupkin. – Merde! – kiáltott rájuk Dominique Lavier, és dühösen elnyomta a hamutartóban cigarettáját. – Mit beszélnek itt összevissza, idióták?! – Ne legyen türelmetlen, biztosan meg fogják mondani – nyugtatta Bourne. – Sajnos, eléggé elterjedt a híre a titkosszolgálati körökben – kezdett bele a szovjet –, hogy évekkel ezelőtt kiképeztünk egy őrültet Novgorodban. Szerencse, hogy időben felismertük a tévedésünket, ám szerencsétlenség, hogy nem volt időnk golyót röpíteni a fejébe, mert meglépett. Olyan módszereket alkalmaz, hogy a legsúlyosabb konfrontációt is előidézheti, azt pedig senki sem akarja. A helyzetet csak bonyolítja, hogy ez az ember eleinte tényleg hitt a forradalmi eszmékben, s mi, a világ legigazabb forradalmárai elűztük magunktól. Kitagadtuk... Ő ezt vérlázítóan igazságtalannak tartja, és sohasem bocsátja meg nekünk. Mindig élni fog benne a vágy, hogy visszatérjen anyja kebelére, visszafogadják oda, ahová úgy érzi, valójában tartozik... Ha meggondoljuk, kik szerepeinek az áldozatai listáján, s eltekintünk attól a mellékes körülménytől, hogy a gyilkosságokkal óriási vagyont keresett, akkor a dologban látszólag van is némi igazság. – Maguk azonban megtagadták, s ő azt akarja, hogy beismerjék a tévedésüket – vette át a szót Jason. – Arra vágyik, hogy tanítómesterei saját szupergyilkosuknak tekintsék. Alexszel már korábban megsejtettük, hogy cselekedeteinek ez az őrült vágy a végső indítéka... Santos szerint állandóan a moszkvai kapcsolatával kérkedett. Mindig Moszkváról beszél, szinte mániájává vált, mondta nekem Santos. Konkrétan nem említett neki senki mást, csak a KGB-ben magas tisztséget betöltő emberét, de Santos szerint utalt rá, hogy vannak más, fontos kapcsolatai is, akiket már évek óta pénzel. – A Sakál tehát meg van győződve róla, hogy a befolyásos támogatók egész csapatát sikerült megnyernie a különböző kormányzati intézményeinkben – állapította meg Krupkin. – Függetlenül attól, ami történt, még mindig bízik benne, hogy visszafogadjuk. Tehát tényleg őrült, aki csak magával van elfoglalva, és soha nem értette meg igazán az oroszokat. Lehet, hogy egy időre pénzzel meg tud venni néhány cinikus opportunistát, de azok is rögtön ellene fordulnak, ha úgy érzik, hogy veszélybe kerültek. Senki sem vágyik rá, hogy bevigyék a Ljubljankára, vagy beutalják valamelyik szibériai táborba. A Sakál Patyomkin-faluja pillanatok alatt porig ég, ha belekap egy szikra. – Egy okkal több, hogy Moszkvába rohanjon, és megpróbálja eloltani a tüzet – mondta Alex. – Mire gondolsz? – érdeklődött Bourne. – A vészharangot az kondítja meg a számára, ha megtudja, hogy a nyomában vannak Dzerzsinszkij téri emberének. Ahhoz, hogy megmeneküljön a teljes lelepleződéstől, mindenképpen Moszkvába kell mennie, s megölni az informátorát, ha az nem tud kicsúszni a belső elhárítás hálójából. Krupkin belső zsebében halkan kettőt sípolt a rádió. – Tessék! – szólt bele. – Nem tudom, miért – hallatszott a készülékből Szergej izgatott hangja –, de a nagykövet limuzinja éppen most állt be az épület elé. Fogalmam sincs, mi történhetett. – Én kértem a kocsit. – De a követségi zászlót mindenhol rögtön felismerik. – Remélem, az az öreg is felfigyel rá, aki abban a barna kocsiban dekkol. Hamarosan lent leszünk. Vége! – Krupkin a többiekhez fordult: – Megérkezett a kocsi, uraim. Hol fogunk találkozni, Domie, és mikor? – Ma este – válaszolta Lavier. – Lesz egy előadás a La Galerie D'Orban, a Rue de Paradis-n. Egy fiatal titán mutatkozik be, aki mindenáron híres rocksztár akar lenni. Mostanában nagyon divatos, és mindenki ott lesz, aki számít. – Hát akkor este... Gyerünk, uraim! Bármennyire tiltakozik is a szakmai érzékünk, próbáljunk minél nagyobb feltűnést kelteni odakint. A tömeg fel s alá hullámzott az egymásba nyíló helyiségekben, amelyeket betöltött a pokoli hangerővel játszó rockegyüttes zenéje. Ha nem lettek volna ott a falakon a kis lámpákkal külön-külön megvilágított képek, a vendégek jó része szentül hitte volna, hogy valami diszkóban van, s nem Párizs egyik legelegánsabb galériájában. Dominique Lavier belekarolt Krupkinba, s jobbra-balra bólogatva az ismerősöknek, a terem egy viszonylag csendes sarkába kormányozta. Mosolyogva beszélgettek, többször jókedvűen fel is nevettek, s aki nem hallotta, fogalma sem lehetett, miről esik szó közöttük. – Az öregek között elterjedt a híre, hogy a Monseigneur néhány napig távol lesz – mondta az asszony. – Ennek ellenére folytatják a kutatást a magas amerikai és sánta barátja után. – Ezek szerint sikerrel járt. – Mikor elmondtam neki, mit tudtam meg, nem válaszolt rögtön. A lélegzésén hallottam, hogy meglepte a hír. Egy pillanatra a vér is megfagyott az ereimben. – Ezek szerint úton van Moszkvába. Nyilván Prágán keresztül utazik. – Mit fog most tenni? – kérdezte Lavier. Krupkin fejét hátravetve nagyot nevetett, aztán a nőre nézett, és kedvesen mosolyogva válaszolt: – Megyek Moszkvába. 33. Bryce Ogilvie, az Ogilvie, Spofford, Crawford és Cohen ügyvédi iroda társtulajdonosa büszke volt önuralmára. Nem csupán megjelenésében, mozdulataiban volt fegyelmezett, ahhoz is értett, hogyan legyen úrrá félelmén, és őrizze meg nyugalmát válságos helyzetekben. Mégis, amikor ötven perccel korábban belépett irodájába, és meghallotta szigorúan titkos, csak kevesek által ismert telefonjának csörgését, valami furcsa balsejtelem lett úrrá rajta. Aztán kellemetlen bizsergést érzett a mellében, amikor meghallotta, hogy a New York-i szovjet főkonzul haladéktalanul találkozni kíván vele. A bizsergés később sajgássá erősödött, mert az orosz megkérte – megkérte?, követelte! –, hogy ne a megszokott helyre, a 32. utca és a Madison Avenue sarkára menjen, hanem egy óra múlva legyen a Carlyle Hotel 4-C lakosztályában. Végül a tompa sajgás szinte elviselhetetlen fájdalommá fokozódott, mikor az előre meg nem beszélt randevú miatti szelíd szemrehányására a szovjet diplomata így felelt: – Csak várjon! Ha meghallja, amit mondani akarok, azt kívánja, bárcsak soha ne találkoztunk volna! Pontos legyen! Lábát kinyújtva, hátát az üléstámlának feszítve ült kocsijában, s az egyéni gazdagságról, hatalomról és befolyásról kusza gondolatok örvénylettek vad összevisszaságban a fejében. Na, ebből elég! Össze kell szednie magát, hiszen végül is ő Bryce Ogilvie, a nagy Bryce Ogilvie, New York talán legkiválóbb vállalati jogásza, akit országos összehasonlításban is legfeljebb a bostoni Randolph Gates előz meg. Gates! Annyi is elég volt, hogy eszébe jusson az a csirkefogó, s gondolatai máris elterelődtek előbbi, kínzó problémájáról. A Medúza egy apró szívességet kért az ünnepelt Gatestől, kis közbenjárást egy kormányzati irányítás alatt működő bizottság egyik tagjának kinevezése ügyében, s ő még csak nem is válaszolt a hívásukra! Pedig a megkeresés egy minden gyanú fölött álló személytől, a Pentagon beszerzési főnökétől, attól a seggfej Norman Swayne tábornoktól érkezett, s ő is csak annyit kért, hogy a jogtanácsos úr adjon elfogadható referenciát az illetőről... Gates? Mintha valamelyik reggel a Timesban látott volna róla valamit, de már nem emlékezett rá, mit. A limuzin a Carlyle Hotel elé kanyarodott. A szálloda valamikor a Kennedy család tagjainak kedvenc tartózkodási helye volt, az utóbbi időben pedig a szovjetek vették igénybe egyre gyakrabban, bizalmas találkozóik lebonyolítására. Ogilvie megvárta, míg az egyenruhás portás kinyitja előtte az ajtót, s csak aztán szállt ki a kocsiból. Normális körülmények között ezt soha nem tette, annál sokkal drágábbnak tartotta az idejét, most viszont jól jött neki ez a kis haladék. Vissza kellett nyernie a nyugalmát, ismét azzá a jéghideg és fenséges Ogilvie-vé kellett válnia, akitől a munkatárai annyira rettegnek. A lift gyorsan felröpítette a negyedik emeletre, a 4-C lakosztályhoz vezető rövid utat viszont már sokkal lassabban tette meg az elegáns, kék selyemmel tapétázott folyosón. Az ajtóhoz érve Bryce Ogilvie vett egy mély lélegzetet, és nyugodtan, magabiztosan megnyomta a csengőt. Nehezen visszaszerzett nyugalma azonban hamar elpárolgott – huszonnyolc másodpercbe telt, míg a szovjet főkonzul ajtót nyitott neki. Vlagyimir Szulikov középtermetű, sovány, hetvenhárom évesen is igen energikus férfi volt. Valamikor történelmet adott elő a moszkvai egyetemen, s a kollektivista társadalomban is megmaradt a szellemi kötöttségektől többé-kevésbé mentes, szabadon gondolkodó értelmiséginek. Ez a körülmény és hatalmas szellemi felkészültsége, rendkívüli intellektusa végül is komoly hasznára vált: olyan fontos megbízatásokat kapott, amelyeket egy konformista beállítottságú ember csak jóval kevésbé hatékonyan tudott volna teljesíteni. Nemcsak tökéletes szellemi frissességét őrizte meg, hanem, a rendszeres tornának köszönhetően, testi erőnlétét is – tíz-tizenöt évvel fiatalabbnak látszott a koránál. Akik kapcsolatba kerültek vele, nyugtalanító tárgyalópartnernek tartották; nemcsak az évek során megszerzett bölcsesség sugárzott belőle, hanem a céljai elérését megkönnyítő fiatalos erő is. Kurtán üdvözölték egymást. Szulikov keményen megszorította vendége kezét, s egy karosszékre mutatva hellyel kínálta, ő maga a márványkandalló elé állt, kezét összekulcsolta a háta mögött. Pontosan olyan volt, mint egy ijedt diákját vizsgáztatni készülő, szigorú professzor. – Térjünk rögtön a tárgyra – intézte el kurtán a bevezetőt – Ismeri Peter Holland tengemagyot? – Természetesen. A Központi Hírszerző Hivatal igazgatója. Miért kérdezi? – Önökhöz tartozik? – Nem. – Biztos ebben? – Hát persze. – Nem csatlakozhatott magukhoz anélkül, hogy ön tudna róla? – Ki van zárva. Személyesen nem is ismerem. Egyébként pedig utálom ezt az amatőr, szovjet stílusú kihallgatást. Gyakoroljon valaki mással – szólt elutasítóan Ogilvie. – Nocsak. A híres és drága amerikai ügyvédnek nincs ínyére, hogy válaszoljon néhány egyszerűkérdésre? – Az nincs ínyemre, hogy inzultáljanak. Meglepő kijelentést tett a telefonba, és azt akarom, hogy megmagyarázza. – Ne nyugtalankodjék, jogtanácsos úr! Meg fogom magyarázni, de majd a magam módján. Mi, oroszok, ha frontot nyitunk, szeretjük bebiztosítani a szárnyainkat. Erre még a sztálingrádi tragédia és győzelem tanított meg bennünket. Maguknak, amerikaiaknak ebben a tapasztalatban nem volt részük. – Én másfajta háborúban vettem részt, mint tudja – válaszolt hideg, ellenséges hangon Ogilvie. – Egyébként, ha a történelemkönyvek nem hazudnak, maguk akkor kaptak egy kis segítséget az orosz téltől is. – A sok százezer orosz katona megfagyott holttestére gondolva nehéz elfogadni ezt az érvet. – Vegyük úgy, hogy magának van igaza. Elnézést kérek és gratulálok, de gondolom, nem azért hívott ide, hogy kiselőadást tartson történelemből. – Én csak egy közhelyszerűigazságra kívánom felhívni a figyelmét, fiatalember. Valahogy úgy szól, hogy a történelem fájdalmas leckéi, ha nem tanulunk belőlük, megismétlődnek. Mi megtanultuk, hogy védeni kell a szárnyakat, s ha nemzetközi téren valamilyen problémával találjuk szemben magunkat, még meg is erősítjük őket. Egy olyan éleslátással megáldott férfiú, mint ön, jogtanácsos, ezt igazán könnyen megértheti. – Igen. Ez már annyira nyilvánvaló, hogy szinte triviális. Mi van tehát Holland tengernaggyal? – Várjunk még vele... Beszéljünk előbb egy Alexander Conklin nevűférfiról – a főkonzul nem hagyta, hogy az ügyvéd letérítse a maga választotta útról. A felszólítás szemmel láthatóan nagyon meglepte Bryce Ogilvie-t. Székében előredőlve, alig hallhatóan kérdezte: – Honnan ismeri ezt a nevet? – Vannak mások is... Például egy Panov nevűember. Mortimer, vagy Moise Panov, egy zsidó pszichiáter, ha az értesüléseink helytállóak. És végül, jogtanácsos: egy férfi és egy nő, ismereteink szerint Jason Bourne és a felesége. – Jézusom! – Ogilvie mozdulatlanná dermedt, szeme tágra nyílt. – Mi közük ezeknek az embereknek hozzánk? – Ezt kellene megtudnunk – mondta Szulikov, és nyugodtan viszonozta a Wall Street-i ügyvéd pillantását. – Nyilván ismeri mindegyiküket. – Hát, igen... illetve nem! – tiltakozott Ogilvie teljesen megzavarodva. – Az egy egészen más ügy. Semmi köze a mi üzletünkhöz, amibe húsz év alatt milliókat fektettünk. – És ami milliókat jövedelmezett, ha megengedi, hogy emlékeztessem rá, jogtanácsos. – A nemzetközi tőkebefektetés nem számít bűnnek ebben az országban! – az ügyvéd most már kiabált – Egy gombnyomás elég ahhoz, hogy hatalmas pénzek kerüljenek külföldre. Ebben semmi törvényellenes nincs! – Valóban – húzta fel a szemöldökét a szovjet főkonzul. – Képzettebb jogásznak gondoltam annál, semhogy ilyen kijelentéseket tegyen. Vállalatok összevonásával és felvásárlásával, hamis nevek használatával cégek tucatjait szerezték meg Európa-szerte. A vállalatok, amelyekre rátették a kezüket, gyakran ugyanazokon a piacokon tevékenykednek, s a korábbi versenytársak termékeinek árait most maguk határozzák meg. Ha nem tévedek, ezt nevezik tiltott összejátszásnak, a szabad kereskedelem akadályozásának. Nekünk a Szovjetunióban ilyesmivel szerencsére nincs gondunk, nálunk az állam szabja meg az árakat. – Nincs bizonyíték, amivel ezt a vádat alá lehetne támasztani – próbálkozott Ogilvie. – Hát persze hogy nincs – mindaddig, amíg akadnak hazug tisztviselők és megvesztegethető ügyvédek, akik ellátják ezeket a tisztviselőket a megfelelő tanácsokkal. A vállalkozás ragyogóan szervezett, átláthatatlanul kusza, és mi is kiválóan profitáltunk belőle. Éveken keresztül megkaptunk maguktól mindent, amire szükségünk volt, beleértve olyan termékeket is, amelyek kormányzatuk legszigorúbb tiltólistáin szerepelnek. Ráadásul olyan sok néven futottak az üzletek, hogy a számítógépeink sem győzik számon tartani őket. – Nincs rá bizonyíték – hajtogatta mániákusan az ügyvéd. – Engem nem érdekelnek a bizonyítékok, jogtanácsos – válaszolta nyugodtan a főkonzul. – Engem csak azok a személyek érdekelnek, akiket az előbb említettem önnek. Vegyük sorra őket még egyszer: Holland tengernagy, Alexander Conklin, dr. Panov, s végül Jason Bourne és a felesége. Kérem, meséljen róluk! – Miért? – ellenkezett Ogilvie. – Épp az előbb magyaráztam el, hogy semmi közük sincs hozzánk és a megállapodásunkhoz. – Mi viszont úgy gondoljuk, hogy mégis lehet valami közünk egymáshoz. Kezdjük talán Holland tengernaggyal. – Ó, a teremtésit... – az ügyvéd lemondóan legyintett, és beadta a derekát. – Jó, nézzük akkor Hollandet. Sikerült beszerveznünk egy embert a CIA-nál, egy DeSole nevű információelemzőt, aki azonban pánikba esett, és fel akarta mondani velünk a kapcsolatot. Ezt természetesen nem engedhettük meg, és szakszerűen kiküszöböltük ezt a nehézséget. Ugyanígy jártunk el több más ingadozóvá és ezért veszélyessé vált ember esetében is. Hollandben talán feltámadt a gyanú, de csak találgathat. A profik, akiket alkalmaztunk, nem hagynak nyomot – Nagyon jó – bólintott Szulikov. Még mindig a kandallónál állt, és nagy nyugalommal nézte az ideges Ogilvie-t. – Alexander Conklin következik. – Korábban CIA-részlegvezető volt. Szoros kapcsolatot tart fenn Panovval, egy pszichiáterrel, s mindketten egy Jason Bourne-nak nevezett emberrel és a feleségével. A kapcsolat nagyon régről, még Saigonból származik. A helyzet az, hogy valakinek sikerült a közelünkbe férkőznie, s megfenyegetnie néhány emberünket. DeSole véleménye szerint ez Bourne volt, és Conklin segített neki. – Hogyan sikerülhetett? – Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy az ő kiiktatásuk is szükségessé vált, és a szakembereink el is fogadták a megbízást. Mindannyiuknak el kell tűnniük. – Említette az előbb Saigont. – Bourne a régi Medúzához tartozott – vallotta be halkan, vonakodva Ogilvie. – Ugyanolyan gyilkos gazember, mint annak a bandának a legtöbb tagja... Előfordulhatott, hogy húsz év múltán is felismert valakit. DeSole szerint Bourne-t – nem ez az igazi neve – a Hivatal arra képezte ki, hogy eljátssza egy nemzetközi bérgyilkos szerepét, mert így akartak a nyomára jutni valakinek, akit Sakál néven emlegetnek. A terv végül kudarcot vallott, és Bourne-t elküldték nyugdíjba. Tudja, hogy van ez, egyszerűen közölték vele, hogy köszönik a szíves közreműködést, de a továbbiakban nincs rá szükségük. Nyilván többet akart szakítani, mint amennyit tőlük kapott, s ezért a nyomunkba eredt.. Érti már? A kettőnek semmi köze egymáshoz. A két Medúza között nincs semmiféle kapcsolat. Az orosz a kandallót otthagyva közelebb lépett. Arca inkább töprengő volt, mint dühös, amikor megszólalt: – Maga vak vagy csőlátása van, hogy a saját vállalkozásán kívül semmi mást nem vesz észre? – Kikérem magamnak ezt a hangot! Miről beszél maga? – tiltakozott az ügyvéd. – Arról, hogy a két Medúza között igenis van kapcsolat, mert valakinek az volt az érdeke, hogy megteremtse. Maga hirtelen nagyon fontossá vált a hatóságoknak. – Ezt... ezt nem értem – nyögte Ogilvie falfehérre sápadva. – Épp az előbb említette a Sakált és azt, hogy Bourne-t akit a jelek szerint jelentéktelen kis csirkefogónak tart – ejtették, mert kudarcot vallottak vele. – Nekem így mondták... – És mit mondtak még magának Carlosról, a Sakálról? Mit mondtak a Jason Bourne nevet használó férfiról? Mit tud róluk? – záporoztak a kérdések a sarokba szorított ügyvédre. – Higgye el, nagyon keveset! Két öregedő bérgyilkos, aki már évek óta hajszolja egymást. De ki törődik velük? Engem csak az érdekel, hogy a vállalkozásunk továbbra is titokban maradjon. – Hát még mindig nem látja?! – Mit kellene látnom, az isten szerelmére? – Bourne talán mégsem az a huszadrangú senki, akinek maga hiszi. A segítőtársai alapján ítélve legalábbis nem az. – Beszéljen világosabban! – Ogilvie hangja üresen kongott. – A Medúzát használja fel ahhoz, hogy elkapja a Sakált. – Ez lehetetlen! Azt a Medúzát évekkel ezelőtt Saigonban felszámolták. – Őnyilván másképpen gondolja. Megkérhetném, hogy vegye le a ragyogó szabású zakóját, gyűrje fel az inge ujját, és mutassa meg a karja belső felén lévő tetoválást? – Az nem ide tartozik. Megtisztelő emlék egy háborúból, amelyet senki sem támogatott, de amelyet mégis meg kellett vívnunk. – Hagyja már ezt, jogtanácsos! A kikötői raktárakban végrehajtott hőstetteikkel akar kérkedni? Azzal, hogy mindent elloptak a hadseregtől, s az így szerzett pénzből a svájci bankszámláikat gyarapították? Az ilyen hőstettekért nem kitüntetéseket szoktak osztogatni. – Ez alaptalan vádaskodás – tiltakozott Ogilvie. – Mondja ezt Jason Bourne-nak, az eredeti Kígyóasszony tagjának... Igen, jogtanácsos. Megtalálta, és most a Sakál ellen használja fel magukat. – De hát hogyan? – Őszintén szólva, még nem tudom pontosan, de talán nem ártana, ha elolvasná ezt – Szulikov főkonzul az íróasztalhoz lépett, felvett néhány sűrűn gépelt papírt, és átadta őket Bryce Ogilvie-nak. – Ezt a telefonbeszélgetést négy órával ezelőtt folytatták a párizsi nagykövetségünkről. A résztvevők személyazonosságát megállapítottuk. Olvassa el figyelmesen, aztán mondja el a jogi szakvéleményét. A neves jogász, a rendíthetetlen önuralmáról híres Ogilvie izgatottan kapott a papírok után, és belemerült az olvasásba. Ahogy fogytak kezében a lapok, úgy lett egyre sápadtabb. – Teremtőm! Ezek mindent tudnak! Megfigyelés alatt tartják az irodámat. De miért? Ez kész őrület! Olyan elővigyázatosak voltunk – suttogta végül. – Ismét csak azt tanácsolhatom, hogy ezt mondja Jason Bourne-nak és öreg barátjának, Alexander Conklinnak, az egykori saigoni részlegvezetőnek. Ők találták meg magát. – Ez lehetetlen! – kiáltott fel az ügyvéd. – Lefizettünk vagy kiiktattunk mindenkit a Kígyóasszonynál, akiben a leghalványabb gyanú is ébredt a tevékenységünkről. Nem voltak túl sokan, a harcolók pedig egészen kevesen. Mondtam már magának, hogy az egy aljanép volt, rablók és gyilkosok, akiket Ausztrália és a Távol-Kelet összes országának rendőrsége körözött. Akik valóban harcoltak közülük, azokat ismertük, és velük el is rendeztük a dolgot. – Úgy látszik, néhányat mégis kihagytak közülük – állapította meg szárazon Szulikov. Az ügyvéd ismét a papírokért nyúlt. Kövér izzadságcseppek gördültek végig az arcán. – Teremtő isten! Végem van! – mondta, s a hangja elcsuklott. – Először én is erre gondoltam – mondta a szovjet főkonzul –, de aztán eszembe jutott, hogy mint általában, most is van választási lehetőség. Ha kipattan az ügy, persze csak egy dolgot tehetünk. Kénytelenek leszünk beismerni, hogy mint a kontinens országainak többségét, minket is félrevezettek a lelkiismeretlen magántőkések. A kapzsiság oltárára hurcolt áldozati bárányok vagyunk. Ezek a pénzügyi cápák, akik titokban felosztották maguk között a piacot, rossz minőségűárukat és szolgáltatásokat adtak el nekünk, igaz, olcsó áron. Ha közéjük is keveredett néhány, a tiltólistán szereplő termék, ők rögtön hamis papírokkal igazolták, hogy az eladáshoz Washington is hozzájárult. – Piszkos csirkefogók! – tört ki a felháborodás Ogilvie-ból. – Maga... maguk... az első lépéstől az utolsóig együttmű ködtek velünk. Milliókat utaltak át nekünk a blokk országaiból. Más útvonalra irányítottak, átkereszteltek, s ha kellett, még át is festettek a Földközi- és az Égei-tengeren közlekedő hajókat, s úgy küldték át őket a Boszporuszon. A balti-tengeri kikötőkről már nem is beszélve! – Bizonyítsa be, jogtanácsos – nevette el magát Szulikov. – Persze, csak ha úgy gondolja, lehet még valami haszna az árulásból. Moszkva hálás lenne a szakértelméért. – Micsoda?! – jajdult fel az ügyvéd, és arcára most már kiült a leplezetlen pánik. – Azt hiszem, egy órával sem maradhat itt tovább, mint ameddig feltétlenül szükséges. Tanulmányozza jó alaposan azt a beszélgetést, Ogilvie. Láthatja belőle, hogy a nyomozás már utolsó stádiumában tart, és bármikor számíthat az őrizetbevételre. – Teremtő isten... – Persze, megpróbálhatná áttenni a székhelyét Hongkongba vagy Macaóra. A pénzének még örülnének is, de figyelembe véve, milyen problémáik vannak az utóbbi időben a nagy kínai piaccal és a 97-ben érvénybe lépő kínai-brit szerződéssel, valószínűleg nem vennének a nyakukba egy újabb nyű göt azzal, hogy magát bújtassák. Svájc, azt hiszem, eleve kiesik a számításból, az ottani törvények miatt. Megpróbálhatná esetleg Kubát. Na, mit szól hozzá? – Hagyja már abba! – kiáltott rá kétségbeesetten Ogilvie. – Ha ez sem tetszik, akkor megvan az a lehetősége, hogy töredelmes vallomást tesz, és vállalja a tanúskodást A harmincéves börtönbüntetéséből akár tízet is elengedhetnek érte. – Megölöm! – ugrott fel helyéről az ügyvéd. Kinyílt, a hálószoba ajtaja, s a főkonzul egyik testőre jelent meg a küszöbön, kezét fenyegetően a zakója alatt tartva. Ogilvie tehetetlen dühvel nézett rá, majd visszaült a fotelba, és megtörten tenyerébe temette az arcát. – Az ilyen viselkedéssel semmire sem megy – szólt rá szigorúan Szulikov. – Ez most a józan mérlegelés ideje, nem a vad érzelemkitöréseké, jogtanácsos. – Hogy mondhat ilyet? – Ogilvie hangján érződött: nem sok hiányzik ahhoz, hogy elsírja magát – Nekem végem. – Ez elég ostoba kijelentés egy olyan okos embertől, mint maga. Ezt most komolyan mondom. Igaz, nem maradhat tovább az országban, de a lehetőségei még mindig óriásiak. Cselekedjék az erő pozíciójából, és harcoljon ki magának engedményeket. A hatóságok előbb-utóbb rájönnek, milyen értékes lehet a számukra. Ahogy ez történt Boesky, Levine és még vagy tucatnyi társuk esetében, akik tenisszel és kártyával töltik azt a minimális büntetést, amire ítélték őket. A pénze is megmaradt mindegyiknek. Próbálja meg maga is! – Hogyan? – kérdezte az ügyvéd, és könyörgő tekintetet vetett az oroszra. – Előbb inkább a helyet kellene eldöntenie, aztán jöhet a hogyan – fejtegette Szulikov. – Válasszon egy semleges országot, amelyiknek nincs kiadatási szerződése Washingtonnal, viszont vannak könnyen meggyőzhető hivatalnokai, akik adnak magának egy ideiglenes tartózkodási engedélyt, hogy folytathassa üzleti tevékenységét. Az “ideiglenes” ebben az esetben természetesen meglehetősen tág fogalom. Bahrein, az Arab Emirátusok, Marokkó, Törökország, Görögország – nem panaszkodhat, hogy nincs választék. Mindegyikben meglehetősen nagy, angolul beszélő kolóniát talál... Még segíthetünk is, persze csak szép csendben. – Miért tennék? – Már megint kezdi elhagyni az éles esze, Ogilvie... Természetesen megfelelő ellenszolgáltatásért tesszük. Maga egészen kivételes vállalkozást indított el Európában, s irányításunk alatt ez igen jelentős hasznot hozhat a számunkra. – Édes istenem... – mondta remegő hangon a Medúza vezetője, és kétségbeesetten nézett a főkonzulra. – Van más választása jogtanácsos?... Hát akkor siessünk, mert sok dolgot kell elintéznünk. Szerencsére még nem késő. Charles Casset délután fél négykor nyitott be Peter Holland, a CIA igazgatójának szobájába. – Megvan, akit kerestünk! – kiáltotta már az ajtóból, aztán beljebb lépve, sokkal kevésbé lelkesen még hozzátette: – Legalábbis tudjuk, hol van. – Az Ogilvie cégnél? – nézett fel az olvasásból az igazgató. – Balkézről jött az információ – mondta Casset, és néhány fényképet tett Holland elé. – Ezeket egy órával ezelőtt kaptuk a Kennedyről képtávírón. – A Kennedy repülőtérről? – kérdezte meglepetten az igazgató, és sorban végignézte a képeket, amelyek a beszálláshoz készülő, a fémdetektor előtt sorban álló utasokat ábrázolták. Mindegyik képen pirossal bekarikázták egy ember fejét – Mi ez? Illetve, ki ez? – Az Aeroflottal Moszkvába készülő utasok. A biztonságiak rutinszerűen fényképezik a szovjet járattal utazó amerikai állampolgárokat. – Ez az ember kicsoda? – Maga Ogilvie. – Micsoda?! – A kétórás közvetlen moszkvai járattal utazott el... A gond csak az, hogy elvben nem azon kellett volna lennie. – Ha megmagyaráznád, talán még érteném is. – Háromszor hívattam fel az irodáját. Mindhárom emberemnek azt válaszolták, hogy Londonba utazott, és a Dorchesterben szállt meg. A szálloda recepciója egyébként megerősítette, hogy bejelentkezett, de egyelőre nem érkezett meg. – Én ezt nem értem, Charlie. – Az egész úgy néz ki, mint egy sebtében kitervelt, nem elég alaposan előkészített szökés. Először is: egy olyan gazdag ember, mint Ogilvie, miért utazik az Aeroflottal, amikor a Concorde-dal kényelmesen átmehetne Párizsba, s onnan tovább az Air Franceszal Moszkvába? Másodszor: miért ragaszkodik az irodája ahhoz, hogy Londonban van, vagy éppen oda tart, amikor Moszkvába utazik? – Hogy miért választotta az Aeroflotot, az nyilvánvaló. Állami légitársaság és hivatalos védelem alatt áll. Ami pedig Londont és a Dorchestert illeti, azt félrevezetésnek találták ki. A szentségit neki! Azt hiszem, éppen minket akartak félrevezetni. – Egész ügyes következtetés, főnök. Mi is így okoskodtunk, és Valentino szétnézett egy kicsit a légiutasok nyilvántartásában. Találd ki, mire bukkant! Mrs. Ogilvie és a két gyerek a Royal Air Maroc casablancai járatának utaslistáján szerepel. Megvan a további helyfoglalásuk is – Marrakesbe. – Marrakesbe?... Na várj csak egy kicsit! Emlékszel még a Mayflower vendégeire, illetve azokra, akiket Conklin kiszúrt közülük? A három személyből – akik szerinte kapcsolatban lehetnek a Medúzával – az egyik egy nő volt, s éppen Marrakesből érkezett. – Irigylem az emlékezőképességedet, Peter. Az az asszony és Ogilvie felesége a hetvenes évek elején szobatársak voltak Benningtonban. Mindketten régi, tekintélyes családból származnak, s az iskola elvégzése után is közeli barátnők maradtak. – Mi ez az egész, Charlie? – Ogilvie-ék valahonnan kaptak egy fülest, és megpattantak. Valószínűleg nem tévedek, ha azt mondom, hogy nem is olyan rég milliókat utaltak át New Yorkból különböző tengerentúli számlákra. – Tehát? – Tehát: a Medúza áttette a székhelyét Moszkvába, igazgató úr. 34. A boulevard Messénán megálló taxiból jól megtermett, izmos unokatestvérével, Marióval a nyomában, Louis DeFazio kászálódott ki. – Ez az a hely – mutatott egy étteremre, amelynek halványzölden világító ablakában piros neonbetűk hirdették a tulajdonos nevét: Tetrazzini. – Hátul lesznek, egy különteremben. – Elég későre jár – Mario az utcai lámpa fényében ellenőrizte karóráján az időt. – Itt már majdnem éjfél van. – Ne félj, megvárnak. – Még mindig nem mondtad meg a nevüket, Lou. Hogy szólítsam őket? – Sehogy – válaszolta DeFazio, és a bejárat felé indult. – Nevekre semmi szükség. Arra ügyelj csak, hogy tisztelettudóan beszélj velük. Azért, mert ez egy igazi előkelő diplomatico – magyarázta a maffiózó a férfinak, aki Manassasban majdnem megölte Jason Bourne-t. – A legelegánsabb kormánykörökbe is bejáratos Rómában, de közvetlen kapcsolatban áll a szicíliai donokkal is. A feleségével együtt nagyon sokra tartják, ha érted, mire gondolok. – Igen is, nem is – vallotta be az unokatestvér. – Ha tényleg olyan nagyszerű, akkor miért fogad el egy olyan piti megbízatást, mint az embereink követése? – Azért, mert jobban el tudja végezni, mint mások. Őolyan helyeken is megjelenhet, amelyeknek a mi pagliaccijaink még csak a közelébe sem menetnek, érted? Aztán a New York-i és a szicíliai főnökök is tudják, hogy kik a megbízóink, s fontosnak tartják a dolgot. A donok Manhattanben és Palermo környékén is ugyanazt a nyelvet beszélik. Nem magyaráznak, csak kiadják a parancsot, hogy “Csináld!”, vagy “Ne csináld!”. – Azt hiszem, értem, Lou. Ígérem, tisztelettudóan fogok beszélni velük. – Túlzásba azért nem kell vinni, nehogy gyengének higgyenek. Capisce? Csak semmi gyengeség. Mindenki tudja, hogy ezt a vállalkozást Lou DeFazio irányítja kezdettol fogva, és ő is fogja befejezni. Érted? – Ha így van, akkor talán haza is mehetek Angie-hoz és a gyerekekhez – nyelvelt Mario megbántva. – Tessék?... Fogd már be a szád cugino! Ezzel az egyetlen munkával egy életre megcsinálhatod a szekérderék bambinódnak a szerencséjét. – Nem egy szekérderék, Lou, csak öt. – Na, gyere! Ne feledd; tisztelettel bánunk velük, de nem hagyjuk, hogy a fejünkre tojjanak! Akárcsak a külső helyiség, a kis különterem is jellegzetes olasz hangulatot árasztott. A falakat régi, kissé már kopott velencei, római és firenzei üvegmozaikok díszítették, a rejtett hangszórókból többnyire népszerűoperaáriák és tarantella szólt, s a helyiséget kellemes szórt fény világította be. Ha egy betérő vendég nem tudta volna, hogy Párizsban van, nyugodtan képzelhette magát a római Via Frascati egyik ristorantéjába is. A terem közepén vörös abrosszal letakart, nagy, kerek asztal állt, s körülötte négy szék. A fal mellett is székek sorakoztak, arra az esetre, ha a helyiséget látogató bandavezérek vagy helyetteseik nagyobb létszámban gyűlnének össze. Az asztalnál egyelőre csak ketten ültek: egy elegáns megjelenésű, kreolbőrű, sötét hajú férfi, s balján egy divatosan öltözött, kifogástalan frizurát viselő, középkorú nő. Egy üveg Chianti Classico állt előttük az asztalon, s olyan vastag talpú poharak, amelyek a legkevésbé sem illettek az arisztokratikus megjelenésű párhoz. A férfi melletti széken egy bőr diplomatatáska hevert. – DeFazio vagyok – mutatkozott be a New York-i maffiavezér, miután gondosan betette maga mögött az ajtót. – Ez itt az unokatestvérem, Mario. Talán hallottak már róla. Nagyon tehetséges ember. Volt olyan kedves, hogy a családjának szentelt értékes idejéből elvonjon egy keveset a kedvünkért. – Igen, tudom – válaszolt az arisztokrata külsejűmaffiózó. – Mario, il boia, esecuzione garantito – mint mondják, halálosan pontosan bánik minden fegyverrel. Foglaljanak helyet, uraim. – Nem kellenek az ilyen nagy szavak – szólt szerényen Mario, és kihúzott egy széket. – Maradjunk annyiban, hogy értem a mesterségemet. – Így beszél egy igazi profi, signore – állapította meg az asszony. – Parancsolnak egy kis bort vagy mást innának? – Még nem – válaszolta Louis. – Talán majd később... talán. Szeretett anyai ági rokonom épp azelőtt tett fel nekem egy nagyon helyénvaló kérdést, hogy ide beléptünk. Mi a kívánságuk, hogyan szólítsuk önöket? Természetesen nem az igazi nevükre vagyok kíváncsi. – A megszólításunk általában Conte és Contessa – válaszolt a férj. Az arcán megjelenő mosoly jobban illett volna egy élettelen maszkra, mint eleven emberi ábrázatra. – Látod, cugino, ugye megmondtam? Látod, milyen tiszteletre méltó, tekintélyes emberekkel van dolgunk? Nos, gróf úr, elmondaná nekünk, mire jutottak? – Természetesen, signor DeFazio. Elmondhatom, hova jutottunk a maga jóvoltából – kezdte a római, és arcán már nyoma sem volt a mosolynak. – Ha rajtam állna, nem úszná meg egykönnyen. – Hé, miféle piszkos duma ez? – Loú, kérlek – szólt rá halkan, de határozottan Mario. – Vigyázz a nyelvedre! – Én vigyázzak? És ő hogy beszél velem? Mit akar rám sózni? – háborgott a maffiavezér. – Azt kérdezte az előbb, signor DeFazio, hogy mi történt, és én most elmondom magának – folytatta ugyanolyan kemény, ellenséges hangon a gróf. – Tegnap délben a feleségemet és engem majdnem megöltek. Érti, signor DeFazio? Az ilyesmit nem túl jól tű rjük. Van magának fogalma arról, mibe mászott bele? – Kiszúrták magukat? – Ha ezen azt érti, hogy tudták-e, kik vagyunk, akkor örömmel közlöm, hogy nem. Ha tudták volna, akkor most aligha ülnénk ennél az asztalnál. – Signor DeFazio – vette át a szót a grófnő, miután egy pillantással nyugalomra intette a férjét. – Az értesülésünk úgy szólt, hogy ön szerződést kötött a nyomorékra és a barátjára, az orvosra. Így van? – Igen – erősítette meg a maffiavezér. – A kiindulási pont legalábbis ez, ha értik, mire gondolok. – A legkevésbé sem – utasította vissza a gróf. – Csak azért mondom el maguknak, mert talán igénybe vehetem a segítségüket. Természetesen jól megfizetem magukat. – Hogy szól a megállapodás további része? – szólt közbe ismét az asszony. – Van egy harmadik személy is, akit el kell tüntetni. Azok ketten azért jöttek át, hogy vele találkozzanak. A gróf és a grófnő összenézett. – Tehát egy harmadik személy – ismételte meg a diplomata, és belekortyolt a borába. – Értem... A három személyre szóló szerződések általában igen jövedelmezőek. A kérdés már csak az, hogy mennyire, signor DeFazio? – Álljon meg a menet! Kérdeztem én magától, mennyit keres egy hét alatt Párizsban? Maradjunk annyiban, hogy elég jövedelmező, és ha minden simán megy, maguk ketten hat számjegyűösszegre számíthatnak. – A hat számjegy elég bizonytalan meghatározás, nyolcszázezres különbség is belefér, signor DeFazio – állapította meg a grófnő. – Annyit mindenesetre jelez, hogy maga a szerződés hét számjegyről szól. – Hét...? – DeFazio meglepetten nézett az asszonyra. – Egymilliónál többről. – Nos, hát igen. Megbízóinknak fontos, hogy ez a három ember eltűnjön – válaszolt Louis. Kissé megnyugodott, látva, hogy a házaspár nem tud a hétmillióról. – Mi nem kérdezzük tőlük, hogy miért, csak elvégezzük a munkát. Ilyen esetekben a donjaink igen nagylelkűek. A pénz nagy részét megtarthatjuk, tekintettel arra, hogy jelentősen növeljük vállalkozásunk tekintélyét. Nincs igazam, Mario? – Persze hogy igazad van, Lou, de én nem ártom bele magam az ilyen dolgokba. – Megkapod a részed, vagy nem, cugino? – Itt se lennék, ha nem így lenne, Lou. – Értették, amit mondtam? – fordult DeFazio ismét az európai maffia arisztokratáihoz. A házaspár rezzenéstelen arcán a legcsekélyebb érzelem sem látszott. – Hé, mi bajuk van már megint?... Csak nem az a tegnapi kellemetlenség? Már megbeszéltük, hogy kiszúrták magukat, és valami ideges gorilla megeresztett néhány lövést. Mi mást tehetett volna? Nem tudta, kicsodák, de biztosan nem először látta magukat. Régi szabály, hogy az egynél többször felbukkanó idegeneknek ajánlatos egy kicsit odapörkölni. – Lou, kértelek már, hogy vigyázz a szádra! – Még hogy én vigyázzak! Elegem van a fancsali képükből! – Az elmondottakat összefoglalva: tehát önök végezni akarnak a sántával, az orvos barátjával és azzal a bizonyos harmadik személlyel is – szólalt meg szelíden a gróf, csupán enyhén felhúzott szemöldökkel reagálva DeFazio kitörésére. – Összefoglalva, igen. – Tudják, ki ez a harmadik személy? – Egy utolsó senki, akit valami kormányhivatal bízott meg néhány éve, hogy utánozza Mariót, játssza el az esecuzionét. Most mit szólnak hozzá? Ez a három pasas nagyon zavarja a megbízóinkat, ezért kötöttük meg a szerződést. Mit mondhatnék még? – Nem is tudom – szólt a grófnő, elegáns mozdulattal a poharáért nyúlva. – A legfontosabbat talán nem is tudja. – Mit? – Azt, hogy van még valaki, aki magánál is jobban kívánja ennek a harmadik személynek a halálát – válaszolt a gróf. – Tegnap délben ez az ember megtámadott egy kis éttermet a városon kívül, szétlőtte a helyiséget, és több embert megölt, csak azért, mert ez a bizonyos személy is ott tartózkodott. Sajnos, mi is ott voltunk, de szerencsére időben észrevettük, s el tudtunk menekülni, mielőtt még a gyilkolás megkezdődött volna. – Condannare! – dühöngött DeFazio. – Ki az a rohadék, aki magának akarja a kivégzést? Mondják meg gyorsan! – A tegnap délutánt és az egész mai napot azzal töltöttük, hogy ezt megtudjuk – az asszony az asztalra könyökölve a poharával játszott. – Az a három férfi, akire vadásznak, soha sincs egyedül. Állandóan fegyveresek kísérik őket, akikről kezdetben nem tudtuk, honnan valók. Aztán az Avenue Montaigne-en megláttuk, hogy egy szovjet diplomáciai kocsi jön értük. Az a bizonyos harmadik személy egy jól ismert KGB-tiszt társaságában tű nt fel, s most már sejtjük, kiről van szó. – Magának más dolga sincs, mint ezt megerősíteni – fűzte hozzá a felesége által elmondottakhoz a gróf. – Mi a neve a harmadik személynek, akire szerződést kötöttek? Jogunkban áll megtudni. – Miért ne? Egy Bourne nevűsenki. Jason Bourne, aki arra vetemedett, hogy zsarolja az ügyfeleinket – Ecco – szólt halkan a férj. – Ultimo – fűzte hozzá a felesége. – Mit tudnak erről a Bourne-ról? – Azt, amit már elmondtam. A kormányzatnak dolgozott, de a washingtoni nagyfiúk ejtették. Lapátra került, s most azt vette a fejébe, hogy rászáll a megbízóinkra. Egy takony. – Soha nem hallott még Carlosról, a Sakálról? – kérdezte a gróf, s elgondolkozva tanulmányozta a maffiavezért. – Dehogynem, s tudom is, mire gondol. Azt mondják, ennek a Sakálnak és Bourne-nak sok elszámolnivalója van egymással, de ez engem teljesen hidegen hagy. Egyébként először azt hittem, hogy ilyen szabadúszók csak a filmekben léteznek. Aztán annyit bizonygatták, hogy valóságos személy, hogy már kezdem elhinni. – Nagyon is valóságos – bólintott a grófnő. – Tőlem lehet, én akkor is szarok rá. A zsidót, a sánta haverját, meg ezt a Bourne-t akarom elkapni, s el is kapom. A házaspár megütközve nézett össze, s a grófnő kis fejbiccentéssel adta át a szót a férjének. – A valóság ezúttal igencsak rácáfol a képzeletére – mondta a diplomata. – Beszéljen érthetőbben! – Tudja, Robin Hood is valóságos, élő személy volt, de nem Locksleynak az a nemes lelkű ura, akiről a legendák szólnak. A normannokkal szembeszálló barbár szász törzsfőnök volt, aki válogatás nélkül rabolt és gyilkolt, s csak a legendákban él úgy, mint gáncs nélküli lovag. III. Ince pápa a neve ellenére sem az az ártatlan, szent ember volt, akinek ma tartják. Elődjének, a szentnek egyáltalán nem mondható Szent VII. Gergelynek a politikáját folytatta, megosztva és vérrel árasztva el Európát, csak azért, hogy minél nagyobb politikai hatalmat szerezzen, és megtöltse a Szent Birodalom kincstárát. – Mit hablatyol itt összevissza? – Ezekről az emberekről legendák születtek, signor DeFazio, s a legendákban nem úgy élnek tovább, mint amilyenek valójában voltak, hanem amilyenek lehettek volna. A Sakál is, bár róla is szólnak legendák, valóságos személy, s magukra nézve rettenetesen veszedelmes. Sajnos, számunkra is olyan problémát okoz a jelenléte, amit csak igen nehezen tudunk elviselni. A maffiavezér értetlenül, látott szájjal bámult az olasz arisztokratára. – A szovjetek felbukkanása riasztó és rejtélyes is volt számunkra – folytatta a gróf. – Később persze rájöttünk, hogy lehet közöttük kapcsolat, s hogy igazunk volt, azt ön épp az előbb erősítette meg. Moszkva évek óta üldözi a Sakált, mindenáron végezni akar vele, de eddig minden embere odaveszett, akit utánaküldött. Valahogy – s csak isten a megmondhatója, hogyan – Jason Bourne megállapodott az oroszokkal, hogy együtt üldözik tovább a közös ellenséget. – A jóistenit magának, beszéljen már érthetően! Én nem a Harvardra jártam – dühöngött a maffiózó, s még hozzáfűzte: – Nem volt rá szükségem. Capisce? – Azt a vidéki kocsmát tegnap a Sakál rohamozta meg. Jason Bourne-ra vadászik, aki elég bolond volt ahhoz, hogy visszajöjjön Párizsba, és rávegye a szovjeteket az együttműködésre. Azoknak is elment az eszük, nem veszik számításba, hogy ez itt Párizs, s itt a Sakál fog nyerni. Megöli Bourne-t és a többieket, akikre maga vadászik, az oroszokon meg csak nevet. Ha végzett velük, bejelenti a különböző kormányok titkosszolgálatainak, hogy ő nyert, ő a padrone, a maestro. Maguk odaát Amerikában nem ismerik az egész történetet, sohasem kellett szembenézniük ezzel a problémával. Magukat csak addig érdekli Európa, amíg a befektetéseikről van szó. Nekünk viszont már hosszabb ideje együtt kell élnünk ezzel, ami kezd igazán zavaróvá válni. – Ne szédítsen itt engem, hallja-e?! – kiabált a New York-i. – Ez a Bourne egy senki. Sohasem volt igazi ítéletvégrehajtó. – Látja, ebben nagyon téved, signore – szólt közbe a grófnő. – Lehet, hogy nem pisztollyal a kezében született, de később igencsak megkedvelte ezt a bájos szerszámot. Kérdezze csak meg Carlost! – Basszák meg a Carlosukat! – DeFazio türelmét vesztve felugrott a székről. – De Lou! – Pofa be, Mario! Ez a Bourne az enyém, a miénk! Kiterítjük a hulláját, odaállunk mellé és fényképet csinálunk, hogy senki ne vonhassa kétségbe: mi végeztük el a melót. – Látod, most te vagy a pazzo – a maffia ítélet-végrehajtójának nyugodt hangja éles ellentétben állt a főnök dühödt kitörésével. – Légy szíves és ne ordibálj! – Nem ordibálok, ha nem dühítenek fel... – Csak meg akarják magyarázni, hányadán áll a dolog – igyekezett megnyugtatni unokatestvérét a bérgyilkos. – Szeretném meghallgatni, amit az úr mondani akar, mert valószínűleg ahhoz kell igazítani a tervünket. Ülj le, testvér! – Louis engedelmeskedett. – Elnézést, gróf úr, folytassa! – Köszönöm, Mario. Nem haragszik, hogy Mariónak szólítom? – Egyáltalán nem, uram. – Talán el kellene látogatnia egyszer Rómába... – Egyelőre maradjunk csak Párizsnál – figyelmeztette őket a maffiavezér. – Hát jó – engedett a római, s a továbbiakban, észrevehetően Mariót részesítve előnyben, megosztotta figyelmét a két New York-i között. – Egy messzehordó puskával mind a hármat megölhetik, de a holttestekhez nem juthatnak közel. A szovjet testőrök észrevehetetlenül ugyan, de mindig ott vannak körülöttük, s ha kiszúrják magukat, rögtön tüzet is nyitnak, mert azt hiszik, hogy a Sakál emberei. – Akkor el kell választanunk őket az őröktől – mondta Mario, nyugodt, értelmes tekintetét a grófra szegezve. – Talán a hajnali órákban lehetne valamit kezdeni. Egy szállodatűz azon a szárnyon, ahol laknak, például nem jönne rosszul. Csináltam már ilyet. Tűzesetnél mindig nagy a felfordulás, s az általános zűrzavarban könnyűelvégezni a feladatot. – Jó elgondolás, Mario, de nem számol a szovjet testőrökkel. – Őket kinyírjuk – erősködött DeFazio. – Magok csak ketten vannak, ők viszont Barbizonban legalább hárman, a párizsi szállodában pedig, ahol a sánta és az orvos lakik, még többen – magyarázta a diplomata. – Majd teszünk róla, hogy ne használhassák ki a létszámfölényüket – makacskodott a maffiózó, letörölve a homlokán gyöngyöző izzadságot. – Először Barbizonban támadunk, rendben? – Ketten? – nézett rá hitetlenkedve a grófnő. – Maguknak is vannak embereik. Csak kettőre lesz szükségünk, s őket külön megfizetem. A gróf megcsóválta a fejét, és halkan, de határozottan kijelentette: – Nem kezdünk háborút a Sakállal. Erre nézve határozott utasítást kaptam. – Basszák meg az utasításukat! – Ez elég különös megjegyzés volt – állapította meg a grófnő, és megvetően elhúzta a száját. – A mi donjaink talán óvatosabbak, mint a tengerentúliak – állapította meg a férje. – Hajlandók vagyunk együttműködni, de csak ésszerűkeretek között. – Se New York, se Philadelphia, se Chicago nem fogadja egyetlen szállítmányukat sem, ha így viselkednek. – Ennek eldöntését talán hagyjuk a főnökeinkre. Négy rövid, sürgető koppantás hallatszott a különterem ajtaján. – Avanti! – szólt ki a gróf. Az övéből kihúzott automatát az abrosz takarásában tartva, kedvesen rámosolygott a belépő üzletvezetőre. – Emergenza – mondta a hatalmas termetű, kövér ember, s egy összehajtott cédulát nyújtott át az elegáns banditának. – Grazie. – Prego – válaszolt az üzletvezető, és ugyanolyan gyorsan távozott, mint ahogyan érkezett. – Úgy látszik, Szicília nagylelkűistenei mégiscsak magukra mosolyogtak – mondta a gróf, miután elolvasta a papírt. – Üzenetet kaptam attól, akit ráállítottam a maguk embereire. Elhagyták Párizst, és előttem érthetetlen okból nincs körülöttük egyetlen őr sem. Teljesen védtelenek. – Hol vannak? – ugrott fel az asztaltól DeFazio. A gróf nem válaszolt. Elővette arany öngyújtóját, meggyújtotta, és a hamutartóban elégette a papírt. Mario is izgatottan felpattant, mire a diplomata nyugodtan előhúzta és az asztalra helyezte a revolverét. – Előbb talán beszéljünk a tiszteletdíjról – mondta. – A palermói donok valószínűleg nem olyan nagylelkűek, mint a tengerentúliak. Intézzük el gyorsan a dolgot, minden perc számít! – Baszd meg az anyád! – acsarkodott DeFazio. – Ha vannak is ödipuszi komplexusaim, azt talán bízza rám. Szóval, mennyi? – Hajlandó vagyok elmenni a végső határig – ereszkedett vissza a székére a maffiavezér, s mielőtt folytatta volna, elkeseredett pillantást vetett a fontos információ elszenesedett maradványaira. – Háromszázezer amerikai dollár. – Ez excremento! – kiáltott fel a grófnő. – Gondolja meg, de ne feledje, hogy a másodpercek gyorsan múlnak! – Rendben van. Megduplázom az ajánlatot. – És természetesen állja a költségeket is. – Miféle kibaszott költségekről beszél maga? – Jobban tenné, ha hallgatna Marióra, és tisztességesebben beszélne! – szólt rá a diplomata. – Nagyon megkérem, moderálja magát a feleségem előtt. – A rohadt életbe... – Én a magam részéről befejeztem, signore. A költségek további kétszázötvenezer dollárt tesznek ki. – Elment az eszük? – Maga elképesztően vulgáris. A végső ár egymillió-százötvenezer dollár, és a New York-i megbízottaink utasításaival összhangban, azonnal fizetendő... – Hol vannak? – kérdezte DeFazio, és hanghordozásán érződött, hogy kénytelen- kelletlen beismeri vereségét. – Egy kis magánrepülőtéren, Pontcarréban, úgy negyvenöt percnyi útra Párizstól. Egy gépet várnak, amelynek Poitiersben kellett leszállnia a rossz időjárás miatt. Ha fel tud szállni, akkor is legalább egy és negyed óra, míg odaér. – Elhozták a felszerelést, amit kértünk? – kérdezte türelmetlenül Mario. – Ott van minden – a gróf az egyik fal melletti széken fekvő nagy, fekete bőrönd felé intett. – Egy kocsit, egy nagyon gyors kocsit! – rendelkezett DeFazio, míg Mario magához vette a bőröndöt – Kint vár – válaszolta a gróf. – A sofőr pontosan tudja, hová kell vinnie magukat. Járt már azon a repülőtéren. – Gyerünk, cugino! Ma éjjel megütheted a főnyereményt! A pontcarréi magánrepülőtér ezen a késői órán már csaknem teljesen néptelen volt. Az egyetlen helyiségből álló fogadóépület ügyeletese el-elbóbiskolt, s a légiirányítók közül is csak egy teljesített szolgálatot a toronyban. Alex Conklin és Mo Panov diszkréten hátramaradt, mikor Bourne a forgalmi terület határátjelző, derékig érő kerítésig kísérte Marie-t. Csaknem teljes sötétség vette körül őket, csupán a leszállópályát jelző, nemrég bekapcsolt kettős lámpasor világított előttük. – Most már nem tart soká – szólalt meg Jason. – Ez az egész egy hülyeség! – válaszolt dühösen David Webb felesége. – Úgy, ahogy van, minden. – Minden amellett szól, hogy elmenj. Az lenne a hülyeség, ha egyedül maradnál Párizsban. Alexnek ebben tökéletesen igaza van. Ha Carlos emberei megtalálnak, túszul ejtenek. Nincs értelme kockáztatni. – De van. Tudok vigyázni magamra és semmi kedvem hozzá, hogy tízezer kilométerre legyek tőled. Talán megbocsátod, hogy aggódom érted, és megpróbálok vigyázni rád. Jason az asszony felé fordult, hálásan az őket körülvevő sötétségért, azért, hogy Marie nem láthatja tisztán az arcát. – Próbálj értelmesen gondolkodni, használd a fejed – mondta, s hirtelen öregnek, túl öregnek érezte magát ahhoz, hogy hidegnek és érzéketlennek mutassa magát. – Carlos Moszkvában van és Krupkin a nyomában. Dmitrij elintézte, hogy holnap reggel utánarepüljünk, s attól kezdve a KGB védelme alatt állunk, a világ legszigorúbban ellenőrzött városában. Mi mást akarhatnánk még? – Tizenhárom évvel ezelőtt, New Yorkban, abban a keleti parti háztömbben is az amerikai kormány védelme alatt álltatok, s mégsem volt túl sok haszna. – A kettő között óriási a különbség. A Sakál akkor pontosan tudta, hová készülök, és mikor érek oda. Most még azt sem sejti; hogy tudunk a moszkvai kapcsolatáról. Ennél nagyobb gondjai vannak, és azt hiszi, hogy Párizsban maradunk. Az embereit is arra utasította, hogy folytassák a megfigyelésünket. – Mit fogtok csinálni Moszkvában? – Ezt majd ott döntjük el. Bárhogy alakuljanak is a dolgok, jobb ha ott vagyunk, s nem Párizsban. Krupkin már beindította a gépezetet. Minden magasabb beosztású, franciául beszélő tisztet megfigyelés alatt tartanak, s előbb-utóbb valaki csak elárulja magát... Hamarosan ki kell derülnie valaminek, s nem akarom, hogy te még akkor is itt légy. Megőrülnék az aggodalomtól. – Ez a legkedvesebb, amit az utóbbi harminchat órában hallottam tőled. – Sajnálom. A gyerekek mellett a helyed, s ezt te is jól tudod. Ott biztonságban leszel... s a gyerekeknek is szükségük van rád. Mrs. Cooper ragyogóan ellátja őket, az anyjukat mégsem pótolhatja. Még jó, ha nem arra érsz haza, hogy az öcséd rászoktatta Jamie-t a kubai szivarra, és dolláros tétben játssza vele a Monopolyt. Marie a férjére emelte tekintetét, és a sötétben is látszott, hogy halványan elmosolyodik. – Kösz, hogy megnevettetsz, szükségem van rá. – Ami az öcsédet illeti, nem viccelek. Ha van néhány csinos lány a személyzetben, akkor Jamie talán a szüzességét is elvesztette. – David! Bourne szótlanul fogadta a rendreutasítást. – Képtelen vagyok vitatkozni veled – folytatta elkeseredetten Marie. – Márpedig ha a legcsekélyebb ellenérve is lenne, akkor vitatkozna, dr. St. Jacques. Ezt alaposan megtanultam az elmúlt tizenhárom évben. – Még mindig nem tudom elfogadni, hogy szükség van erre az őrült útvonalra. Innen Marseille-be, aztán Londonba, s onnan a Dullesre. Mennyivel egyszerűbb volna felszállni egy gépre Orlyn, s egyenesen az Államokba repülni. – Peter Holland ötlete volt. Találkoztok, s akkor megkérdezheted tőle, miért ragaszkodott ehhez. A telefonban nem volt hajlandó beszélni róla, de azt hiszem, nem akar vitába keveredni a franciákkal, mert attól tart, hogy valami kiszivárog, és Carlos emberei is megtudják. Egy hétköznapi nevet viselő, zsúfolt járaton utazó nő sokkal kisebb feltűnést kelt. – Több időt töltünk majd el különböző repülőtereken várakozva, mint a levegőben. – Jól húzd a térdedre a szoknyádat, s nem ártana, ha lenne nálad egy Biblia is, hogy senki se kezdjen ki veled. – Most mintha megint Davidet hallottam volna – mondta Marie, és megérintette a férfi arcát. – Miért? – kérdezte Bourne. Hangjából eltűnt minden melegség. – Nem érdekes... Megtennél nekem egy szívességet? – Mi legyen az? – kérdezte közömbös hangon Jason. – Hozd majd vissza nekem Davidet! – Gyere, nézzük meg, mi van a géppel – zárta le a témát Bourne, s kezét a vállára téve, visszairányította az asszonyt az épületbe. Öreg, túlságosan öreg vagyok már ahhoz, hogy más legyek, mint aki vagyok – ez motoszkált a fejében. A Kaméleon kijött a gyakorlatból, nehezére esik már, hogy alakoskodjék. Pedig muszáj! Egy ideig még muszáj! Takarodj, David Webb! Alig lépett be az épületbe, az ügyeletes asztalán megszólalt a telefon. – Oui – az alkalmazott álmosan hallgatta a telefonálót, majd megköszönte az információt, és helyére rakta a kagylót. – A torony volt – fordult hozzájuk. – A poitiers-i gép négy perc múlva leszáll. A pilóta kéri, hogy legyen készen, asszonyom, mert gyorsan indulni akar, mielőtt az időjárási front ideér. – Rendben – válaszolta Marie, s Alex Conklinhoz és Mo Panovhoz sietett. Megölelték egymást, és röviden, de nagyon melegen elbúcsúztak. Bourne visszakísérte a feleségét az épület elé. – Most jut eszembe! Hol vannak Krupkin emberei? – kérdezte Marie a felszállópálya felé menet. – Nem volt rájuk szükség – válaszolta Jason. – A Montaigne-en a Sakál emberei megbizonyosodtak róla, hogy kapcsolatban állunk a szovjetekkel, s azóta biztosan megfigyelés alatt tartják a nagykövetséget. Ha a testőrök nem moccannak, abból Carlos arra következtet, hogy mi is otthon vagyunk. – Értem. – Már hallották az ereszkedő gép hangját. – Nagyon szeretlek, David! – Marie megpróbálta túlkiabálni a motorok egyre erősödő zaját. – Őis nagyon szeret téged – válaszolt Bourne, s csak másodpercekkel később javította ki magát: – Én is nagyon szeretlek. Az irányfények keltette halvány derengésben feltűnt a pályán közeledő gép. Hegyes orrával, élesen hátranyilazott rövid deltaszárnyával olyan volt, mint egy óriási, dühös rovar. A pilóta szűk körben megfordította a járművet, s anélkül, hogy a hajtóműveket kikapcsolta volna, nem messze tőlük megállt. A gép ajtaja kitárult, Jason és Marie elindult a betonra ereszkedő lépcső felé. Már egészen közel jártak hozzá, amikor meghallották az első sorozatokat. Bourne gyakorlott füle rögtön felismerte, hogy két géppisztolyból – az egyik közelebbről, a másik valamivel távolabbról szólt – lőnek. Átkarolta Marie-t, betaszította a gépbe, s felordított a nyitott ablakon rémülten kibámuló pilótának: – Csukja be az ajtót, és induljon! – Mon Dieu! – a pilóta elparancsolta Jasont a gép mellől: – Allez-vous-en! – az ajtó becsapódott, s a repülőgép nekilódult. Jason a földre vetette magát, s az arcát a kabin ablakához szorító, hisztérikusan kiabáló Marie-t nézte. A repülőgép végigszáguldott a betonon, felemelkedett, s eltűnt a biztonságot nyújtó sötétségben. Bourne ott hasalt a sárga lámpák fénykörében, s hiába préselődött a betonhoz, védtelen volt minden támadással szemben. Övéből előhúzta az automatát, amit még Bernardine-től kapott, s amilyen gyorsan csak bírta, az épületet övező kerítés felé kúszott. A terminál felől gyors egymásutánban három egyes lövés hallatszott. Conklin tüzelhetett vagy a repülőtéri alkalmazott, ha éppen volt fegyvere. Panov biztosan nem lőtt. Vajon eltaláltak valakit?... Nem volt ideje elgondolkozni rajta, a hozzá legközelebb rejtőző géppisztolyos gyilkos sorozattal árasztotta el az épületet. Bezúzott ablaktáblák hangos csörömpölése hallatszott. Megszólalt a másik fegyver is; amennyire meg tudta ítélni, a ház túlsó oldaláról. Kis idő múlva ismét két magányos lövés hallatszott, s a másodikat az épületen túlról jövő ordítás követte: – Eltaláltak! Bourne kissé fölemelkedett, s egy alak sovány körvonalát vette észre a sötétben. Vadul lőni kezdett rá, miközben az épület keleti oldala felé rohant, s mire pisztolyának tára kiürült, el is jutott a kerítés nyújtotta fedezékbe. A repülőtéri épület melletti parkoló halvány derengésében jól ki tudta venni a fekvő alakot. A támadó fegyverére támaszkodva nagy nehezen ülő helyzetbe tornászta magát. – Cugino! – kiabálta. – Segíts! – A válasz egy újabb géppisztolysorozat volt az épület nyugati oldaláról. – Istenem, atyám! – jajdult fel ismét a sebesült. – Meglőttek! – A sötétben láthatatlanul megbúvó társa újabb hosszú sorozattal válaszolt a kérésre. Bourne eldobta a kiürült pisztolyt, s átlendült a kerítésen. Földet érve fájdalom hasított a testébe. A fenébe is, mi ez, gondolta, de nem ért rá foglalkozni vele. A ház sarkához futott, és kilesett az épület melletti szabad térségbe. Az előbb még géppisztolyára támaszkodó alak elnyúlva feküdt az apró kavicson, képtelen volt megtartani magát a fegyverrel. Jason lehajolt, felvett egy nagyobb követ, s jó messzire, a férfin túlra dobta. A kő földet érve néhányszor megpattant a kavicson, és olyan hangot keltett, mintha lépések közelednének. A gyilkos minden erejét összeszedve fölemelkedett, s arrafelé bámult, amerről a zajt hallotta. Most! Bourne kivágódott a sarok mögül, és rávetette magát. Kitépte kezéből a géppisztolyt, és a fejére sújtott vele. Az alacsony, vékony férfi elvesztette az eszméletét. Az épület túlsó oldaláról ismét géppisztolysorozat hallatszott. Meg kellett állítani a másik gyilkost, mielőtt eléri védtelen áldozatait! Bourne-nak minden izma sajgott, miközben a ház felé lódult. Hol van a tegnapi önmaga? Hová tűnt a Medúza Deltája és az Utcakő 71. Kaméleonja? Hol van az az ember? – Alex! – üvöltötte az oldalajtóhoz érve. – Engedj be! Elvettem a fegyverét! Az ajtó rögtön feltárult előtte. – Teremtő isten, hát te élsz? – kiabálta Conklin valahonnan a sötétből. – Mo nagyon rossz állapotban van, a mellén találták el. Az ügyeletes meghalt, és a torony sem válaszol. Biztosan a légiirányítót nyírták ki először. Le a földre! – a figyelmeztetés épp jókor jött, mert már záporoztak is körülöttük a lövedékek. Bourne egy vaktában megeresztett rövid sorozattal viszonozta a támadást, majd lehasalt Conklin mellé. – Mi történt? – kiáltott a barátjára. A hangja elfulladt, az erőlködéstől arcán patakokban folyt végig az izzadság. – A Sakál! Az történt! – Hogyan sikerülhetett neki? – Hülyét csinált mindannyiunkból. Belőled, belőlem, Krupkinból és Lavier-ből. A legrohadtabb, hogy még belőlem is. Elterjesztette, hogy míg te Párizsban vagy, ő elutazik valahová. Mi azt hittük, hogy bekapta a horgot, hisz minden jel arra utalt, hogy Moszkvába megy... Nem mi csaltuk csapdába őt, hanem ő minket. A rohadt életbe! Hogy nem jöttem rá?! Keresztül kellett volna látnom rajta! Hisz olyan nyilvánvaló... Sajnálom, David, rettenetesen sajnálom. – S most ő van odakint – mutatott az ablak felé Jason. – Maga akar végezni mindannyiunkkal. Elemlámpa erős fénye söpört végig rajtuk, s bár Jason rögtön megeresztett egy sorozatot a betört ablakra, már elkésett, észrevették őket. – Gyorsan! – üvöltötte Alex, s a halott ügyeletes pultja mögé rántotta Bourne-t. Az utolsó pillanatban ugrottak el; előbbi helyükre lövések záporoztak. A hosszú sorozatnak éles kattanás vetett véget. – Most újra kell töltenie – súgta Alexnek Jason. – Maradj itt! – Felpattant, s a leszállópálya felé nyíló ajtón kirohant az épületből. Izmai pattanásig feszültek, leküzdhetetlen gyilkolási vágy kerítette hatalmába, s már csak azért fohászkodott, hogy teste ennyi év után is engedelmeskedjen neki. Muszáj engedelmeskednie! Jobbra fordult, és végigsuhant a kerítés mellett. Ismét Delta volt, a saigoni Medúza Deltája... Igen, képes lesz rá. Hiányzott ugyan a megszokott, ismerős dzsungel, de ott volt körülötte minden egyéb, amit Delta ki tud használni a saját javára – a sötétség, a holdat gyakran eltakaró felhők árnyéka. Használj ki mindent! Ezt tanultad, erre képeztek ki évekkel ezelőtt. Hány éve már? Felejtsd el az időt, ne gondolj rá, csak tedd, amit tenned kell! A gyilkos fenevad itt ólálkodik körülötted, s az életedre, a feleséged és a gyerekeid életére tör. Ismét a régi vad ösztönök uralkodtak rajta, tudta, hogy villámgyorsan kell cselekednie, ha győzni akar. A kerítés mellett tovább lopakodva az épület sarkához közeledett, ujját az oldalához szorított géppisztoly ravaszán tartva. Mintegy harminc méterre maga előtt két vastag törzsű, sűrűbokrok közül kiemelkedő fát vett észre. Ha sikerül eljutnia odáig, ő lesz kedvezőbb helyzetben. Hátába kerülhet a Sakálnak. Sikerült! Behúzódott a bokrok közé. Az épület felől újabb sorozat hallatszott, de olyan hosszú, hogy valószínűleg egy teljes tár ráment. Nem ő volt a célpont, az ablaknál álló gyilkos a ház belsejébe tüzelt Most az épület falához húzódott, hogy újratöltse fegyverét. Carlos is öregszik már, kezdenek megkopni a védelmi reflexei, állapította meg magában Bourne, látva, hogy a támadó csak a legközvetlenebb feladatra koncentrál, s meg sem próbál fedezéket találni. Újabb felhő takarta el a holdat, s csaknem teljes sötétség ereszkedett rájuk. Bourne előrekúszott az egyik fához, hogy mögötte fölegyenesedve alaposabban szemügyre vehesse a terepet. Valami zavarta. Most tudatosodott csak benne, hogy az egész támadást durván és primitíven, egyáltalán nem a Sakálra jellemző módon hajtották végre. Halálos küzdelem volt, az igaz, de hiányoztak belőle a Carlosra jellemző finom megoldások. Pedig ő tudja, hogy a brutális, nyers erő önmagában nem elegendő egy olyan ellenféllel szemben, mint Jason Bourne. Az épület falához tapadó alak még mindig a fegyverével volt elfoglalva. Jason a fa mögül kiugorva feléje lendült, s a lába elé, majd köréje, az épület falára is megeresztett egy sorozatot. – Véged! – ordította, MAC-10 géppisztolyát a gyilkosra szegezve. – Egyetlen mozdulat, és meghalsz, Carlos... ha valóban te vagy az. – Nem vagyok az, Mr. Bourne – mondta a larchmonti gyilkos, és a földre dobta géppisztolyát. – Találkoztunk már, de nem az vagyok, akinek gondol. – A földre, te disznó! – üvöltött rá Jason, s a férfi rögtön engedelmeskedett. – Lábakat és karokat szét! Emeld fel a fejed! Az ismeretlen támadó haladéktalanul végrehajtotta a parancsot, s az ismét előbukkanó holdfényben Bourne-ra emelte tekintetét. – Látja már? – kérdezte. – Nem az vagyok, akinek gondolt. – Teremtőm – suttogta Jason, nem is titkolva megdöbbenését. – Maga volt ott Manassasban. Előbb Kaktuszt akarta megölni, aztán engem. – Megbízást kaptam rá, Mr. Bourne, a szerződést pedig illik teljesíteni – válaszolta Mario. – Mi van a toronnyal? A légiirányítóval? – Nem szoktam vaktában gyilkolni. Miután a Poitiersből érkező gépnek megadta a leszállási engedélyt, elzavartam... Bocsásson meg nekem, de a felesége is szerepelt a szerződésben. Nem voltam képes végezni vele, tudtam, hogy kicsi gyerekeik vannak. – Ki az ördög maga? – Mondtam már. Szerződéses alkalmazott. Igyekszem olyan jól szolgálni a szervezetemet, amennyire csak telik tőlem. – A Medúza! – Hallottam már a nevet, de nem tudom, mit jelent... Tisztázzunk valamit, Mr. Bourne. Nem kívánom özveggyé tenni a feleségemet és árvává a gyermekeimet egy szerződés miatt. Az én esetemben az ilyesmi szóba se jöhet. Annál sokkal többet jelentenek nekem. – Legalább százötven évet fog kapni, feltéve, hogy olyan országban ítélik el, ahol már eltörölték a halálbüntetést. – Figyelembe véve mindazt, amit tudok, nem valószínű, Mr. Bourne. A családomról és rólam is megfelelően fognak gondoskodni. Új nevet kapunk, s talán egy jó kis farmot is valamelyik Dakotában vagy Wyomingban. Mindig tudtam, hogy ennek a pillanatnak előbb-utóbb el kell jönnie. – Egyelőre csak az jött el, te csirkefogó, hogy az egyik barátom odabent fekszik súlyos sebesüléssel. Te lőtted meg! – Megkötjük a fegyverszünetet? – érdeklődött Mario változatlan nyugalommal. – Hogy érted ezt? – Egy kilométerre innen hagytam a kocsimat. Nagyon gyors – a larchmonti bérgyilkos kis rádióadót vett elő a zsebéből. – Egy perc múlva itt lehet. Biztos vagyok benne, hogy a sofőr tudja, hol van a legközelebbi kórház. – Csináld! – egyezett bele Bourne. – Már meg is történt, Jason Bourne – válaszolt Mario, és megnyomta a rádió gombját. Morris Panovot betolták a műtőbe. Louis DeFazio még mindig a tolókocsin feküdt; várhatott, nem volt súlyos a sebesülése. A washingtoni külügyminisztérium és a Quai d'Orsay között titkos csatornákon létrejött megállapodásnak megfelelően a Mario néven ismert bűnözőt az Egyesült Államok párizsi nagykövetségén őrizték. A váróterembe lépő fehér köpenyes orvost meglátva Conklin és Bourne egyszerre ugrott fel. – Nem akarok felesleges reményeket ébreszteni önökben – mondta az orvos franciául. – A barátjuk tüdejének mindkét lebenyét találat érte, és a szív falát is megsértette egy golyó. Jó, ha ötvenszázalékos esélye van az életben maradásra. Szerencsére igen erős akaratú ember, s esze ágában sincs meghalni. Az élniakarás sokszor csodákra képes. Egyelőre ennyi, amit mondhatok. – Köszönjük, doktor. – Jason elfordult az orvostól. – Telefonálnom kellene – mondta Alex. – A követségről lett volna a legbiztonságosabb, de nem volt időm bemenni. Bízhatom benne, hogy nem fognak lehallgatni, ha önöktől telefonálok? – Efelől a legcsekélyebb kétsége se legyen – válaszolt az orvos. – Fogalmunk sincs, hogy kell az ilyesmit csinálni. Parancsoljon, használja az irodámat. – Peter? – Alex! Na végre! – Peter Holland hangján érződött, milyen türelmetlenül várta a hívást. – Minden rendben ment? Marie elindult? – Ami az első kérdésedet illeti, nem, semmi sem volt rendben. Arra is készülj fel, hogy Marie rád önti minden mérgét, mihelyt Marseille-be ér. Útközben a pilóta biztos, hogy nem fogja használni a rádiót. – Micsoda? – Mondd meg neki, hogy jól vagyunk, David nem sérült meg... – Mi a fenéről beszélsz? – ordított dühösen a Központi Hírszerző Hivatal igazgatója. – Megtámadtak bennünket, amikor a Poitiersből érkező gépet vártuk. Mo Panov megsebesült Nagyon súlyos az állapota. A kórházból telefonálok. Az előbb beszéltem az orvossal, s ő nem sok jóval biztatott. – Rettenetesen sajnálom, Alex. – Mo a maga módján rettentő kemény harcos. Bízom benne. Marie-nek azért ne szólj róla. Van miért aggódnia enélkül is. – Rendben. Tehetek értetek valamit? – Tehetsz. Mondd meg, mit keres a Medúza Párizsban! – Párizsban? Ez ellentmond mindannak, amit tudok, márpedig elég sok dolgot megtudtam. – Tévedés kizárva. A két gyilkost, aki egy órával ezelőtt ránk támadt, a Medúza küldte. Bevallották. – Egyszerűen nem értem – hüledezett az igazgató. – Párizs eddig fel sem merült. Egyáltalán nem illik bele a képbe. – Pedig ez is benne van, sőt te magad vetetted fel a lehetőségét. Már elfelejtetted, hogy önmagát beteljesítő próféciának nevezted az elgondolásunkat? Pontosan ez történt A Medúza csatlakozott a Sakálhoz, és együtt vadásznak Jason Bourne-ra. – Hát éppen ez az, Alex. Ez csak egy elmélet, ami akármilyen meggyőzően hangozzék is, nem valósult meg a gyakorlatban. – Dehogynem – tartott ki Alex. – Ez a része nem. Amennyire mi tudjuk, a Medúza most Moszkvában van. – Moszkvában? – meglepetésében Conklin csaknem kiejtette kezéből a telefonkagylót. – Igen, ott. Rászálltunk az Ogilvie-féle New York-i irodára, és beindítottuk a legszigorúbb megfigyelést. Ogilvie valahogy – sajnos, nem tudjuk, hogyan – szagot fogott, és elmenekült az országból. Az Aeroflot járatával Moszkvába repült, a családja pedig Marrakesbe utazott. – Ogilvie?... – Alex hangját alig lehetett hallani, gondolatai a távoli múltban kalandoztak. – Az, aki jogásztiszt volt annak idején Saigonban? – Igen. Meggyőződésem, hogy ő irányítja a Medúzát. – És ti ezt eltitkoltátok előlem? – Csak a cég nevét. Figyelmeztettelek, hogy nekünk is megvannak az elsődleges céljaink, és nektek is. Számunkra a Medúza az első. – Szerencsétlen bolond! – ordított magából kikelve Conklin. – Én jól ismerem, pontosabban jól ismertem Ogilvie-t. A legdörzsöltebb, legsimább modorú jogászunk volt Vietnamban. Elég lett, volna néhány embert kihallgatni, megpiszkálni kicsit a régi dolgokat, hogy a kezetekben legyen. Tálcán raktam volna elétek a bizonyítékokat, hogy többször is megvesztegette a bírókat. Az ilyesmit sem a polgári, sem a katonai perrendtartás nem nézi el, még ennyi év után sem. Miért nem szóltatok? – Az igazság az, Alex, hogy te sem kérdezted. Egyszerűen csak feltételezted – s valószínűleg igazad volt –, hogy úgysem mondanám meg. – Na jó. Ezzel már úgyis elkéstünk. Holnap vagy holnapután megkapod a két medúzásunkat. Szeretnék menteni a bőrüket, amennyire csak lehet. A capo egy gané, de a mesterlövészével lehet beszélni. Odáig van a családjáért, s nem is tartozik szorosan a szervezethez. – Most mit akartok tenni? – érdeklődött Holland. – Megyünk Moszkvába. – Ogilvie után? – Nem, a Sakál után. Persze, ha találkozom Bryce-szal, átadom neki az üdvözletedet. 35. Buckingham Pritchard egyenruhás nagybátyja, Ciryl Sylvester Pritchard mellett ült Sir Henry Sykes irodájában a montserrat-i kormányzói palotában. A bevándorlási hivatal igazgatójának helyettese mellett foglalt helyet a sziget legjobb ügyvédje. Sykes nagy nehezen rá tudta venni, hogy vállalja el Pritchardék védelmét arra az esetre, ha a Korona vádat emelne ellenük terrorizmusban való bűnrészesség miatt. Sir Henry az íróasztal mögött ült döbbent arccal, s az ügyvédet, Jonathan Lemuelt nézte, aki tátott szájjal, elképedve emelte a plafonra tekintetét. Lemuel Cambridge-ben végezte az egyetemet, hosszú éveken át Londonban működött, s csak idős korában tért vissza a szigetre, hogy élete hátralévő részében élvezze eredményes munkája jól megérdemelt gyümölcseit. Sir Henrynek nem kis fáradságába került, míg nyugalomba vonult barátját sikerült rávennie, hogy vállalja el ennek a két idiótának az ügyét, akik ostobaságuknak köszönhetően valószínűleg valami súlyos nemzetközi bűnténybe keveredtek. Sir Henry megdöbbenését és Jonathan Lemuel elképedését a Sykes és a bevándorlási hivatal igazgatóhelyettese között nem sokkal korábban lezajlott beszélgetés váltotta ki. – Mr. Pritchard! – fordult a kormányzói hivatal vezetője Cyril Sylvesterhez. – Megállapítottuk, hogy az ön unokaöccse kihallgatta John St Jacques-nak és sógorának, az amerikai Mr. David Webbnek egy telefonbeszélgetését. Ezek után, mint azt unokaöccse, az itt jelen lévő Buckingham Pritchard önként, sőt lelkesen elismeri, felhívta és tájékoztatta önt a beszélgetés bizonyos részletekről, minekutána ön nem kevésbé lelkesen kijelentette, hogy haladéktalanul kapcsolatba kell lépnie Párizzsal. Igaz ez? – A legteljesebb mértékben. Sir Henry – válaszolt lelkesen bólogatva az idősebbik Pritchard. – Kit hívott ön Párizsba? Mi volt a telefonszám? – A legmélyebb tisztelettel hadd hívjam fel rá a figyelmét, hogy titoktartást fogadtam. Ez az egészen váratlan felelet volt az, amelynek hatására Jonathan Lemuel az égre emelte tekintetét. Sykes a körülményekhez képest elég hamar magához tért megdöbbenéséből, és szelíd hangon feltette a következő kérdést: – Mi késztette erre, Mr. Pritchard? – Az, hogy unokaöcsémmel együtt tagjai vagyunk egy nemzetközi szervezetnek, amely a világ vezető személyiségeit fogja össze, és megesküdtünk rá, hogy megőrizzük a titkot. – Teremtő isten, ez a majom hiszi is, amit mond – mormogta Sir Henry. – Magasságos ég! – nyögte magába roskadva, lehajtott fejjel Lemuel. Minden erejére szüksége volt, hogy összeszedje magát. – Kétségtelen, hogy szigetünkön a telefonszolgáltatás nem tartozik a legfejlettebbek közé, önök pedig, az utasításnak megfelelően, valószínűleg nyilvános telefonállomásról bonyolították le a beszélgetést. Ennek ellenére egy-két napon belül minden bizonnyal sikerül kideríteni a hívott számot. Nem lenne egyszerűbb, ha most rögtön megmondanák Sir Henrynek? Neki fontos, hogy mielőbb megtudja, önöknek pedig semmi káruk sem származik belőle, ha elárulják. – Komoly kárt okozna a szervezeten belüli feljebbvalóinknak, uram. Ezt egyértelműen tudomásomra hozták. – Mi a neve ennek a nemzetközi szervezetnek? – Nem tudom, Sir Henry. Nem közölték velem, s ez is része a titoktartásnak. Hát nem érti? – Ön az, aki nem egészen érti a helyzetet, Mr. Pritchard! – válaszolt Sykes, már-már szabad folyást engedve indulatainak. – De igen, nagyon is jól értem, Sir Henry, s ezt mindjárt be is bizonyítom önnek – válaszolta a bevándorlási hivatal igazgatóhelyettese, s úgy nézett végig rajtuk, mintha mindhármukat, a szkeptikus Sykest, a megdöbbent ügyvédet s a rá imádattal néző unokaöccsét is valami nagy titokba készülne beavatni. – Egy magánkézben levő svájci pénzintézet nagy összeget utalt át egyenesen montserrat-i számlámra. A pénz felhasználására vonatkozóan egyértelmű, bár egy cseppet sem szigorú utasítást kaptam. A felszólítás úgy hangzott, hogy feladatunk végrehajtására belátásom szerint használjam fel az összeget. Megbízóim értésemre adták, hogy tökéletesen megbíznak bennem, de én – miként az a bevándorlási hivatal vezetőjének helyettesétől el is várható – pontos nyilvántartást vezettem minden kiadásról. Ez a feltétlen bizalom azt mutatja, hogy akiktől a megbízást kaptam, csak rendkívüli emberek lehetnek. Henry Sykes és Jonathan Lemuel ismét összenézett. Látszott rajtuk, hogy nemcsak megdöbbentőnek, de egyenesen szórakoztatónak is tartják az esetet. – Azon túl, hogy John St. Jacques-ot figyeltesse az unokaöccsével, másra is kapott megbízást? – kérdezte Sir Henry bizalmasan közelebb hajolva. – Egyelőre nem, uram. Biztos vagyok azonban benne, hogy feletteseim újabb megbízást is adnak, mihelyt megbizonyosodnak róla, hogy a leglelkiismeretesebben teljesítettem az előző parancsot. Sykes dühtől elvörösödő arcát látva, Lemuel figyelmeztetően fölemelte a kezét, s még időben átvette a szót: – Elárulná, mekkora volt az az összeg, amit Svájcból kapott? kérdezte szelíden. – Az eset jogi megítélése szempontjából az összeg nagyságának tulajdonképpen semmi jelentősége nincs, s különben is, Sir Henry a Korona nevében bármikor felszólíthatja az ön bankját, hogy adjon kimutatást számlája alakulásáról. Nyugodtan válaszolhat tehát a kérdésemre. – Háromszáz fontot kaptam – vágta ki büszkén az idősebb Pritchard. – Háromszáz... – az ügyvéd hangja erőtlenül elhalt, még mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot. – Ezt a bőkezűséget! – motyogta Sir Henry, s döbbenten zuhant vissza a karosszékébe. – Mennyi kiadása volt? Persze csak úgy durván – kérdezte az ügyvéd, aki először tért magához megdöbbenéséből. – Nem durván, hanem egészen pontosan – válaszolt a bevándorlási hivatal igazgatóhelyettese, s egy kis noteszt vett elő zubbonya zsebéből. – Tiszteletre méltó nagybátyám híres a pontosságáról – szólt közbe lelkesen Buckingham Pritchard. – Köszönöm, unokaöcsém. – Tehát, mennyi? – nógatta az ügyvéd, elejét véve a további kölcsönös udvariaskodásnak. – Egészen pontosan huszonhat font és öt shilling, brit pénzben számolva, ami a legutóbbi átváltási árfolyamot figyelembe véve és kerekítve, tehát negyvenhét centet elhagyva, egyenlő százharminckét kelet-karibi dollárral. – Fantasztikus! – nyögte Sykes. – Gondosan megőriztem minden számlát a kiadásaimról – folytatta az idősebb Pritchard, egyre jobban belemelegedve. – Egy páncélkazettában tartom őket a lakásomon, az Old Road Bayn, s a következők szerepelnek köztük: hét dollár és tizennyolc cent a helyi telefonbeszélgetésekért – erre a célra nem használhattam a hivatali telefont; huszonhárom dollár és hatvanöt cent a párizsi hívásokért; hatvannyolc dollár és nyolcvan cent... egy munkavacsoráért, amit unokaöcsémmel fogyasztottunk el a Vue Point-ben, miközben megbeszéltük feladatainkat... – Ennyi talán elég is lesz – szakította félbe Jonathan Lemuel, s bár a szobában tökéletesen működött a légkondicionálás, kövér izzadságcseppeket törölt le a homlokáról. – Ha eljön az ideje, mindenről pontos kimutatást fogok készíteni... – Azt hiszem, az nagyon jó lesz, Cyril. – Még csak annyit szeretnék közölni, hogy a leghatározottabban visszautasítottam egy taxisofőr hamis számlázásra vonatkozó ajánlatát, s hivatali tekintélyem teljes súlyával nemtetszésemnek adtam hangot a minősíthetetlen magatartás miatt. – Elég! – üvöltötte Sykes. Úgy érezte, rögtön széthasad a feje. – Mindketten tökkelütött hülyék voltak! Ostobaság még csak feltételezni is, hogy John St. Jacques bűnöző! – De Sir Henry! – tiltakozott az ifjabb Pritchard. – A saját szememmel láttam, mi történt a Tranquility Innben. Borzalmas volt. Koporsók a mólón, a kápolna leégése, járőröző motorcsónakok a mi békés szigetünk körül, és fegyverropogás. Fegyverropogás, uram! Hónapokba is beletelik, mire ismét visszatér nálunk az élet a normális kerékvágásba. – Így igaz – dörrent rá Sykes. – És maga feltételezi, hogy Johnny St. Jacques szándékosan tönkreteszi saját tulajdonát, árt a saját üzletének? – Furcsa dolgokra képesek a bűnözők, Sir Henry – jelentette ki mély meggyőződéssel Cyril Sylvester Pritchard. – Hivatali beosztásomnál fogva igen sok esetről van tudomásom. Az unokaöcsém által említett események annak a diverziós taktikának a részét alkotják, amelynek célja elhitetni, hogy a gazemberek csupán áldozatok. Mindezt nagyon alaposan elmagyarázták nekem. – Valóban? – nézett rá döbbenten a brit hadsereg egykori ezredese. – Ha megengedi, én is elmagyaráznék valamit. Magukból hülyét csinált egy világszerte körözött, veszedelmes terrorista. Tudják, mi jár azoknak, akik egy ilyen gyilkost segítenek és védelmeznek? Hadd mondjam meg, már amennyiben ez elkerülte volna leghivatalosabb figyelmét... Főbelövés, vagy kevésbé szerencsés esetben nyilvános akasztás! Most pedig halljam azt az átkozott párizsi telefonszámot! – Tekintettel ezekre a sajnálatos körülményekre, leírom önnek – a bevándorlási hivatal igazgatóhelyettese maradék méltóságát összeszedve és unokaöccse kétségbeesett tiltakozását figyelmen kívül hagyva, remegő kézzel a noteszáért nyúlt. – A feketerigó után kell érdeklődni. Természetesen franciául, Sir Henry, Én beszélek egy kicsit, Sir Henry... Természetesen franciául... Sir Henry. A fegyveres őrt követve, John St. Jacques belépett új lakóhelyük, a CIA Chesapeake-öböl partján álló háza könyvtárszobájába. Az őr, egy középtermetű, izmos, jellegzetesen spanyol arcvonású férfi az ajtó mellett félreállt, s a díszesen faragott cseresznyefa asztalon álló telefonra mutatott: – Az igazgató kíván beszélni önnel, Mr. Jones. – Köszönöm, Hector – mondta Johnny, majd kis szünetet tárva megkérdezte: – Muszáj állandóan Mr. Jonesnak szólítania? – Nem muszáj, de ön is Hectornak hív engem. Az igazi nevem Roger... vagy Daniel. Bármelyik megteszi. – Nyert – St. Jacques az asztalhoz lépett, és felvette a telefont: – Holland? – A telefonszám, amit a barátja, Sykes kapott, vak, de azért használható. – Mi volna, ha angolul beszélne? – A szám a Marais negyed Szajna felőli oldalán levő egyik bisztróé. A feketerigót – un oiseau noir – kell kérni. Ha ott van, a kapcsolat megteremthető, ha nem, újból kell próbálkozni. – Akkor miért mondta, hogy használható? – Újból és újból megpróbáljuk, s odaküldjük az egyik emberünket is. – Egyébként mi újság? – Csak főbb vonalakban válaszolhatok. – A francba magával! – dühöngött St. Jacques. – Marie majd kiegészíti, amit mondok. – Marie? – Útban van odafelé. Azt hiszem, rettenetesen dühös, de mint anya és feleség, megkönnyebbült. – Miért lenne dühös? – Azért, mert kényelmetlenül utazva, turistaosztályon kénytelen hazajönni... – De az isten szerelmére, miért? – kérdezte felháborodottan Johnny. – Miért nem küldött érte egy gépet? Többel tartoznak neki, mint bárkinek abban a hülye kongresszusukban vagy az ostoba kormányzatban, s értük bezzeg mindenhová különgépet küldenek. Most nem viccelek, Holland! – Nem én küldöm azokat a gépeket, hanem mások – válaszolt határozottan az igazgató. – Maradjunk annyiban, hogy ha én intézkednék, az túl sok kérdést vetne föl, és nemkívánatos kíváncsiságot keltene külföldön. A nővére biztonsága pedig egyelőre fontosabb számomra, mint a kényelme. – Ebben kivételesen igaza van, nagyokos. Az igazgató nem válaszolt azonnal, s mikor megszólalt, hangján érezni lehetett, mennyire bántja ez a hangnem: – Ugye tisztában van vele, hogy maga nem túl kellemes ember? – Az a lényeg, hogy a nővérem jól kijön velem. A maga véleménye nem érdekel. Miért mondta, hogy mint anya és feleség megkönnyebbült? Holland, keresve a megfelelő szavakat, ismét kis szünetet tartott: – Történt egy sajnálatos incidens, amire egyikünk sem számíthatott. – Imádom ezt a rohadt, kifinomult amerikai stílust! – horkant fel St. Jacques. – Mit szúrtak el már megint? Csak nem az ajatollah párizsi ügynökeinek sikerült egy újabb szállítmány amerikai rakétát megkaparintaniuk? Beszéljen már! Peter Holland harmadszor is szünetet tartott, csak nehéz lélegzése hallatszott a kagylóból. – Tudja, fiatalember – szólalt meg végül –, most egész egyszerűen lerakhatnám a telefont, s ha a vérnyomásomra gondolok, talán ez lenne a legokosabb. – Na, ide figyeljen, nagyokos! A nővéremről és a férjéről van szó. Maguk, gazemberek – ismétlem: gazemberek – öt évvel ezelőtt mindkettőjüket majdnem megölték Hongkongban. Nem ismerek minden részletet, mert vagy túl tapintatosak, vagy túl hülyék ahhoz, hogy beszéljenek róla, de amit hallottam, annak alapján magukat még kisegítő pincérnek sem alkalmaznám a szigeten. – Ez tiszta beszéd – Holland hangja üresen kongott. – Nem mintha a lényegen túl sokat változtatna, de akkor még más beosztásban dolgoztam. – Egyáltalán nem számít. Akkor is közel volt a tűzhöz, és maga is ugyanazt tette volna, mint az akkori főnök. – Amennyire a körülményeket ismerem, lehetséges. S ha magának kellett volna cselekednie, valószínűleg maga is ugyanazt teszi. Egyébként nem érdekes. Ez már történelem. – Hát akkor nézzük a jelent! – kiabált idegesen St Jacques. – Mi történt Párizsban, mi volt az a sajnálatos incidens? – Conklin elmondása szerint megtámadták őket Pontcarréban, egy magánrepülőtéren. A támadás meghiúsult. Sem a sógora, sem Alex nem sebesült meg. Ez minden, amiről beszámolhatok. – Ennél több nem is érdekel. – Nemrég beszéltem Marie-vel. Marseille-ben van, s holnap késő délelőtt ér ide. Én várom a repülőtéren, s aztán kimegyünk magukhoz, a Chesapeake -hez. – Mi van Daviddel? – Kivel? – A sógorommal. – Ja, igen... persze. Úton van Moszkvába. – Micsoda?! Az Aeroflot-gép pilótája fékezésre kapcsolta a hajtóműveket, lekanyarodott a kifutópályáról, s mintegy négyszáz méterre a Seremetyevo repülőtér főépületétől, megállította az IL-62-est. – A kiszállás öt-hét perc múlva kezdődik. Kérem, addig maradjanak a helyükön – az utastér hangszóróiból előbb oroszul, majd franciául is elhangzott a felszólítás. A bejelentéshez nem fűztek bővebb magyarázatot, s a gép külföldi utasai nyugodtan visszatértek olvasnivalójukhoz, gondolván, hogy egy induló gép miatt nem állhatnak be rögtön a terminálhoz. A szovjet állampolgárok, s néhány, a helyi szokásokat jól ismerő utas azonban pontosan tudta a késedelem okát: meg kell várni, míg a hatalmas utasszállító orr-részéből távoznak a közönséges utazóktól függönnyel eltakart különleges utasok. Az Iljusin pilótafülke mögötti ajtajához már oda is tolták a külön e célra szolgáló, csukott lépcsőt, s feltűnt a betonon a nagy fekete állami limuzin is. A kiszállóknak csupán a hátát lehetett látni néhány pillanatra, amint a kocsihoz siettek, s az utaskísérők ilyenkor gondosan ügyeltek rá, nehogy a fedélzeten maradók közül valaki fényképezőgépet vagy kamerát vegyen elő. A KGB, az Állambiztonsági Bizottság fogadta így vendégeit, akiket csak a Bizottság által ismert okokból – senkinek sem volt szabad meglátnia Seremetyevón. A fedett lépcsőn először Alex Conklin ért le, s mögötte Bourne, a legszükségesebb holmijukat tartalmazó két nagy utazótáskával. A limuzinból kiszállva Dmitrij Krupkin indult feléjük. A lépcsőt azonnal elvitték, s a gép folytatta útját a főépület elé. – Hogy van a doktor? – kérdezte a szovjet hírszerző, túlharsogva a hajtóművek sivítását. – Küzd az életéért – válaszolta Alex. – Lehet, hogy veszít, de nem fogja egykönnyen megadni magát. – A ti hibátok, Alekszej! – a gép közben eltávolodott annyira, hogy Krupkinnak már nem kellett kiabálnia, csak kissé hangosan beszélnie. – Fel kellett volna hívnotok Szergejt. Készenlétben állt az embereivel, hogy elkísérjen benneteket bárhová. – Úgy gondoltuk, hogy ezzel csak felhívnánk magunkra a figyelmet. – Jobb egy felesleges riadó, mint megkockáztatni egy támadást – korholta tovább az orosz. – Ha a mieink ott vannak, Carlos emberei soha nem mertek volna megtámadni benneteket. – Nem a Sakál volt – válaszolt Conklin, már normális hangerővel. – Hát persze hogy nem, ő itt van. Az embereit küldte rátok. – Nem az ő emberei voltak, és nem ő küldte ránk őket. – Mit beszélsz? – Majd később elmagyarázom. Most menjünk! – Várj – vonta fel a szemöldökét Krupkin. – Meg kell beszélnünk valamit. Először is: hadd üdvözöljelek Oroszország Anyácska nevében. Másodszor: megkérlek rá, hogy bárkivel találkozol is itt, ne vitasd meg vele, milyen életmódot folytatok kormányom szolgálatában a háborús terveket szövögető Nyugaton. – Meglásd, Kruppie, egy szép napon még a körmödre koppintanak. – Soha. Odáig vannak tőlem, mert hasznosabb értesüléseket szállítok a Bizottságnak a züllött, úgynevezett szabad világ legfelsőbb vezetőiről, mint bármelyik más, külföldi poszton dolgozó tiszt. Ráadásul sokkal jobban elszórakoztatom a főnökeimet ennek a züllött világnak a híreivel, mint bárki a Bizottság munkatársai közül. Ha ezen felül még a Sakált is elkapjuk Moszkvában, semmi sem ment meg attól, hogy hőssé avassanak és beválasszanak a Politikai Bizottságba. – Ott lesz csak igazán módod benyúlni az állam bácsi zsebébe... – Miért ne? Mindenki azt csinálja. – Elnézést – szakította félbe Bourne mentegetőzés nélkül a beszélgetést. – Hogy állnak a dolgok? Jutottak valamire a Dzerzsinszkij téren? – Elég sokra, ha figyelembe vesszük, hogy még harminc órája sem tart a vizsgálat. Ami Carlos megbízottját illeti, sikerült leszűkítem a kört tizenhárom, franciául kiválóan beszélő személyre. Állandó közvetlen és elektronikus megfigyelés alatt állnak. Minden pillanatban pontosan tudjuk, hol tartózkodnak, kivel találkoznak, vagy éppen kivel beszélnek telefonon… Két magas rangú belső elhárító irányítja a munkát. Franciául egy szót sem tudnak, sőt, az irodalmi oroszt se nagyon értik, de hát mit tegyünk, szegény ember vízzel főz. A lényeg az, hogy tökéletesen megbízhatók, s a végsőkig elkötelezettek. Jó hasznukat vehetjük, ha el akarjuk kapni a Sakált. Eddig bármit megtettek, amit kértem tőlük. – Te is tudod, mit érnek a nyomozóitok – elégedetlenkedett Alex. – Ha férfit kell keresni, a női mosdóban kezdik. – Ezúttal nem. Magam választottam ki a beosztottaimat – válaszolt Krupkin. – Négyen a saját embereink, mind Novgorodban végeztek, a többiek pedig a brit, az amerikai, a francia és a dél-afrikai titkosszolgálattól álltak át. Tudják, ha nem viselkednek rendesen, könnyen elveszíthetik a dácsáikat. Tényleg szeretném, ha beválasztanának az elnökségbe, esetleg a Központi Bizottságba. Akkor Washingtonba vagy New Yorkba is kiküldethetném magamat. – Ott tudnál csak igazán lopni – incselkedett Conklin. – Gonosz vagy, Alekszej, nagyon gonosz. Majd ha már túl leszünk öt-hat pohár vodkán, emlékeztess rá, hogy meséljek neked arról az ingatlanról, amit az ügyvivőnk vett meg két évvel ezelőtt Virginiában. Természetesen kölcsönből, amit a szeretője richmondi bankjától kapott. Egy ingatlanügynök most a tízszeresét kínálja érte... Gyerünk a kocsihoz! – Csak hallgatom magukat, és egyszerűen nem hiszek a fülemnek – állapította meg Bourne az utazótáskáért nyúlva. – Érezd jól magad a kifinomult módszerekkel dolgozó hírszerzés világában – nevetett Conklin. – Nem viccelek, bizonyos szempontból tényleg kifinomultak a módszereik. – Minden szempontból – vágott vissza Krupkin, de a kocsi felé menet még hozzáfűzte: – A beszélgetést azonban függesszük fel arra az időre, míg a cég kocsijában ülünk. Egyébként a Marx sugárúton, a Metropol Szállóban fogtok lakni. A szoba kényelmes, a lehallgató-készülékeket pedig saját kezűleg szereltem ki. – Azt értem, miért tetted, csak azt nem, hogyan. – Magad is tudod, hogy a Bizottság akkor végzi jól a munkáját, ha minél kisebb feltűnést kelt. Megmagyaráztam a belső elhárítóknak, hogy a szobátokban elhangzó beszélgetések kényelmetlen helyzetbe hozhatnak olyan személyeket, akik garantáltan Kamcsatkára fogják küldeni mindazokat, akik a felvételeket meghallgatták. – Elérték a kocsit, s a Szergejével megegyező, sötétbarna öltönyt viselő sofőr kitárta előttük az ajtót – Az anyag ugyanaz – szólt Krupkin franciául, észrevéve, hogy a két amerikainak feltűnt a hasonlóság. – A szabás sajnos, nem. Ragaszkodtam hozzá, hogy Szergej átalakíttassa a magáét a Faoubourg-on. A Metropol Szálló egy nemrég tatarozott, túldíszített épület volt. Abban a stílusban épült, amelyet még a cár kedvelt meg a múlt század végén Bécsben és Párizsban. Magas termeiben és folyosóin sok volt a márvány, a falakat drága tapéta borította. A szikrázó kristálycsillárok mintha szemrehányóan néztek volna le a magasból az elegáns palota újsütetű, kopott gazdáira. Dmitrij Krupkin azonban nem számított a közönséges halandók közé. Őa legtermészetesebb, vele született könnyedséggel mozgott ebben a környezetben. – Elvtárs! – szólt utána diszkréten az ügyeletes üzletvezető, miközben a lifthez kísérte vendégeit. – Sürgős üzenete van. – Egy összehajtogatott cédulát nyújtott át Krupkinnak. – A lelkemre kötötték, hogy személyesen adjam át önnek. – Köszönöm. – Dmitrij megvárta, míg a férfi visszamegy a helyére, s csak akkor hajtogatta szét a papírt. – Azonnal fel kell hívnom a központot – mondta. – Az egyik főnök hagyta itt a számát Gyerünk, siessünk! A lakosztály, akárcsak az előcsarnok, még őrizte a letűnt világ emlékét, s az újra csupán a függönyök és szőnyegek kopottassága és a rosszul kijavított stukkóik repedései emlékeztettek. A két hálószoba egymással szemben, a nagy nappaliból nyílt. A tágas helyiségben elegáns bárszekrény is állt, tele olyan italokkal, amelyek még elvétve sem bukkannak fel a moszkvai üzletek polcain. – Szolgálják ki magukat – intett a bárszekrény felé Krupkin, s a késői X IV. Lajos korabelit utánzó asztalkához lépett, amelyen a telefon állt – Alekszej – szólt vissza Conklirmak –, neked mindjárt kérek teát vagy ásványvizet... – Felejtsd el – hárította el Conklin az ajánlatot, s utazótáskáját felvéve, a szobája felé indult. – Megyek és lezuhanyozom. Csupa kosz lettem a repülőgépen. – Remélem, a jegy árával azért meg voltál elégedve – vágott vissza Kmpkin, s a kagylóért nyúlva tárcsázni kezdett. – Hálátlan kutya vagy, meg sem érdemelnéd, de még fegyvert is kaptok. Ott találjátok az ágy mellett, az éjjeliszekrény fiókjában. Harmincnyolcas Graz Burja automaták... Töltsön magának, Mr. Bourne! Hosszú volt az út, s tartok tőle, hogy ez a telefon is hosszú lesz. A főnököm elég bőbeszédű. – Azt hiszem, most jól fog esni egy korty. – Jason a szobaajtó elé rakta a táskáját, kiválasztott a bárszekrényből egy ismerős üveget, és töltött magának. Krupkin oroszul beszélt valakivel, s Bourne, mivel egy szót sem értett belőle, az ablakhoz lépett, és a széles Marx sugárutat szemlélte. – Dobrij gyeny... Da, da, Pocsemu?... Szadovaja togda. Dvadcaty minut. – A beszélgetést befejezve Krupkin helyére rakta a kagylót, és elégedetlenül megcsóválta a fejét Jason kíváncsian nézett rá. – A főnök ezúttal nem volt valami szószátyár, Mr. Bourne. Előfordul, hogy röviden is ki tudja adni a parancsot. – Mit jelentsen ez? – Azt, hogy azonnal tovább kell mennünk. – Krupkin Conklin után kiáltott a hálószobába: – Kifelé, Alekszej! Gyorsan... Megpróbáltam megértetni vele – magyarázta ismét Jasonnek –, hogy csak most érkeztek, de nem hatotta meg. Hiába mondtam, hogy egyikük éppen zuhanyozik, azt válaszolta, hogy szedjem ki a zuhany alól, és gyorsan küldjem el öltözni. – Kigombolt ingben, vizes arcát törölgetve Conklin jelent meg a hálószoba ajtajában. – Sajnálom, Alekszej, mennünk kell. – Menni? Hová? Csak most érkeztünk. – Van egy lakásunk a Szadovaján. Oda. A Szadovaja a moszkvai Grand Boulevard, Mr. Bourne. Nem hasonlítható ugyan a Champs Élysées-hez, de azért megteszi. El kell ismerni, a cárok tudtak építkezni. – Mit csinálunk ott? – érdeklődött tovább Conklin. – A nagyfőnök vár bennünket. Az lesz a – mondjuk úgy főhadiszállásunk. Nevezheted akár a Dzerzsínszkij tér kihelyezett részlegének is, amiről csak mi, öten tudunk. Valami történt, s azt az utasítást kaptam, hogy azonnal menjünk oda. – Induljunk – mondta Jason, s a félig kiürített poharat visszarakta a bárszekrényre. – Idd csak meg nyugodtan – szólt rá Alex. – Annyi időnk biztosan maradt még, hogy kitöröljem a fülemből a szappant, és megigazítsam ezt a rohadt műlábat. Bourne a poharáért nyúlt, s a szovjet hírszerzőt figyelte, aki valami furcsa szomorúsággal az arcán nézett a szobájában eltűnő Conklin után. – Ugye, azelőtt is ismerte, hogy elveszítette a lábát? – kérdezte csendesen Jason. – Igen, Mr. Bourne. Huszonöt-huszonhat éve találkoztunk először. Egy időben voltunk Isztambulban, aztán Athénban, Rómában, Amszterdamban... Figyelemre méltó ellenfél volt... Persze, akkor még fiatalok voltunk, frissek és fürgék. Rettenetesen el voltunk telve magunkkal, s mindenáron meg akartunk felérni annak a képnek, amelyet kialakítottunk magunknak arról, hogy milyen a jó hírszerző. Régen történt. Higgye el, mindketten értettük a dolgunkat! Ő jobb volt nálam, de ne árulja el neki, hogy ezt tőlem hallotta. Mindig nagyobb összefüggésekben gondolkodott, messzebbre látott, mint én. Nem szégyellem, hiszen végső soron ő is orosz. – Miért szólítják egymást ellenfélnek, mintha valami sportversenyen lennének? Végül is ellenségek, vagy nem? – Természetesen ellenségek voltunk és azok is maradtunk – Krupkin jéghideg tekintettel nézett Bourne-ra. – Ne hagyja, hogy megtévessze a modorom, az, hogy szeretek viccelődni! Egy ember gyengeségei módosíthatják ugyan hitének megnyilvánulási formáit, de a hit lényegén nemigen változtatnak... A nagyszüleimet felakasztották – érti, uram, felakasztották! –, mert elloptak néhány csirkét valamelyik Romanov herceg birtokáról. Írni és olvasni csak nagyon kevés ősömnek sikerült megtanulnia, arról pedig, hogy iskolába járjanak, szó sem lehetett. Számukra a Lenin vezette nagy forradalom jelentette mindennek a kezdetét. Azóta hibák ezreit követték el, köztük megbocsáthatatlan hibákat és brutális bűntetteket is, de ezzel együtt valami elkezdődött. Összes jó tulajdonságommal és hibámmal együtt magam is ennek a bizonysága vagyok. – Nem biztos, hogy tökéletesen értem, amit mond – jelentette ki Bourne. – Ez azért van, mert maguk, nyugatiak, soha nem értették meg azt, amivel mi a kezdetektől fogva tisztában vagyunk. A Tőke, Mr. Bourne, egy gazdasági és politikai szempontból is igazságos társadalom felé vezető út legfőbb szakaszait jelöli ki, de nem mondja meg, hogy egy-egy adott pillanatban miképpen kell kormányozni. Mindössze annyit árul el, hogy a kormányzás módszereinek is állandóan változniuk kell – magyarázta a KGB tisztje. – Nem vagyok szakértője ezeknek a kérdéseknek. – Nem is kell annak lennie, hogy megértse. Egy kis szerencsével előfordulhat, hogy száz év múlva maguk lesznek szocialisták, és mi kapitalisták. – Áruljon el nekem valamit! Képes lenne megölni, Alex... Alekszejt? – tért vissza az eredeti kérdéshez Jason. – Ugyanúgy, ahogy – legmélyebb sajnálatára – ő is megölne engem, ha a megszerezhető információ értéke ezt indokolná. Profik vagyunk, s bár néha vonakodva, de ennek megfelelően cselekszünk. – Ezzel együtt képtelen vagyok megérteni magukat. – Ne is próbálkozzék vele, Mr. Bourne! Még nem jutott el odáig. Közel jár ugyan hozzá, de még mindig nem érte el ezt az állapotot. – Kifejtené ezt bővebben? – Maga még a csúcson van, Jason. Nem haragszik, ha Jasonnek szólítom? – Egyáltalán nem. – Maga úgy ötvenéves, ugye? Plusz-mínusz egy-két év. – Pár hónap múlva leszek ötvenegy. És? – Alekszej és én már túl vagyunk a hatvanon. Van fogalma arról, mekkora különbség ez? – Honnan tudhatnám? – Megpróbálom elmagyarázni. A maga korában az ember még úgy gondolkodik, mint fiatalon, s azt teszi, amit egy pillanattal előbb az agyával eltervezett. Ura az ágyának, és ura a testének. Aztán eljön a pillanat, amikor – bár a test még engedelmeskedne – az agy visszautasítja, egyszerűen nem vállalja a döntés kényszerét. Helytelenül azt szokták erre mondani néha, hogy megkopik az illető lelkesedése. Pedig csupán arról van szó, hogy az ember már nem kívánja eldönteni, dicséretet vagy büntetést érdemel-e azért, hogy a túlélők közé tartozik. – Ha jól értelmeztem a szavait, éppen most vallotta be, hogy mégse lenne képes megölni Alexet. – Ilyesfajta gyengeségre ne számítson, Jason Bourne vagy David, bármi legyen is a neve. Conklin jött ki a szobájából. Az arcán minden lépésnél megjelenő fájdalmas fintor jelezte, hogy nehezére esik a járás. – Mehetünk – mondta. – Megint rosszul csatoltad fel? – kérdezte Jason. – Nem akarod... – Ne is törődj vele – válaszolt rosszkedvűen Alex. – Gumiból kellene lenni ahhoz, hogy ezt a vacakot minden alkalommal jól vegye fel az ember. Bourne tudta, hogy barátja nem szereti, ha testi fogyatékosságára emlékeztetik, s nem is erőltette tovább. Krupkin, mielőtt megszólalt volna, ismét azzal a furcsa, szomorúsággal vegyes kíváncsi tekintettel mérte végig Alexet, mint az imént. – A kocsit a Szverdlov tér felőli oldalra küldtem, hogy ne legyen olyan feltűnő. Majd szólok az egyik portásnak, hogy menjen el érte... A pazarul berendezett lakás a forgalmas Szadovaja egyik soklakásos bérházában volt, amely – akárcsak a Metropol az utolsó éveit élő Orosz Birodalomban elterjedt, a birodalmi nagyság hirdetésére hivatott stílusban épült. A lehallgató-készülékekkel gondosan telerakott lakásokban főleg a fővárosba látogató előkelő külföldi vendégeket helyezték el, s a személyzet tagjai vagy a KGB alkalmazottai voltak, vagy ha nem, akkor is rendszeresen beszámoltak a Bizottságnak a ház életéről. A falakat vörös velúrtapéta borította, a bútorok az ancien régime korára emlékeztettek. A bálteremnek is beillő nappaliban a kandalló mellett – kirívó ellentétként – sima, modem vonalú, mattfekete fémvázas polcrendszer állt, tévékészülékkel és a legkülönbözőbb típusú videolejátszókkal. Legalább ennyire nem illett az elegáns környezetbe az a nyitott gallérú, pecsétes zubbonyt viselő, alacsony, zömök férfi, aki az egyik fotelben terpeszkedett. Telt arca, rövidre nyírt, őszes haja volt, s mosolygás közben elővillanó fekete fogainak tanúsága szerint rossz viszonyban volt a fogorvosokkal. Krupkin nagyfőnöke paraszti ősöktől származott, s mint élénken meg-megvillanó szeme elárulta, sokat megőrzött felmenőinek ravaszságából. – Nem jól beszélek angolul, de azért meg lehet érteni – kezdte bemutatkozásképpen. – A maguk számára sem nevem, sem hivatali beosztásom nincs. Szólítsanak ezredesnek, rendben? A rangom ugyan magasabb, de az amerikaiaknak valamiért meggyőződésük, hogy a Bizottságnál csupa ezredes dolgozik. Da? Oké? – Én tudok oroszul – ajánlkozott Alex. – Ha önnek könnyebb, beszéljen csak úgy, s majd én fordítom a kollégámnak. – Ez ügyes – nevetett az ezredes. – Ezek szerint Krupkin nem tudja csőbe húzni magát. – Valóban nem. – Nagyszerű. Nagyon gyorsan beszél, da? Még az orosz fülnek is úgy hangzik, mint a géppuskasorozat. – Franciául is pont olyan, ezredes. – Most már talán rátérhetnénk arra, amiért jöttünk – avatkozott a beszélgetésbe Dmitrij. – A Dzerzsinszkij téri összekötőtől kaptuk az értesítést, hogy sürgősen látni akar bennünket. – Da. Valóban sürgős – a magas rangú KGB-főnök a konzolhoz lépett, s felvett róla egy távirányítót. – Angolul mondom, nem árt, ha gyakorlom egy kicsit. Nézzenek meg egy kazettát! A felvételeket azok készítették, akiket Krupkin válogatott ki, hogy kövessék a franciául beszélő embereinket. – Akikről egyébként elképzelhetetlen, hogy a Sakál szolgálatába szegődjenek – egészítette ki Krupkin. – Figyeljenek! – A parasztképűezredes megnyomta a távirányító indítógombját. A televízió képernyőjén feltűntek az első, meglehetősen rossz minőségűképek. Hordozható videokamerával vették fel őket, feltehetően egy mozgó gépkocsiból. Különböző férfiakat lehetett látni, amint a moszkvai utcákon sétálnak, hivatali rendszámot viselő, sofőr vezette személyautókba szállnak, vagy éppen maguk kocsikáznak Moszkvában, illetve vidéki utakon. A megfigyelt személyek mindegyike találkozott különböző férfiakkal és nőkkel, ilyenkor a gumioptika ráközelített az arcukra. A felvételek egy része épületbelsőkben készült, s a rossz világítás és a kényelmetlenül tartott rejtett kamera okozta a gyenge minőséget. – Az egyik legdrágább kurva szép fővárosunkban – nevetett az ezredes, amikor a képen feltűnt egy hatvanas éveinek végén járó férfi egy nála jóval fiatalabb, csinos nővel. – A Szolnyecsnij Hotelben vagyunk, a Varsavszkoje sugárúton. Azt hiszem, ideje lesz utánanézni a tábornok elszámolásainak, da? Krupkin és a két amerikai egyre fárasztóbbnak találta a rossz minőségű, majdnem azonos jeleneteket, a jellegtelen helyszínek monoton ismétlődését. Mielőtt azonban végképp ráuntak volna, szerencsére érdekesebb jelenet tűnt fel a képen. A kamera díszes templomot, s körülötte rengeteg embert mutatott. A fényekből ítélve a felvételt valamikor késő délután készíthették. – A Vaszilij Blazsennij székesegyház a Vörös téren – magyarázta Krupkin. – Most múzeum van benne, de mindig akad egy-két vakbuzgó hívő – rendszerint külföldi –, aki spontán istentiszteletet tart. Azt várják, hogy a rendőrség letartóztassa őket, s rettenetesen csalódottak, mikor kiderül, hogy a kutya sem törődik velük. A felvétel hirtelen kivehetetlenül kuszává vált, gyors egymásutánban váltakoztak rajta különböző alakok – a kamerát a kezelője a tömegben lökdösődve bevitte a templomba. A kép rövidesen ismét élvezhetővé vált, amikor feltehetően egy oszlopnak támasztva – stabil helyzetbe került a felvevőgép. A képernyőn fekete esőkabátot viselő, ősz hajú férfi tűnt fel. Kényelmes tempóban végigsétált a székesegyház egyik mellékhajóján, meg-megállva a csodálatos ikonok és színes üvegablakok előtt. – Rodcsenko – mondta az ezredes. – A nagy Rodcsenko. A férfi éppen az egyik szegletben állt, magas tartókban lobogó gyertyák fényében. A kamera hirtelen váltott, s már közelről mutatta a Rodcsenkónak nevezett embert és a hozzá lépő, sovány, barna bőrű, kopaszodó papot. – Ez ő! – kiáltott fel Bourne. – Ez Carlos! Egy harmadik férfi is csatlakozott a képen láthatókhoz. – Teremtőm! – most Conklin meredt döbbenten a képernyőre. – Állítsa meg! – A KGB-tiszt egy gombot megnyomva, kimerevítette a képet – Nézzék azt az embert! Megismered, David?! – Biztos, hogy láttam már, de nem tudom, kicsoda – válaszolt Bourne, s emlékezetében képek villantak fel a régmúltból. Robbanások vakító fényét látta, majd a dzsungelben fejvesztve rohangáló alakokat... végül egy keleti férfit, akit a testébe csapódó géppisztolysorozat valósággal odaszögezett egy nagy fa törzséhez. Majd barakkszerű épület képe. Hosszú asztal mögött katonák ültek, előttük egy oldalt álló széken szemmel láthatólag nagyon ideges férfi. Anélkül, hogy az arca tisztán megjelent volna előtte, Jason biztosan tudta, hogy az az ember ő maga. Tudta, hogy amikor ez a jelenet lejátszódott, sokkal fiatalabb volt. Emlékezetében felmerült egy másik, vadul fel-alá járkáló férfi képe is, aki valamiért dühösen szidta a Delta Egyest... A képernyőre meredt, s csak most tudatosodott benne, hogy a felvételen ezt a pillanatra meg nem álló, dühösen ágáló férfit látja. – Tárgyalóterem, Saigontól északra, az alaplaborban – suttogta. – Ez Ogilvie – Conklin hangja tompán kongott, mintha valahonnan a messze távolból jött volna. – Bryce Ogilvie... Hát tényleg összefogtak. A Medúza megtalálta a Sakált. 36. – Bírósági tárgyalás volt, ugye, Alex? – Bourne nehezen, vonakodva ejtette ki a szavakat, mintha előre rettegne a választól. – Hadbírósági tárgyalás. – Igen – bólintott Conklin. – Valóban az volt, de nem a tied. Nem te voltál a vádlott. – Nem? – Nem. Épp ellenkezőleg. Te a vádló voltál, s az ügy nagy feltűnést keltett akkoriban. Többen megpróbáltak lebeszélni róla, de sikertelenül... Majd később elmesélem, hogyan történt. – Most akarom hallani! – makacskodott Jason. – Tudni akarom, ki is az az ember, akit az előbb a Sakállal láttunk, és mit keres itt. Moszkvában! – Majd később... – Most. Krupkin előtt felesleges titkolóznod, segít nekünk, s hálás is vagyok neki érte. Az ezredes is mellettünk áll, különben miért mutatta volna meg nekünk ezeket a felvételeket? Tudni akarom, mi történt köztem és a között a férfi között, s teszek rá, hogy ez esetleg ellenkezik a langleyi biztonsági előírásokkal. Minél többet tudok meg róla most, annál pontosabban fogom tudni, mire számíthatok. – Bourne a két szovjethez fordult: – Hogy tudják, miről van szó, akad az életemben egy időszak, amelyre nem emlékszem egészen pontosan. Gyerünk, Alex! – Velem gyakran előfordul, hogy még az előző estére sem emlékszem – nevetett Krupkin főnöke. – Mondd el neki, amit kér, Alekszej! Nem valószínű, hogy bennünket közelebbről érintene. Saigon ugyanúgy lezárt fejezet már, mint Kabul –fűzte hozzá Dmitrij. – Rendben van – adta be a derekát Conklin, s belekezdett a történetbe. Megpróbált könnyed hangot megütni, de bármennyire igyekezett is, nem nagyon sikerült neki: – 1970 decemberében egy büntető őrjárat elkapta és megölte az egyik emberedet. Az esetet igyekeztek úgy feltüntetni, mintha a vietkongok tették volna, de te tudtad, hogy nem így történt. Tisztában voltál vele, hogy a parancsnokságra beosztottak közül akart valaki leszámolni a fickóval. Kambodzsai volt, sötét ügyekben vett részt, de ismerte a csempészek összes rejtett ösvényét, s ezért értékes volt számodra. – Csak összefüggéstelen emlékeim vannak – vágott közbe Bourne. – Különböző jelenetek, amiket nem tudok hová tenni. – A részletek, a pontos tények már nem érdekesek. Ezek is elmerültek már a múltban, mint annyi minden. A lényeg az, hogy egy nagy kábítószer-szállítmány eltűnt valahol az Arany Háromszögben, s a te emberedet tartották érte felelősnek. Saigonban néhányan úgy gondolták, hogy itt a ragyogó alkalom példát statuálni. Kiküldtek egy osztagot a területedre, és elkapták a fickót. Úgy ölték meg, ahogy az észak-vietnamiak szoktak végezni az árulókkal. Nem volt szerencséjük, mert rajtuk ütöttél, és óriási botrányt csaptál. Visszaterelted őket a helikopterükhöz, és közölted velük, hogy választhatnak: vagy beszállnak, és akkor szétlövöd a gépet, vagy szépen visszamennék veled az alaptáborba. Ügy döntöttek, hogy inkább hagyják magukat bekísérni, te pedig – hiába próbáltak lebeszélni róla a parancsnokságon csoportosan elkövetett emberölésért feljelentetted őket, s addig nem nyugodtál, míg bíróság elé nem kerültek. Itt lépett be a képbe, a saigoni fiúk oldalán, Ogilvie. – És akkor történt valami egészen őrült dolog, ugye? Minden összezavarodott, kusza lett. – De még milyen kusza. Bryce megidéztetett tanúnak, s addig manőverezett, míg sikerült téged beteges hazudozónak, közönséges gyilkosnak feltüntetni, akinek, ha nem lenne rá szükség a háborúban, a legszigorúbban őrzött börtönben volna a helye. Elmondott mindennek, ellened fordította minden szavadat, és azt követelte, hogy áruld el az igazi nevedet. Te ezt nem tetted, nem tehetted meg, mert ha nyilvánosságra kerül az igazi neved, az első – kambodzsai – feleséged családját bosszúból biztosan lemészárolták volna. Ogilvie félelmetesen jól manőverezett. Megpróbált ellentmondásokba kergetni, s amikor ez nem sikerült, megfenyegette a hadbíróságot, hogy vádat emel az egész zászlóaljatok ellen. Ezt persze a főnökök nem engedhették meg... A védenceit végül is elegendő bizonyíték híján felmentették, téged pedig a tárgyalás után őrizet alatt tartottak a barakkban mindaddig, amíg Ogilvie helikoptere el nem indult Saigonba. – Kvan Sunak hívták – Bourne lehunyt szemmel ült a fotelben, és emlékezett. Lassan, nehezen jöttek szájára a szavak: – Kölyök volt még, tizenhat, legfeljebb tizenhét éves. A kábítószerből kapott pénzt hazaküldte a falujába a szüleinek, hogy ennivalót tudjanak venni. Nem volt számára más megoldás... A rohadt életbe! Vajon mi mit tennénk, ha éhenhalás fenyegetné a családunkat? – Erre nem hivatkozhattál a tárgyaláson. Nem volt más választásod, mint hogy befogd a szád, és tűrd Ogilvie piszkos támadásait. Ott voltam és figyeltelek. Nem láttam még embert, aki olyan erővel gyűrte volna le az utálatát, mint te akkor. – Erre nem emlékszem – ingatta a fejét Bourne. – Néhány dolog rémlik csak, alig valami. – A tárgyaláson tökéletesen alkalmazkodtál pillanatnyi környezeted elvárásaihoz – olyan voltál, mint egy kaméleon. – Tekintetük egy pillanatra találkozott, de Jason rögtön el is fordult, s ismét a képernyőre meredt. – És most itt van, Carlos társaságában. Kicsi és rohadt ez a világ, nem? Tudja, hogy én vagyok Jason Bourne? – Honnan tudná? – Conklin nehézkesen feltápászkodott a fotelból. – Jason Bourne akkor még nem létezett. David Webb sem volt, csupán egy gerilla: a Delta Egyes. Abban az osztagban nem volt nevük az embereknek, emlékszel? – Csak nagyon halványan. – Jason a képernyőre mutatott: – Mit keres Moszkvában? Miért mondtad, hogy a Medúza megtalálta a Sakált? Miért? – Azért, mert ő az a bizonyos New York-i ügyvéd. – Micsoda?! – kapta fel a fejét Jason. – Ő... – Őa cég vezetőségének elnöke – válaszolt Conklin, meg sem várva a kérdést. – A Hivatal a nyomára bukkant, s ő meglépett. Két napja. – És ezt miért nem mondtad már előbb? – támadt rá dühösen Bourne. – Azért, mert álmomban sem gondoltam, hogy itt ülünk majd egy televízió előtt, és róla készült videofelvételeket nézünk. Még most sem egészen értem, hogyan történhetett, de ami tény, az tény. Ezenkívül semmi értelmét sem láttam annak, hogy terheljelek egy olyan névvel, ami vagy mond neked valamit, vagy sem, és felidézzek egy számodra különösen kellemetlen esetet, amit valószínűleg már elfelejtettél. Így is éppen elég gondod van. – Rendben van, Alekszej – Kruptin sem volt képes ülve maradni. Közelebb lépett, és látszott rajta, hogy az előbbi beszélgetés egészen felvillanyozta. – Mondtál néhány szót és nevet, amelyek bennem is kellemetlen emlékeket ébresztenek, és muszáj feltennem néhány kérdést. Nézzük a legfontosabbakat. Ki ez az Ogilvie, aki ennyire foglalkoztat benneteket? Azt már mondtad, hogy ki volt Saigonban, de kicsoda most? – Miért is ne? – szólt halkan Conklin, mintha csak a saját kétségeit kívánná eloszlatni. – New York-i ügyvéd, aki egy Európában és a Földközi-tenger térségében működő szervezetet irányít. Azzal kezdték, hogy zsarolással kikényszerített eladásokkal és cégösszevonásokkal megszereztek egy sor vállalatot. Működési területükön uralják a piacot, önkényesen szabják meg az árakat, s a játék most már odáig fajult, hogy a legprofibb bérgyilkosokat felfogadva, embereket tétettek el láb alól. Komoly bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy magas rangú kormányzati tisztségviselőket és katonatiszteket ölettek meg. A legutóbb – erről nyilván ti is tudtok – Teagarten tábornokot, a NATO-erők főparancsnokát. – Hihetetlen! – suttogta elképedve Krupkin. – A szentségit! – a parasztképűKGB-főnök szája is nyitva maradt a csodálkozástól. – Meg kell adni, ötletdús társaság, s köztük is Ogilvie a legtalálékonyabb. Ő a Pókkirály, aki Washingtonból kiindulva befonja szálaival Európa minden fővárosát. Szerencsétlenségére, és a barátomnak hála, végül a saját hálóján akadt fenn. Washingtonban is vannak még olyanok, akiket nem sikerült korrumpálnia, s ezek éppen le akartak csapni rá, amikor valaki figyelmeztette. Tegnapelőtt sikerült meglépnie... Arról, hogy miért éppen Moszkvába jött, a leghalványabb elképzelésem sincs. – Talán tudok válaszolni a kérdésedre – mondta Krupkin, s odabólintott a főnökének, mintha csak meg akarta volna nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. – Elöljáróban hadd szögezzem le, hogy semmit, az égvilágon semmit sem tudok azokról a gyilkosságokról, amelyekről az előbb beszéltél. Lehetséges azonban, hogy azt az Európában működő amerikai vállalkozást írtad le az előbb, amely már évek óta a mi érdekeinket szolgálja. – Milyen értelemben? – érdeklődött élénken Alex. – Tilalmi listán szereplő amerikai technológiát, alkatrészeket – köztük repülőgépekhez valókat –, sőt egész fegyverrendszereket szerez be nekünk. Ezeknek egy része a keleti tömb országain keresztül jut el hozzánk. El merem mondani, mert bárhol is említed, hogy tőlem hallottad, letagadom. – Értem – bólintott Conklin. – Mi a neve a vállalkozásnak? – Nincs neve, pontosabban, nincs egyetlen, konkrét neve. Ötven-hatvan közös irányítás alatt működő cégről van szó, de ezeknek a profilja és az eredete is annyira különböző, hogy rettentő nehéz bármilyen kapcsolatot találni közöttük. – Mégis van neve, s azt is tudjuk, hogy a szervezetet Ogilvie irányítja. – Abban én is csaknem biztos voltam, hogy egy központból irányítják a vállalkozást – válaszolt Krupkin. Tekintete jéghideg volt, hangjában könyörtelen elszántság feszült. – Egyébként bármennyire aggaszt is benneteket ez az ügyvéd, biztosíthatlak róla, hogy a mi gondjaink ennél sokkal nagyobbak – Dmitrij dühösen nézte a képernyőn remegő, kimerevített képet. – Az a szovjet hírszerző Rodcsenko tábornok, a KGB helyettes vezetője, a miniszterelnök közeli tanácsadója. Az orosz érdekek nevében és a kormányfő tudta nélkül sok dolgot meg lehet csinálni, de azt nem, amiről az előbb beszéltél. Különösen a jelenlegi körülmények között. Atyaúristen! Közösködni a NATO főparancsnokának gyilkosaival! Arra pedig végképp nincs bocsánat, ha valaki Carlosszal, a Sakállal köt szövetséget. Ez a legveszélyesebb és a legsúlyosabb következményekkel fenyegető vállalkozás. – Van valami javaslatod? – érdeklődött Conklin. – Ostoba kérdés – szólt közbe dühösen a belső elhárítás főnöke. – Letartóztatás, utána a Lubjanka... s végül csend. – Van egy kis gond ezzel a megoldással – figyelmeztette Alex. – A Központi Hírszerző Hivatal tudja, hogy Ogilvie Moszkvában tartózkodik. – Mi ezzel a gond? Megszabadulunk egy csirkefogótól, a bűnei terhétől és folytatjuk tovább közös vállalkozásunkat. – Lehet, hogy furcsán hangzik önnek, amit most mondok, de nemcsak ezzel a csirkefogóval és a bűneivel van gond. Számunkra elfogadhatatlan, hogy csak úgy egyszerűen eltűnjék. A KGB-parancsnok Krupkinra nézett, és oroszra váltva megkérdezte: – Mi a fenéről beszél? – Néha egészen furcsa dolgokból képesek problémát csinálni maguknak – válaszolta Dmitrij. – Megkísérlem elmagyarázni. – Mit mond? – most Bourne érdeklődött, a számára érthetetlen orosz beszédet hallva. – Azt hiszem, éppen állampolgári jogokból készül kiselőadást tartani – világosította fel Conklin. – Sajnos, az ilyesmi többnyire Washingtonban is süket fülekre talál – vetette oda angolul Krupkin, de rögtön visszaváltott oroszra, és folytatta főnöke felvilágosítását: – Arról van szó, hogy Amerikában senki nem vádol bennünket azért, mert hasznot húztunk Ogilvie bűncselekménynek minősülő tevékenységéből. Van is egy mondásunk, amellyel bűncselekmények garmadát lehet igazolni: “Ajándék lónak ne nézd a fogát.” – Miféle lóról beszél? – Az eredeti mondás a fordítással sokat veszít az értelméből – magyarázta türelmesen Krupkin. – Na, mindegy. A lényeg az, hogy ennek az ügyvédnek, Ogilvie-nek széles körű kapcsolatai lehetnek kormányzati körökben, s ezek az emberek megfelelő összegért készek voltak szemet hunyni milliókat jövedelmező, kétes üzelmei felett. Elnézték a törvények kijátszását, különböző emberek meggyilkolását, igazságnak fogadták el a hazugságot. Egyszóval: komoly korrupció részeseivé váltak, márpedig, mint tudjuk, az amerikaiak szinte rögeszmésen harcolnak a korrupció ellen. Még a jó célok érdekében nyújtott, de nem teljesen szabályszerűszívességet is úgy minősítik, mint amely magában hordja a korrupció veszélyét. Ha sikerül feltárniuk egy ilyen esetet, rögtön nagy csinnadrattát csapnak körülötte, és úgy aggatják ki a szennyest, mintha a dicsőség lobogója lenne. – Mert valóban az is – vágott közbe angolul Alex. – Ezt maguknál a legtöbb ember képtelen megérteni, mert maguk minden fogyatékosságukat igyekeznek eltitkolni, s ha valaki beszélni mer róla, annak betömik a száját... Hagyjuk azonban a kiselőadást. Maradjunk annyiban, hogy Ogilvienek haza kell térnie, hogy fizessen mindenért, amit elkövetett. Ez az a nem teljesen szabályszerűbaráti szívesség, amit kérünk önöktől. – Megvizsgáljuk, mit lehet tenni. – Nem jó – makacskodott Conklin. – Nézzük más szemszögből a kérdést. Leszámítva azt a körülményt, hogy amit elkövetett, azért mindenképpen felelnie kell, vegyék figyelembe a következőt: túlságosan is sok derült már ki – vagy fog kiderülni egy-két napon belül – a tevékenységéről, ezen belül Teagarten meggyilkolásáról ahhoz, hogy csak úgy itt tartsák. Nemcsak Washington, hanem az egész Európai Közösség is maguknak fog ugrani miatta. Túl sok szó esik majd a KGB-ről, arról nem is beszélve, mekkora kereskedelmi hátrányok érhetik önöket... – Ez világos beszéd volt, Alekszej – szólt közbe Krupkin. – Feltéve, hogy megtesszük ezt a szívességet, mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy Moszkva közreműködött egy amerikai bűnöző hazajuttatásában és amerikai bíróság elé állításában? – Mindenki tisztában lesz azzal, hogy nélkületek semmire sem mentünk volna. Mint a Hivatal ideiglenes megbízatást teljesítő egykori munkatársa, kész vagyok eskü alatt vallomást tenni erről a Kongresszus mindkét házának hírszerzési albizottsága előtt. – És azt is tudni fogják, hogy semmi, az égadta világon semmi közünk nem volt az általad említett gyilkosságokhoz, különösen a NATO-főparancsnok megöléséhez? – Ez teljesen nyilvánvaló. Sőt ez volt az a körülmény, amely miatt olyan készségesen együttműködtetek velünk. Kormányotokat mélységesen megdöbbentette a szörnyű gyilkosság, és mélységesen elítélte azt. Krupkin a televízióra, majd ismét Conklinra nézett, s halk, de feszült hangon megkérdezte: – És Rodcsenko? Mi legyen Rodcsenko tábornokkal? – Kizárólag rátok tartozik, mit tesztek Rodcsenko tábornokkal – válaszolt ugyanolyan halkan Alex. – Sem Bourne, sem én még csak a nevét sem hallottuk soha. – Da – Krupkin lassan, elgondolkozva rábólintott. – Az pedig, hogy szovjet területen mit tesztek a Sakállal, az a ti dolgotok, Alex. Abban biztosak lehettek, hogy mindenben segítünk nektek. – Mivel kezdjük? – kérdezte türelmetlenül Jason. – Amivel kell. – Dmitrij a főnökére nézett: – Értette, amiről beszéltünk? – A lényeget megértettem, Krupkin – válaszolt az amerikaiak előtt még mindig ismeretlen beosztású, magas rangú KGB-tiszt. A fal mellett álló márványlapos telefonasztalhoz lépett, és tárcsázott. A vonal túlsó végén rögtön felvették a kagylót. – Én vagyok – mondta bemutatkozás helyett. – A hetes szalagon Rodcsenkóval és a pappal együtt látható emberről van szó, akit New York Ogilvie néven azonosított. Ettől a pillanattól kezdve szoros megfigyelés alatt áll, és nem hagyhatja el Moszkvát. – Elégedetlenül felvonta a szemöldökét, az arca elvörösödött. – Az a parancs érvénytelen. A pasas ettől kezdve a KGB kizárólagos tulajdona... Hogy miért? Használja már az eszét, ha van, maga tökfej! Mondja azt, hogy meggyőződésünk szerint veszélyes kettős ügynök, de az ostoba külügyesek nem vették észre. Nyugodtan a szemükre vetheti, hogy a hülyeségük miatt az ellenségeink szabadon mászkálnak ki-be az országba, s megint a Bizottságnak kell jóvátenni, amit ők elpuskáztak. Megemlítheti nekik azt is, hogy ajándék lónak nem szokták megnézni a fogát... Én sem értek belőle többet, mint maga, de azok a kinyalt diplomaták biztosan tudni fogják, miről van szó. Riassza a repülőtereket! – a parancsnok választ sem várva, lerakta a kagylót. – Nem érdekel Ogilvie – válaszolt Jason, s az idegességtől megrándult az arca. – Én Carlos miatt vagyok itt. – A pap miatt? – kérdezte a KGB -főnök. – Pontosan. – Egyszerűen megoldjuk. Rodcsenko tábornokot hosszú pórázra eresztjük, nem is fogja sejteni, hogy megfigyelés alatt áll. A póráz másik végén maga is ott lesz. Biztos, hogy ismét találkozni fog a Sakállal. – Mást nem is kérek – bólintott Jason Bourne. Grigorij Rodcsenko tábornok a Moszkva folyó partján, a Krími-híd közelében levő Lasztocska étterem egyik ablak melletti asztalánál ült. Szerette ezt a helyet, gyakran tért be ide vacsorázni késő este. A híd s a sötét vízen lassan úszó hajók fényei megnyugtatóan hatottak rá. Most különösen nagy szüksége volt erre a kis nyugalomra, hisz az utóbbi két napban olyan bizonytalanul, idegesítően alakultak a dolgok. Igaza volt vagy tévedett? Ösztönös megérzése ezúttal is segítette vagy cserbenhagyta az a bizonyos hetedik érzék? Egyelőre nem tudta megállapítani. Ennek az ösztönnek köszönhette, hogy túlélte fiatalemberként az őrült Sztálin idejét, középkorúan a lobbanékony Hruscsov uralkodásának éveit, s már öregemberként a tisztére alkalmatlan Brezsnyev majd húszéves országlását Igen, megöregedett, de idős kora ellenére is örült annak, hogy Gorbacsovval végre egy új Oroszország, egy új Szovjetunió született. Bízott benne, hogy a körülmények végre nyugodtabbak lesznek, vége szakad a sok régi, áldatlan viszálynak. Rodcsenko tisztában volt vele, hogy a nagyon kevés túlélő egyike. Életben és pozícióban maradását annak köszönhette, hogy lehetőségei szerint minden irányból bebiztosította, s igyekezett nélkülözhetetlenné tenni magát. Sikerült elérnie, hogy az elnök bizalmasa legyen, legfőbb irányítója a Bizottság hírszerző tevékenységének, s ő foglalkozott a Medúza néven Moszkvában kizárólag általa ismert amerikai szervezettel is, amelynek révén a Szovjetunió és a keleti tömb országai számtalan létfontosságú, magas mű szaki színvonalat képviselő tennék birtokába jutottak. Másrészt kapcsolata volt a párizsi Monseigneurhöz, Carloshoz, vagyis a Sakálhoz, akit rábeszéléssel vagy megfelelő nagyságú összeg átutalásával már többször sikerült eltántorítania olyan szerződések teljesítésétől, amelyeknek a végrehajtása károkat okozott volna Moszkvának. Miért tette hát mégis, amit tett? Belefáradt talán abba, hogy állandóan éber, ugrásra kész legyen? Nem, amit csinált, az logikus következménye volt a korábbi eseményeknek, tökéletesen megfelelt országa érdekeinek és annak a mindennél parancsolóbb szükségszerűségnek, hogy sehol senki ne hozhassa összefüggésbe Moszkvát a Medúzával és a Sakállal. A New York-i főkonzul közlése szerint Bryce Ogilvienek Amerikában végleg befellegzett. A diplomata azt javasolta, hogy valahol keressenek számára menedéket, s cserébe vegyék át jövedelmező európai befektetéseit. A főkonzult nem annyira Ogilvie pénzügyi manipulációi idegesítették, amelyekkel minden lehetséges amerikai törvényt megsértett, hanem a gyilkosságok. Amennyire meg tudta állapítani, a jó nevűügyvéd nemcsak magas rangú kormánytisztviselőket tetetett el láb alól, hanem értelmi szerzője volt a NATO-főparancsnok meggyilkolásának is. Az eseményeket végiggondolva logikusnak tűnt az a következtetés, hogy vállalkozásainak elkobzását megakadályozandó, Ogilvie újabb gyilkosságokat rendelt el Európában. Ha menteni akarta a menthetőt, ki kellett mondania a halálos ítéletet több nagy európai cég vezető menedzserére, akik tisztában voltak a Medúza fedőnéven ismert szervezet létezésével és a tekintélyes New York-i ügyvédi irodához fűződő kapcsolatával. Ha ezekre a gyilkosságokra azalatt kerül sor, míg Ogilvie Moszkvában tartózkodik, számos olyan kérdés merülhet fel, amelyeket a szovjet vezetés nem engedhet meg magának. A főkonzul ezért tanácsolta, hogy az ügyvédet, amilyen hamar csak lehet, távolítsák el Moszkvából. Tanácsot adni azonban sokkal könnyebb, mint megfogadni és végrehajtani. Ebbe a danse macabre-ba robbant be váratlanul a paranoiás párizsi Monseigneur. Carlos a leggondosabban védett telefonvonalukat igénybe véve közölte vele, hogy feltétlenül meg kell beszélniük valamit. Mint mindig, ezúttal is forgalmas helyen kívánt találkozni vele, ahol elég nagy a tömeg, és több menekülési útvonal adódik, amelyeket gondosan megvizsgálhat, mielőtt felbukkanna és megmutatná magát. Nyilvános készülékről lebonyolított két újabb telefon után megállapodtak, hogy a Vörös téren, a Vaszilij Blazsennij székesegyházban találkoznak egy kora esti órán, amikor a templomban még tart a turisták nyaranta megszokott rohama. Egy sötét sarkot választottak az oltártól jobbra, ahonnan a sekrestyébe vezető ajtón át könnyen el lehetett tűnni. A harmadik telefonbeszélgetés alatt történt, hogy Grigorij Rodcsenkónak hallatlanul merész, egyszersmind lélegzetelállítóan egyszerű és tökéletesen kivitelezhető ötlete támadt. Rájött arra, miképpen mentesíthető a szovjet kormányzat a Sakállal vagy az Ogilvie Medúzájával fenntartott kapcsolatok gyanújának még az árnyékától is, amennyiben a civilizált világ nemkívánatos érdeklődése szükségessé teszi ezt az igazolást. A megoldás kézenfekvő: anélkül, hogy ismernék egymást, össze kell hozni a Sakált és Ogilvie-t legalább egy pillanatra, s együttlétükről fényképet kell készíteni. Ennyi elég is lesz. Miután szabályszerűen megkérte a külügyminisztérium engedélyét, előző délután rövid és ártalmatlan beszélgetést folytatott Ogilvie-vel, s türelmesen kivárta az alkalmat, míg eljátszhatja gondosan felépített szerepét. – Ugye, Cape Godon szokta tölteni a nyarat? – érdeklődött kedvesen az ügyvédtől. – Általában csak hétvégére szoktam lemenni, de a feleségem és a gyerekek egész szezonban ott vannak – válaszolta Ogilvie. – Amikor még Washingtonban dolgoztam, volt ott két nagyszerűbarátom. Remek hétvégeket töltöttem náluk. Talán ismerte is Frostékat – Hardleigh és Carl Frostot. – Hát persze. Hardleigh is ügyvéd, akárcsak én, de ő tengerjoggal foglalkozik. Lent laknak a parton, Dennisben. – Nagyon vonzó nő a felesége. – Valóban az. – Da. Nem próbálta meg bevonni a cégébe a férjét? – Nem. Megvan neki a saját irodája, a Frost, Goldfarb és O'Shaunessy. A massachusettsi partvidéken mindenki az ő ügyfelük, aki egy kicsit is számít. – Látja, milyen pici a világ, Mr. Ogilvie? – Sajnálom, hogy sohasem találkoztunk Cape Codon. – Csupán a véletlenen múlott. Ha megengedi, kihasználom ezt a majdnem ismeretséget és kérek öntől egy szívességet. Természetesen sokkal kisebb segítségről lenne szó, mint amilyet kormányunk készséggel megad önnek. – Jó előre értésemre adták, hogy a segítségnyújtást viszonossági alapon képzelik – szólt szárazon Ogilvie. – Őszintén szólva ezek a diplomáciai manőverek mindig idegenek voltak a számomra, de könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy tehetek valamit az ön érdekében, ha együttműködik velünk. Már úgy értem, hogy az én kicsi, bár távolról sem jelentéktelen hivatalommal. – Miről van szó? – Jelentkezett nálunk egy szociális kérdések iránt érzékeny, harcias pap, aki állítja magáról, hogy visszatérő vendége a New York városi bíróságnak. Néhány órája érkezett, s ragaszkodik hozzá, hogy pár órán belül titokban találkozzunk. Egyszerűen nincs rá időnk, hogy ellenőrizzük az állításait, de ön talán képes volna azonosítani. Szerinte New Yorkban már többször is igazságtalanul elítélték, és sokszor megjelent a képe az újságokban. – Talán valóban ismerem, ha tényleg az, akinek mondja magát. – Da – bólintott elégedetten Rodcsenko. – Mi pedig gondoskodunk róla, hogy az illetékesek megtudják, milyen készségesen együttműködött velünk. Megállapodtak, hogy Ogilvie elvegyül a Vaszilij Blazsennij székesegyházban gyönyörködő turisták között, s amikor meglátja, hogy Rodcsenko az oltártól jobbra a sarokban odalép egy paphoz, ő is csatlakozik hozzájuk, mintha csak véletlenül botlott volna bele a KGB-tábornokba. Futólag üdvözlik egymást, amint az elvárható egymást nem túlságosan szívelő, de civilizáltan viselkedő ismerősöktől, s az ügyvéd rögtön távozik is. Persze kénytelen lesz közel menni hozzájuk, hiszen a templomban félhomály van, márpedig Ogilvie-nek jól meg kell néznie a papot. Minden úgy történt, ahogyan Rodcsenko elképelte. Ogilvie ragyogóan játszotta a váratlanul felbukkanó, pár semmitmondó üdvözlő szó után távozó ismerős szerepét, s bár a Sakál dühösen visszahúzódott az árnyékba, nem volt elég gyors. Csak egy másodpercet késett, de ennyi is elég volt a turisták között elvegyült, látszólag a templom csodálatában elmerült idősebb hölgynek, hogy miniatűr rejtett kamerájával több fényképet is készítsen róluk. A felvételek azóta bekerültek Rodcsenko hivatali páncélszekrényébe. A dosszié a B. Ogilvie amerikai állampolgár nyomozati anyaga címet kapta. A bérgyilkost és az amerikai ügyvédet ábrázoló fényképhez egy lapot tűztek a következő feljegyzéssel: a követett személy titkos találkozója egyelőre nem azonosított kapcsolatával a Vaszilij Blazsennij székesegyházban. A találkozó tizenegy percig és harminckét másodpercig tartott. A felvételeket megerősítés céljából Párizsba továbbítottuk, feltételezhető ugyanis, hogy az ismeretlen kapcsolat Carlos, a Sakál. Párizsból hamar megérkezett a Deuxième Bureau és a Sûreté egybehangzó véleményét tartalmazó válasz: “A feltevés megerősítve. Valóban a Sakál.” Micsoda botrány! És éppen Moszkvában! A bérgyilkost mindenesetre nehezebb volt leszerelni, mint az ügyvédet. A rövid találkozó után jéghideg nyugalmat erőszakolva magára, nekitámadt Rodcsenkónak. – Ugye tudja, hogy már a nyomában vannak? – kérdezte fenyegető hangon. – Kicsoda? – A Bizottság. – Én vagyok a Bizottság. – Ebben valószínűleg téved. – A KGB-ben semmi sem történik a tudtomon kívül. Honnan szerezte az értesülését? – Párizsból. Krupkintól származik. – Krupkin bármire hajlandó, csak hogy bizonyítsa a fontosságát, s még rólam is képes hamis információkat terjeszteni. Az a fickó kész rejtély. Az egyik pillanatban hatékonyan mű ködő, több nyelvet beszélő hírszerző tiszt, a másikban pedig a léhűtő párizsi társaság bohóca. Ha fontos dolgokról van szó, nem kell őt komolyan venni. – Remélem, igaza van. Holnap késő este jelentkezem. Otthon lesz? – A lakásomra ne telefonáljon. Valamikor késő este a Lasztocskában vacsorázom. Egyedül. Mit csinál holnap? – Megbizonyosodom róla, igaza van-e – válaszolta a Sakál, és egy pillanat alatt beleveszett a turisták tömegébe. Ez már több mint huszonnégy órája történt, s azóta Rodcsenko nem kapott semmilyen nyugtalanító hírt. Az a pszichopata talán már vissza is tért Párizsba, miután megbizonyosodott róla, hogy állandó gyanakvása ezúttal alaptalan volt. Ki tudja? Carlos is kész rejtély. Egy személyben szadista, a legszörnyűbb kegyetlenségre is képes gyilkos és betegesen romantikus lélek, aki kamaszos hévvel üldöz egy elérhetetlen ábrándképet. Ki tudja, melyik az igazi énje? Mindenesetre már nincs messze az idő, amikor egy koponyájába fúródó golyó tesz pontot a kérdésre. Rodcsenko magához intette a pincért, hogy kávét és konyakot – a forradalom igazi hősei (a túlélők) számára fenntartott, kiváló francia konyakot – rendeljen. A pincér helyett azonban a Lasztocska üzletvezetője sietett hozzá, s egy telefont tett az asztalra. – Sürgős hívása van, tábornok elvtárs – mondta a rosszul szabott fekete öltönyt viselő férfi, s a készülék dugóját a közeli fali csatlakozóba dugta. – Köszönöm. – Az üzletvezető rögtön távozott. – Tessék! – Bárhová megy, mindenhova követik – hallotta a kagylóból a Sakál hangját. – Kicsoda? – A saját emberei. – Nem hiszek magának. – Egész nap figyelem. Akaija, hogy elmondjam, hol járt az utóbbi harminchat órában? Láttam, amikor a Kalinyin sugárút után az Arbaton is megivott valamit, aztán a Szlavjanszkij Bazárban ebédelt, majd sétált egyet a Luzsnyiki rakparton. – Állj! Hol van most? – Jöjjön ki a Lasztocskából! Lassan, óvatosan. Bebizonyítom magának, hogy igazam volt – mondta Carlos, és letette a kagylót. Rodcsenko felemelte a kezét, s a pincér azonnal ott termett. A sietség nem is annyira a tábornoki rangnak szólt, mint inkább annak, hogy ő volt az utolsó vendég az étteremben. Az öreg katona a számlára rakta a pénzt, jó éjszakát kívánt, s a gyengén megvilágított előtéren át kilépett a szabadba. Hajnali fél kettő felé járt, s néhány vodkától tántorgó részeget leszámítva, az utca kihalt volt. Körülnézett, s mintegy harmincméternyire meglátta az egyik üzlet ajtóbeszögelléséből előlépő alakot. A Sakál volt; még mindig a fehér galléros, fekete papi öltözéket viselte. Lassan átkísérte a tábornokot az úttest túlsó oldalán parkoló barna gépkocsihoz. Megálltak, a Sakál elemlámpát húzott elő a zsebéből, s bevilágított a kocsi nyitott ablakán. Az öreg katonának a lélegzete is elakadt. Rémülten bámulta az eléje táruló iszonyú látványt: a volán mögött ülő KGB-s katona feje hátracsuklott, elmetszett torkából még mindig ömlött a vér. A másik megfigyelő bokájához kötött csuklóval görnyedezett a sofőrülés mellett. A száját szorító erős kötés alatt halkan nyöszörgött. Szeméből sugárzott a rémület. – A sofőrt Novgorodban képezték ki – mondta a tábornok. Hangja színtelen volt, nem árult el semmiféle érzelmet. – Tudom – válaszolta Carlos. – Elvettem a papírjait. Úgy látszik, már ott sem olyan a kiképzés, mint régen. – A másik Krupkin itteni segédje. Úgy tudom, egyik barátjának a fia. – Nem érdekes. Most már az enyém. – Mit akar tenni? – fordult a Sakálhoz Rodcsenko. – Kijavítok egy hibát – válaszolt Carlos, és hangtompítós pisztolyából közvetlen közelről három golyót eresztett a tábornok torkába. 37. Moszkva felett sötét volt az ég, sűrűn gomolygó viharfelhők esőt, villámlást és mennydörgést ígértek. A barna szedán már a városon kívül, a néptelen országúton száguldott. Vezetője vadul markolta a kormányt, s csak néha vetett egy pillantást a húsába vágó kötelékeitől szabadulni próbáló, rémült tekintetűfoglyára. A vérrel átitatott hátsó ülésen Grigorij Rodcsenko tábornok és a megfigyelésére kiküldött csapat Novgorodban végzett vezetőjének hullája hevert. A Sakál végre meglátta, amit keresett, s fékezés és irányjelzés nélkül lekanyarodott az útról. Az autó vadul csikorgó kerekekkel vette az éles kanyart, egy ideig még száguldott a magas fűben, majd olyan hirtelen állt meg, hogy a holttestek nekizuhantak az első ülések támlájának. A kocsiból kiszállva, Carlos kirángatta a fűre a hullákat, s a tábornok tetemét a fiatal tisztére dobta. Visszatért a kocsihoz, s egyik kezében villogó pengéjűvadászkést szorongatva, kirángatta az első ülésről a másik KGB-ügynököt. – Sok megbeszélnivalóm van, és ostobaság lenne, ha bármit is megpróbálnál eltitkolni előlem – szólt hozzá oroszul. – Mindent el fogsz mondani, mert túl gyenge és túlságosan fiatal vagy még. – A fűbe lökte áldozatát, melléje térdelt, és a vadászkést tartó keze elindult a fiatalember szeme felé. A vérrel borított, élettelen alak utolsó szavai mint üstdobok hangjai dübörögtek Ilich Ramirez Sanchez fülébe. Jason Bourne Moszkvában van! Csakis Bourne-ról lehet szó, senki másról. A félelemtől és a kiállott kíntól csaknem eszét vesztett megfigyelő hörögve bevallott mindent, amire kíváncsi volt. Krupkin elvtárs... és két amerikai, az egyik magas, a másik pedig sántít. A szállodába vittük őket, aztán a Szadovajára, egy megbeszélésre. Párizsban, az ő bevehetetlen erődjében Krupkinnak és a gyűlölt Bourne-nek sikerült a maguk oldalára állítaniuk valamelyik emberét, s követték ót Moszkvába. Hogyan? Ki árulta el? Tulajdonképpen már nem is fontos. A párizsi árulókkal ráér leszámolni, a lényeg az, hogy a Kaméleon ott van a Metropolban. Legádázabb ellensége Moszkvában van, alig egyórányi autóútra tőle. Nyugodtan alszik, még csak nem is sejti, hogy Carlos, a Sakál tud az ottlétéről. A bérgyilkost az élet és halál fölött aratott diadal mámorító érzése járta át. Az orvosok ugyan azt mondják, hogy halálán van, de ők legalább annyiszor tévednek, mint ahányszor igazuk van. Ezúttal melléfogtak! Jason Bourne halálától majd visszanyeri az életerejét. Erre azonban még egy kicsit várnia kell. Moszkvában, ebben az örökké gyanakvó és a sötétség beálltával még óvatosabbá váló városban hajnali három óra nem a legalkalmasabb idő arra, hogy valaki áldozata nyomában járva végigosonjon az utcákon vagy egy szálloda folyosóin. Köztudott, hogy a nagy szállodák emeletein szolgálatot teljesítő ügyeletesek fegyvert viselnek, s alkalmaztatásuk fontos feltétele a hidegvér, a kitűnő céllövőtudás. A pirkadattal azonban lanyhul az éjszakai éberség, s az új nap mozgalmas kezdete megfelelő alkalmat szolgáltat arra, hogy lecsapjon áldozatára. Ha gyilkolásra nem is, annak előkészítésére alkalmasnak tűnt az éjszakai óra. A Sakál elérkezettnek látta az időt, hogy összegyűjtse a szovjet kormányhivatalokban dolgozó embereit, s tudassa velük, hogy megérkezett, és elhozta számukra a szabadulást a Monseigneur, az ő Messiásuk. Mielőtt elindult volna, Párizsban magához vette a személyi dossziékat. A műanyag tokok látszólag üres, fehér papírokat tartalmaztak, s csak infravörös lámpa alá tartva tűnt elő rajtuk a különleges írógéppel írt szöveg. A találkozó helyszínéül a Vavilova utcán lévő kis üzlethelyiséget szemelték ki. Mintha a Metropol Szálló telefonja is érezte volna, milyen sürgős hívásról van szó, csörgése vadul hasított bele a csendbe. Alex Conklin azonnal felébredt, fejét rázva próbált magához térni, s a kagylóhoz nyúlt. – Igen – mondta álmosan, bár maga sem tudta, a hallgatóba beszél-e vagy a mikrofonba. – Alekszej? Ne mozduljatok a szobából, senkit se engedjetek be, és helyezzétek készenlétbe a fegyvereiteket! – Krupkin?... Mi az ördögöt jelentsen ez? – Veszett kutya garázdálkodik Moszkvában. – Carlos? – Teljesen megőrült. Megölte Rodcsenkót és lemészárolta a két ügynököt, akit ráállítottunk. Hajnali négy tájban egy paraszt találta meg a holttestüket. A kutyái megérezték a vérszagot, és felébresztették az ugatásukkal. – Jézusom! Ez már több... De miért gondolod, hogy... – Az egyik emberünket megkínozták, mielőtt végeztek volna vele – szakította félbe a KGB-tiszt, aki már számított a kérdésre. – Az a srác volt, aki a repülőtérről behozott bennünket. Én vittem a céghez, egyetemista korunkban szobatársak voltunk az apjával. Rendes családból való, értelmes fiú volt, de arra nem készítették fel, amin keresztül kellett mennie. – Azt akarod ezzel mondani, hogy beszélt rólunk Carlosnak? – Igen... De van más is. Körülbelül egy órával ezelőtt a Vavilován nyolc embert lőttek le géppisztollyal. A helyszín olyan volt, mint egy vágóhíd; kegyetlen mészárlást rendeztek. Az egyik áldozat, egy tévés újságírónő annyit még el tudott mondani, hogy a gyilkos egy párizsi pap volt, aki monseigneurnek nevezte magát... – Te jó isten! – Conklin már az ágy szélén ült, és döbbenten bámulta elhegesedett lábcsonkját. – Az ő emberei voltak. – Igen. Múlt időben – válaszolta Krupkin. – Emlékszel, figyelmeztettelek benneteket, hogy a bérencei rögtön elhagyják, mihelyt a legcsekélyebb veszélyt is érzik. Nyilván azért ölte meg őket, mert ki akartak szállni a buliból. – Szólok Jasonnek... – Figyelj rám, Alekszej! – Mi az? – Conklin vállgödrébe szorította a kagylót, s az ágy mellett heverő műlábáért nyúlt. – Civil ruhás férfiakból és nőkből alakítottunk egy riadócsoportot. Most kapják meg az utasítást, és hamarosan ott lesznek. – Jó ötlet. – A szálloda személyzetét és a rendőrséget szándékosan nem riadóztatták. – Butaság lett volna – vágta rá Alex. – Majd mi elintézzük a gazembert! Egyenruhások és hisztérikus szállodai alkalmazottak csak hátráltatnának bennünket. A Sakálnak még a tarkóján is van szeme, rögtön észrevenné, hogy valami baj van. – Tegyétek, amit mondok! – utasította a szovjet tiszt. – Ne engedjetek be senkit, maradjatok távol az ablaktól, és készüljetek fel a legváratlanabb lehetőségekre is! – Hát persze... Várj csak! Miért említetted az ablakokat? Előbb meg kell tudnia, melyik szobában lakunk, ki kell kérdeznie a portásokat vagy a szobaasszonyokat. – Megbocsáss, öregem, de el tudod képzelni, hogy besétál az utcáról egy katolikus pap, és egy sánta amerikai és a társa után érdeklődik a portán? – Van benne valami – ismerte el Conklin. – A legfelső emeleten vagytok, s a veletek szemben lévő hivatali épület tetejéről jól rá lehet látni az ablakotokra – figyelmeztette Krupkin. – El kell ismerni, gyorsan jár az eszed. – Mindenesetre gyorsabban, mint annak a Dzerzsinszkij téri hülyének. Már régen értesítettelek volna benneteket, de a marha főnököm csak két perccel ezelőtt hívott fel – dühöngött a KGB-tiszt. – Megyek, felébresztem Bourne-t. – Legyetek óvatosak! Ezt az utolsó figyelmeztetést Conklin már nem hallotta. A kagylót letéve gyorsan felcsatolta a mű lábát, s az éjjeliszekrény fiókjából elővette a külön a KGB számára gyártott Graz Burja revolvert és három tölténytárat. A röviden csak – Graz néven emlegetett fegyver egyedülálló a maga nemében – az egyetlen automata, amelyhez hangtompítót lehet csatlakoztatni. Conklin ki is használta ezt az adottságot, s a pisztoly övébe dugva, Jason szobájának ajtajához bicegett. Bourne már felöltözve állt az ablaknál, s a sűrűsödő reggeli forgalmat figyelte. – Krupkin telefonált? – kérdezte, még mielőtt Conklin megszólalhatott volna. – Igen. Gyere el az ablaktól! – Carlos? – Bourne rögtön hátralépett. – Tudja, hogy Moszkvában vagyunk? Azt is, hogy pontosan hol? – A válasz mindhárom kérdésre igen – felelte Alex, és röviden elmondta, amit Krupkintól hallott. – Nos, mi a véleményed róla? – Elveszítette az önkontrollját – válaszolt halkan Jason. – Ennek előbb-utóbb be kellett következnie. Az agyában ketyegő időzített bomba működésbe lépett. – Szerintem is. Biztosan kiderült, hogy a moszkvai embereire nem számíthat. Cserbenhagyták, s ezt képtelen volt elviselni. – Őszintén sajnálom, hogy ennyi embernek meg kellett halnia – mondta Bourne. – Jobb lett volna, ha nem így történik. Annak azonban örülök, hogy ilyen állapotba került. Pontosan az következett be nála, amit nekem szánt – megvadult, s már csak az ösztönei vezérlik. – Kruppie előre megsejtette, hogy így lesz – fűzte hozzá Conklin. – Emlékszel, mikor arról beszélt, hogy szinte betegesen vonzza valami azokhoz az emberekhez, akik először ismerték fel benne a mániákus őrültet? Rögeszméjét most a te személyedre vetíti ki, s úgy érzi, fölöttük is győzelmet arat, ha téged megöl. – Úgy látszik, Panov téged is megfertőzött... Kíváncsi vagyok, hogy lehet Mo. – Hajnalban felhívtam a kórházat. Lehet, hogy a bal karját nem tudja többé használni, és részben megbénul a jobb lába, de most már biztosan életben marad. – Nem érdekel a keze meg a lába. A fejével mi van? – Úgy tűnik, annak semmi baja. – Conklin halványan elmosolyodott: – Az emeleti főnővér szerint átkozottul nyűgös beteg ahhoz képest, hogy maga is orvos. – Hála istennek! – Mindig azt hittem, hogy istentagadó vagy. – Ez csak egy képletes kifejezés. Megkérdezheted Mótól is, hogy nem kell szó szerint venni. – Bourne meglátta Alex övében a pisztolyt, és rábökött: – Nem gondolod, hogy egy kicsit feltűnő? – Kit zavarna? – A szobapincért – válaszolt Jason. – Nemrég telefonáltam, hogy hozzanak valami ennivalót és egy nagy kanna kávét. – Szó sem lehet róla. Krupkin figyelmeztetett, hogy egy lelket se engedjünk be, s én meg is ígértem neki. – Ez tiszta hülyeség... – Szerintem is, de itt most ő a főnök. Arra is figyelmeztetett, hogy ne menjünk közel az ablakhoz. – Várj csak egy kicsit! – kapta fel a fejét Bourne, mert hirtelen ötlete támadt. – Tegyük fel, hogy mégis igaza van. – Nem túl valószínű, de megtörténhet, kivéve... – Conklin be sem tudta fejezni a mondatot, Jason előkapta övéből a revolvert, s a lakosztály bejárata felé indult. – Hé, mit csinálsz? – szólt utána Alex. – Megbízom Kruppie barátodban. Lehet, hogy nem kellene, de érdemes megpróbálni... Húzódj be oda – Bourne a szoba legtávolabbi sarkába mutatott. – Nem zárom kulcsra az ajtót. Ha a pincér kopogtat, szólj ki neki, hogy bejöhet. – És te? – Láttam a folyosón egy jég- meg egy Pepsi-automatát, Egyik sem működik, de jól el lehet bújni mögöttük. – Éljen a kapitalista nagyipar! Menj! Az egykori medúzás, a Delta Egyes néven ismert harcos kinyitotta az ajtót, óvatosan végigkémlelt a szálloda folyosóján, az alkóvba állított automatákhoz futott, és letérdelt mögöttük. Megdöbbentette, hogy térdében és lábikrájában milyen hamar jelentkezett a fájdalom – korábban ez ismeretlen volt a számára –, de nem ért rá sokat gondolkozni rajta, mert valahonnan a folyosó végéből keréknyikorgás hallatszott. A tálalókocsi nyikorgása az ó lakosztályuk ajtaja előtt szűnt meg. A szobapincér – húszas éveiben járó, alacsony szőke fiatalember – diszkréten bekopogtatott. Nem, ez nem Carlos, ennyire még ő sem képes elváltoztatni a külsejét, gondolta Bourne, és felegyenesedett a szűk helyen. Hallotta Conklin hangját. Látva, hogy a pincér a kilincsre teszi a kezét, megnyugodva visszadugta övébe a pisztolyt, és lehajolt, hogy megmasszírozza görcsbe rándult vádliját. Olyan váratlan volt, ami ezután történt, hogy Bourne egy pillanatra megbénult. A folyosó egy távoli, rejtett zuga felől rohanó fekete ruhás alak vágtatott el az automaták előtt, s Bourne ösztönösen hátrahúzódott a falhoz. Ez volt a Sakál! 38. Olyan volt, mint egy őrült gengszterfilmben. Carlos jobb vállával a szobapincérnek ugrott, s a tálalókocsival együtt arrébb lódította. A fiatalember nem esett el, csak bukdácsolt néhányat, majd visszanyerve egyensúlyát, a zakója alól revolvert rántott elő. A Sakál megérezte vagy a szeme sarkából még idejében meglátta a mozdulatot, s egy fejére és felsőtestére irányított sorozattal a falhoz szegezte a pincért. Az egész pillanatok alatt játszódott le, de Bourne egy örökkévalóságnak érezte a közben eltelt időt, mert revolverének célgömbje beleakadt nadrágja bélésébe. Végül egy erős rántással sikerült széttépnie az anyagot, de mielőtt a fegyver szabaddá vált volna, tekintetük találkozott a Sakáléval; a gyilkos pillantásában egzaltált düh keveredett a győzelem mámorával. Jason még idejében húzódott vissza az alkóvba; a Sakál géppisztolysorozata szitává lyuggatta az amúgy is hasznavehetetlen automaták burkolatát. Bourne óvatosan előbbre csúszott, s gyors egymásutánban több lövést is megeresztett a bérgyilkosra. Megszólalt egy harmadik fegyver is – Alex lőtt. Sikerült kereszttűzbe kapniuk Carlost! Lehetséges, hogy éppen itt lesz vége a harcnak, egy moszkvai szálloda folyosóján? Úgy legyen! A Sakál fájdalmasan felüvöltött – eltalálták. Mint a ketrecbe zárt vadállat forgott a folyosón, vadul tüzelve minden irányban, mintha összezárulni készülő, láthatatlan falakat kívánná leomlasztani maga körül. A folyosó túlsó végéből két fájdalmas sikoltás hallatszott; a vadul záporozó lövedékek egy férfit és egy nőt találtak el. – Bukj le! – Conklintól jött a parancs. – Fedezékbe! Húzódj a falhoz! – Jason nem értette, miért üvölt a barátja, de rögtön engedelmeskedett. Alig guggolt le, bekövetkezett az első robbanás, majd rögtön utána a második. Kézigránátok! A folyosón füst gomolygott, összetört üveg csörömpölésébe lövések zaja keveredett. Kilencszer tüzelt valaki egy Graz Burja automatából – ez csak Alex lehetett. Jason kiugrott az alkóvból. Conklin a lakosztály ajtajában, a felborult tálalókocsi fölött állt, s a zsebében kotorászott új tár után. – Nem maradt egy sem – kiabált dühösen. – Arra futott, a keresztfolyosó felé, s nekem nem maradt egy rohadt golyóm sem! – Nekem igen, s valamivel gyorsabb is vagyok nálad – válaszolt Jason, és gyorsan tárat cserélt. – Menj vissza, hívd fel a portát, és mondd meg nekik, hogy ürítsék ki a hallt. – Krupkin azt mondta... – Nem érdekel! Szólj, hogy állítsák le a lifteket, zárják le a lépcsőkijáratokat és fel ne engedjenek senkit erre az emeletre! – Értem... – Menj már! Siess! – Bourne végigrohant a folyosón. A férfi és a nő, akit a Sakál lövedékei lekaszáltak, megmozdult a szőnyegen. Ruhájukat vér borította, de legalább éltek. Megfordult és visszakiáltott Alexnek: – Gyere és segíts rajtuk! – A tűzlépcsőre nyíló ajtóra mutatott: – Még élnek. Ezt a kijáratot használhatod, de csak ezt. Elkezdődött a vadászat, és Bourne csak remélni merte, hogy a Metropolt hatalmába kerítő pánik nem fogja akadályozni abban, amit eltervezett. Bezárt ajtók előtt haladt el, de lelki szemeivel látta, milyen rémülten hívják a portát a folyosón vívott csata hangjaitól kétségbeesett vendégek. A Sakál legelső géppisztolysorozata semmivé foszlatta Krupkinnak a civil ruhás KGB-ügynökökből álló rohamosztagra épülő egész stratégiáját. Hol lehet most Carlos? A hosszú keresztfolyosó végén is nyílt egy ajtó a tűzlépcsőre, de míg valaki oda eljut, legalább tizenöt-tizennyolc szoba előtt kell elhaladnia. Carlos mindig is mestere volt a harcnak, állapította meg magában Bourne, s most, sebesülten, élete során szerzett minden tudását össze fogja szedni, hogy túlélje a küzdelmet, ha másért nem, hát azért, hogy végrehajthassa azt a gyilkosságot, ami talán az életénél is fontosabb a számára... Bourne-t magát is meglepte, milyen pontosan jellemezte halálos ellenségét és önmagát. Hogy is mondta az öreg Fontaine a Tranquility Inn emeleti raktárhelyiségében, miközben a papokat figyelték, akikről tudták, hogy egyiküket a Sakál megvette? Két egymást hajszoló vén oroszlánról beszélt, akiket már az sem érdekel, hány ártatlan emberre hoz halált elkeseredett küzdelmük. Igaza volt Fontaine-nek, aki feláldozta magát egy szinte ismeretlen emberért, mert úgy érezte, hogy a szeretett nő halála után számára sem ér már semmit az élet. Jasonnek, miközben óvatosan megindult a folyosón, az járt a fejében, vajon képes lenne-e megtenni ugyanazt, amit az öreg? Rettenetesen vágyott élni – Marie-vel és a gyerekekkel. De ha ő nem lenne? Ha ők nem lennének? Számítana még valamit az élet? Képes lenne-e eldobni magától csak azért, hogy megmentsen egy másik embert? Vérfoltok. A kifakult barna szőnyegen sötét pöttyöket vett észre. Lehajolt és megtapogatott néhányat – nedvesek voltak. A folyosó bal oldalán húzódtak, elhaladtak az első két ajtó előtt, majd át a másik oldalra, s ritkábbá és kisebbekké váltak, mintha sikerült volna a vérzést valamelyest csillapítani. A nyom elérte a jobb oldali hatodik, majd hetedik ajtót, s ott hirtelen vége szakadt... De nem! Néhány apró pötty még ezután is a szőnyegre hullott. A vércsöppek ismét a folyosó bal oldalán folytatódtak. A nyolcadik ajtón, alig hat méterre a tűzlépcsőre nyíló kijárattól apró, elmázolt vérnyom látszott, valamivel a kilincs fölött. Carlos tehát e mögött az ajtó mögött lapul, túszként fogva tartva a szoba lakóit. Jason tudta, hogy a következő pillanatokra minden mozdulatát a lehető legpontosabban meg kell terveznie. Mély lélegzetet vett, kényszerítve magát, hogy megnyugodjék, s óvatos léptekkel elment egészen a folyosó végéig. Már korábban is hallotta a bezárt ajtók mögül, de csak most, az angol szavak hallatán jutott el a tudatáig a szállodai hangosbeszélő láncon a portáról jövő felhívás: – Kérjük, maradjanak a szobáikban! Senkit ne engedjenek be! Embereink megkezdték a történtek kivizsgálását. – Mindig az “embereink” és soha nem “a rendőrség” vagy a “hatóságok”, mert ezek a szavak pánikot keltenek. A Medúza Delta Egyesének azonban éppen erre volt szüksége. Pánikra és figyelemelterelésre, az embervadász örök szövetségeseire. Felemelte a Graz Burját, kétszer belelőtt a mennyezetről lógó kristálycsillárba és a dörrenéseket túlüvöltve, elkiáltotta magát: – Ott van! A feketeruhás! – Lábát jól a padlóhoz csapva, végigfutott a folyosón, el a nyolcadik szoba előtt is, és tovább kiáltozott: – A kijárathoz! Gyorsan! – Belelőtt egy második csillárba is, majd az üvegcsörömpölést kihasználva, visszaosont a nyolcadik szobához. Egy pillanatra nekitámaszkodott a szemközti falnak, nekirugaszkodott, s az ajtót helyéből kiszakítva, lövésre készen tartott fegyverrel a kezében bezuhant a szobába. A másodperc töredéke is elég volt ahhoz, hogy felmérje: tévedett. Csapdája csődöt mondott, s helyette a Sakálé lépett működésbe. Valahonnan ajtócsapódást hallott – vagy talán nem is hallotta, csak zsigereiben érezte, hogy most ennek kell következnie –, s oldalt vetette magát Többször is megpördült a padlón, az útjába kerülő állólámpát az ajtó felé rúgta, szeme sarkából rövid pillantást vetett a szoba sarkában rémülten összeölelkező idős párra. A fehér fürdőköpenyt viselő alak szélvészként vágódott a szobába, oldalához szorított géppisztolya vadul okádta a tüzet. Bourne kétszer rálőtt, s balra vetődve egy pillanatra holttérbe került, el a fegyver szórásából. Ennyi is elég volt neki! A Sakál jobb vállába kapta a lövést. A találattól kiejtette kezéből a fegyvert. Baljával a sebhez kapott, de volt annyi lélekjelenléte, hogy Jason arcába rúgja a padlón heverő lámpát. Bourne újra lőtt, de az éles fény elvakította, s a lámpa rúdja félreütötte a kezét. A lövés messze mellé ment, s mikor újból meghúzta a ravaszt, csak egy éles kattanás hallatszott – a tár kiürült. Felugrott, a padlón heverő géppisztolyra vetette magát, de már nem volt ideje lőni, a Sakál kimenekült a folyosóra. Jason felpattant, hogy utánavesse magát, de térde nem bírta tovább az igénybevételt, összerogyott a saját súlya alatt. Az ágyhoz mászott, s a telefonért nyúlt – a kagyló össze volt törve. Carlos valóban igénybe vett minden fogást, amit gyilkosságokkal eltelt élete során megtanult. Valahol a folyosón hangos dördüléssel csapódott be a tűzlépcsőre nyíló, nehéz acélajtó. A Sakál minden bizonnyal vadul száguld lefelé, de ha a portán engedelmeskednek Alex utasításainak, akkor csapdába kerül, amiből nem tud kitörni. Bourne a sarokban összeölelkezve kuporgó párra nézett. Megrendítette, hogy az öregember testével védelmezi az asszonyt. – Minden rendben – visszafogta a hangját, ezzel is próbálva megnyugtatni őket. – Lehet hogy nem értenek engem – nem beszélek oroszul –, de higgyék el, most már biztonságban vannak. – Mi sem beszélünk oroszul – szólalt meg angolul, pattogó, katonás hangon az öreg. – Ha harminc évvel fiatalabb lennék, kiálltam volna az ajtóba. Tudja, a 8. hadseregben, Montyval harcoltam. El-Alameinnél elég rendesen verekedtünk. Csak hát a kor, ahogy mondani szokták. – Ne vádolja magát, tábornok... – Csak dandártábornok voltam. – Az majdnem ugyanaz. – Bourne lecsúszott az ágyról, s fölegyenesedett, hogy kipróbálja a térdét. Bármi okozta is előbbi elgyengülését, elmúlt, s a lába ismét működött. – Telefonálnom kellene. – A köpeny dühít a legjobban – folytatta az El-Alamein-i veterán. – Nagy szemétség volt Bocsáss meg, drágám! – Miről beszél? – A fehér fürdőköpenyről, fiam. Biztosan Binkyéktől hozta, attól a pártól, akikkel együtt utaztunk. A szemközti szobában laknak. Lausanne-ból, a Beau Rivage-ból hozhatták el. Egy szállodából lopni már önmagában is elég ronda dolog, de továbbadni egy ilyen gazembernek, egyenesen megbocsáthatatlan! Jason szó nélkül sarkon fordult, s géppisztollyal a kezében átrohant a szemközti szobába, mert sejtette, hogy Binky több figyelmet érdemel, mint amennyit a dandártábornok pillanatnyi felindulásában hajlandó lenne szentelni neki. A férfi a szőnyegen feküdt, mellén és torkán vérző vágott sebek. – Senki sem jött segíteni! – zokogta hisztérikusan a föléje hajló nő. Ritkás ősz haja csapzottan hullt a homlokába. – Teljes erejéből küzdött... Mintha érezte volna, hogy az a pap nem fog lőni! – Próbálja összeszorítani a sebeket, amennyire tudja – kiáltott rá Bourne, s a telefonhoz ugrott Ez szerencsére ép volt. Nem a portát, a saját lakosztályukat tárcsázta. – Krupkin? – kiáltott a kagylóba Alex. – Nem. Én vagyok. Először: Carlos ennek a folyosónak a tűzlépcsőjére menekült. Másodszor: összevagdalt egy embert. A jobb oldali hetedik ajtó. Siess! – Már amennyire tudok. – Hol az ördögben van az a KGB-csapat? – Épp most értek ide. Krupkin pár másodperce hívott a portáról. Azért gondoltam, hogy megint ő... – Megyek a tűzlépcsőre – szakította félbe Bourne. – Miért, az isten szerelmére? – Azért, mert ő az enyém! Jasonnek semmi nem jutott eszébe, amivel megnyugtathatná a férje fölé hajló, kétségbeesett nőt. Kiviharzott a szobából, a nehéz ajtót felrántva kilépett a tűzlépcsőre, s az üres lépcsőházban hangosan kongó léptekkel megindult lefelé. Pár lépcsőfok után megállt, s hogy ne csapjon több zajt, lehúzta a cipőjét, még a zokniját is. A kő hideg érintése a talpán a dzsungelt, a harmatos hajnali fűben lopakodást juttatta eszébe, s ettől az ostoba képzettársítástól hirtelen nyugalom szállta meg. A Delta Egyes mindig barátjának érezte a dzsungelt. Lassan haladt lefelé, követve a lépcsőfokokon virító élénkvörös foltokat – az újabb sérülés már súlyosabb volt annál, semhogy a Sakál kezével el tudta volna szorítani a vérzést. A nyomokból látszott, hogy Carlos kétszer is – az ötödik és a harmadik emeleten – megállt, de nemsokára továbbindult, mert nem tudta kinyitni a folyosókra nyíló ajtókat. Elérte a második, majd az első emeletet. Kész, vége! Carlos csapdába került! Valahol, néhány méternyire alatta ott lapul a gyilkos, akinek halála végre szabaddá teszi, megszabadítja az életét gúzsba kötő, állandó félelemtől. Bourne halkan előhúzott egy levél Metropol-emblémás gyufát, meggyújtott egy szálat, s a többit is lángra lobbantva vele, ledobta a csomagot. Lövésre tartott pisztollyal a kezében áthajolt a korláton, készen arra, hogy a legelső mozdulatra golyózáporral árassza el az odalent tartózkodót. A lépcső alján azonban nem volt senki. Senki! Ez lehetetlen! Jason futva tette meg az utolsó néhány lépést, s vadul megdöngette a hallba nyíló ajtót. – Sto? – kérdezte odaátról valaki oroszul. – Kto tam? – Amerikai vagyok! A KGB-nek dolgozom! Engedjenek ki! – üvöltötte Jason. – Sto... – ismételte meg értetlenül az előbbi hang, de valaki félbeszakította. – Én értem – hallott egy másik hangot, ezúttal már angolul. – Maga viszont számoljon vele, hogy egy tucat fegyver mered magára, amikor kinyílik az ajtó. Megértette? – Megértettem – kiabált Bourne, s a kőre dobta a Carlostól elvett géppisztolyt. Az ajtó kinyílt. – Da – mondta a szemközt álló szovjet rendőrtiszt, de a Jason lábánál heverő fegyvert meglátva rögtön ki is javította magát: – Nyet! – Sztoj! – kiáltott rá Krupkin, s közéjük vetette magát. – Pocsemu? – Komityet! – Prekrászno. – A rendőrtiszt engedelmesen bólintott, de nem lépett hátrább. – Mit keres itt? – támadt rá Bourne-ra Krupkin. – A hallt kiürítettük, az embereink elfoglalták a helyüket! – Itt volt – Jason halkan beszélt, de hangjában szilárd meggyőződés érződött. – A Sakál? – nézett rá döbbenten Krupkin. – Ezen a lépcsőn jött le. Az emeletekre vezető ajtókat lezárták, azokon nem juthatott ki. – Szkazsi! – fordult a KGB-tiszt a szállodai őrség egyik tagjához. – Kijött ezen az ajtón valaki az utóbbi tíz percben? Azóta, hogy megkaptátok a parancsot? – Nem – válaszolta az őr. – Csak egy hisztériás nő, véres fürdőköpenyben. Rémületében elesett a fürdőszobában és összevágta magát. Úgy üvöltött, hogy azt hittük, mindjárt szívrohamot kap. Rögtön elkísértük az orvosi szobába. Krupkin lefordította Jasonnek, amit hallott: – Csak egy rémült nő jött erre, aki véletlenül megsebesítette magát. – Egy nő? Biztos?... Milyen színűvolt a haja? Dmitrij megkérdezte az őrt, és rögtön tolmácsolta is a választ: – Vöröses és nagyon göndör. – Vöröses? – Jason emlékezetében felmerült egy kép. – Gyerünk a portára! Jöjjön, szükségem van a segítségére! – Krupkinnal a nyomában a mezítlábas Bourne átrohant a hallon, és ráordított a pult mögött álló portásra: – Beszél angolul? – Tudok jól és sok nyelvet, uram – válaszolta udvariasan a férfi. – A tizedik emelet alaprajzát! Gyorsan! – Uram?! Krupkin fordított, s végre előkerült a műanyag tokba bújtatott lap. Bourne gyorsan megtalálta a keresett négyzetet. – Ez az a szoba – mutatott rá, és visszafogta a hangját, nehogy még jobban megijessze a már amúgy is rémült portást. – Beszélni akarok velük! Ha a vonal foglalt, akkor is kapcsolja át ide! Krupkin fordított. A hívás rögtön sikerült. – Az a férfi beszél, aki néhány perce járt a szobájukban... – Kedves uram! Nagyon köszönjük magának! Már itt van az orvos és Binky... – áradozott az asszony, de Jason nem hagyta, hogy befejezze. – Meg kell tudnom valamit, de rögtön! Szokott ön parókát hordani? – Ezt a szemtelenséget... – Asszonyom! Nincs időm az udvariaskodásra! Muszáj megtudnom! Utazás alatt van magánál paróka? – Nos, igen. Tulajdonképpen nem titok, valamennyi barátunk tud róla, s megbocsátják a hiúságomat. Tudja, fiam, cukorbeteg vagyok, s nemcsak megőszült, meg is ritkult a hajam. – Van vörös parókája is? – Igen. Szeretem váltogatni... Bourne lecsapta a kagylót, és rákiáltott Krupkinra: – Átvágott bennünket a gazember! Carlos volt az! – Jöjjön velem! – Krupkin az üres hallon át egy folyosóra vezette, amelyről különböző irodák nyíltak. Benyitottak az orvosi szobába, s földbe gyökerezett a lábuk. A helyiségben szanaszét szórva megbontott gézcsomagok, különböző szélességű ragtapaszok, injekciós fiolák és eltört fecskendők hevertek, jelezve, hogy bárkit kezeltek is ott korábban, pánikszerűgyorsasággal tették. A két férfi figyelmét azonban nem ezek kötötték le, hanem az ápolónő. Ernyedten dőlt hátra egy székben, és sebészi pontossággal átmetszett torkából még mindig folyt a vére hófehér köpenyére. A lakosztály nappalijában voltak. Bourne az ablaknál állt, és a forgalmas Marx sugárutat nézte, Conklin a heverőn ülve lábcsonkját masszírozta, Krupkin pedig telefonált, s néha cinkosan összekacsintott Alexszel. – Akkor tehát megállapodtunk. Remélem, tartani is fogja magát ahhoz, amit megbeszéltünk – Krupkin oroszul társalgott valakivel. – ...Hát persze hogy magnóra vettem a beszélgetést. Miért, maga nem ezt tette volna a helyemben?... Nagyszerű. Úgy látom, mindketten értjük, miről van szó, de azért hadd foglaljam össze röviden. A férfi súlyosan megsérült, s ezért Moszkva valamennyi taxija, orvosa és kórháza megkapta a riasztást. Az ellopott gépkocsit körözik, s akár az illető, akár a járműfelbukkan valahol, rögtön önnek jelentik. Aki nem tesz eleget az utasításnak, az a Lubjankára kerül... Nagyszerű! Látom, értjük egymást. Mihelyt megtud valamit, rögtön jelentkezik, ugye?... Csak ne akarjon szívrohamot kapni, elvtársam. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy maga a felettesem, de hát végül is proletárállamban élünk, ahol nincsenek előjogok. Fogadja meg egy sokat tapasztalt beosztottjának a véleményét! – Krupkin helyére rakta a kagylót, és felsóhajtott: – Talán mégsem kellett volna teljesen kiirtani a művelt arisztokráciánkat. – Igazad van, de ezt azért ne nagyon hangoztasd – Conklin a telefon felé bökött. – Gondolom, egyelőre semmi. – Semmi olyasmi, ami azonnali intézkedést követelne. Van viszont egy dolog, amit még nem volt időm elmondani. – Gondolom, Carlossal kapcsolatos. – Hát persze – válaszolta Krupkin, s erre már Bourne is visszafordult az ablaktól. – Idefelé jövet beugrottam az irodámba, s nyolc irattartó dossziét találtam az asztalomon. Csak az egyik volt kinyitva. A rendőrök találták őket a Vavilován, s miután abba az egybe beleolvastak, jobbnak látták, ha a többihez hozzá sem nyúlnak. – Mi volt bennük? – kérdezte feltámadó érdeklődéssel Alex. – Csak nem titkos jelentések arról, hogy a Politikai Bizottság minden tagja buzi? – Most azt hiszed, hogy hülyéskedsz, pedig talán nem is jársz olyan messze az igazságtól – szólt közbe Jason. – Akiket a Vavilován lemészároltak, azok a Sakál moszkvai emberei voltak. A dossziékban ellenük szóló bizonyítékok lehettek, vagy olyan, másokra vonatkozó anyagok, amiket nekik akart átadni. – Az utóbbi – bólintott Krupkin. – A legnevetségesebb vádaskodások legfontosabb minisztériumaink vezetői ellen. – Carlos rejtekhelyein hegyekben áll az ilyen szemét. Ennek segítségével tud beférkőzni olyan körökbe, ahová egyébként be se tehetné a lábát. – Úgy látszik, nem fogalmaztam elég pontosan, Jason – válaszolt a KGB-tiszt. – Szó szerint értettem, hogy nevetséges vádaskodásokról van szó. Egyik állítás ostobább, mint a másik. – Ne legyen ebben annyira biztos! Carlos mindig tudja, mit csinál. – Ebben most tökéletesen biztos vagyok. Az információk jó része jelentéktelen kis félrelépésekre vonatkozik. Az ilyesmiből ma már senki nem csinál ügyet. Ezeket leszámítva szinte minden hamis bennük. Rosszak az időpontok, a helymegjelölések, sőt sokszor a megnevezett személyek sem stimmelnek. A Közlekedési Minisztérium például nem is ott van, ahol az egyik dossziéban szereplő anyag megjelöli, hanem egy háztömbbel arrébb, és annak a vezetőnek, akiről az egész szól, nem úgy hívják a feleségét, ahogy a feljegyzésekben szerepel. Az asszony, akit megemlítenek bennük, az illető lánya, de már hat éve Kubában él. Aztán ott van a moszkvai rádió vezetője, akit éppen csak azzal nem vádolnak az iratok, hogy állatokkal szokott közösülni. Az öreg azonban már majd egy éve meghalt, mindenki tudta róla, hogy hívő ortodox, s legszívesebben papnak ment volna... Éppen csak belepillantottam azokba a papírokba, de ha több időm lesz, biztosan találok még tucatnyi ilyen hülyeséget. – Azt akarod mondani, hogy valaki szándékosan félrevezette Carlost? – kérdezte Conklin. – Amennyire ilyen rövid idő alatt meg tudtam állapítani, a jellemzések meggyőzően hatnak, de olyan ostobaságok szerepelnek benne, hogy aki csak egy kicsit is ismeri az érintetteket, az halálra röhögné magát rajtuk. – Rodcsenko? – vetette fel Bourne. – Csak ő lehetett. Rendkívüli stratéga volt, egyike a néhány nagy túlélőnek, s ráadásul mélyen elkötelezett marxista. A hatalma azon alapult, hogy rengeteg embert tartott kézben. Micsoda elégtételt jelenthetett a számára, hogy manipulálni képes még a Sakált is. Carlos végül mégis golyót eresztett a torkába. Hogy árulás történt-e vagy Rodcsenko követett el valamilyen hibát, már soha nem fogjuk megtudni. – Megszólalt a telefon, Krupkin rögtön lecsapott a kagylóra. – Da?! – Miközben hallgatta a hívót, intett Conklinnak, hogy gyorsan csatolja fel a műlábát. – Jól figyeljen rám, elvtárs – mondta végül. – A rendőrök meg ne merjenek moccanni, s ügyeljenek rá, nehogy észrevegyék őket! Szóljon valamelyik jelzés nélküli kocsinknak, hogy váltsák fel a járőrt! Világos?... Nagyszerű. A Muréna-frekvenciát fogjuk használni. – Új fejlemény? – Bourne izgatottan lépett el az ablaktól. – De még milyen! – válaszolt elégedetten Krupkin. – A kocsit a Nyemcsinovkán látták, Ogyincovo felé tartott. – Ez nekem semmit nem mond. Mi az az Ogyincovo? – Az egyik ipari előváros, úgy harmincöt percnyire a központtól! – A szentségit! – dühöngött Alex, protézisének szíjaival bajlódva. – Hagyd, majd én! – szólt rá ellentmondást nem tűrő hangon Jason. Lehajolt, és gyorsan felcsatolta a műlábát. – Miért használja Carlos még mindig a KGB-től ellopott kocsit? Túl nagy kockázatot vállal vele, s ez nem jellemző rá. – Azért, mert nincs más választása – válaszolta Krupkin. – Tudja, hogy minden moszkvai taxis kapcsolatban áll a rendőrséggel. Súlyosan megsebesült és lőfegyvere sincs, különben már biztosan használta volna. Nincs olyan helyzetben, hogy bármire is kényszerítsen egy taxisofőrt vagy ellopjon egy kocsit... Egyébként elég hamar eljutott a Nyemcsinovkára. Szerencsés véletlen, hogy észrevették a kocsit. Nem túl nagy arrafelé a forgalom, de gondolom, épp ebben bízott. – Induljunk már, a fene egye meg! – szólt a többiekre Conklin, akit nagyon zavart Jason gondoskodása és a saját gyengesége. Felállt, egy dühös kézmozdulattal elhárította Krupkin segítségét, és elindult az ajtó felé. – Majd a kocsiban megbeszéljük. Így csak az időt vesztegetjük. – Muréna, jelentkezz! – ismételgette Krupkin. A gépkocsivezető mellett ült, egyik kezében a mikrofont tartotta, a másikkal a rádió sávváltóját tekergette. – Muréna, válaszolj! Hallasz?! – Mi a nyavalyát mond? – kérdezte Bourne a mellette ülő Alextől, mivel egy szót sem értett az orosz beszédből. – Megpróbál kapcsolatot keresni a Carlost követő, jelzés nélküli KGB-kocsival. Váltogatja a különböző mikrohullámú sávokat – ezt nevezik Muréna-kódnak. – Micsoda? – nézett rá értetlenül Bourne. – Egy angolnafajta, Jason – fordult hátra az ülés fölött Krupkin. – A muranidák családjából. Hatalmas mélységekbe is képes lemerülni, és előfordulnak közöttük egészen veszedelmes fajták is. – Köszönöm a biológiai kiselőadást – mondta mogorván Jason. – Nagyon szívesen – nevetett a KGB-s. – Nem tagadhatja, hogy elég képszerű hasonlat volt. Ezen a frekvencián egyébként nagyon kevés készülék tud adni vagy jeleket fogni. – Mikor lopták el tőlünk, ha nem titok? – Nem maguktól, hanem a britektől. London, mint általában, ezekben a kérdésekben is elég szű kszavú, pedig sok területen magukat és a japánokat is megelőzték már. A MI-6-tal mindig sok bajunk van. Csupa szolid úr, békésen ebédelgetnek a knightsbridge-i klubjaikban, pöfékelnek az undorító pipájukból, adják az ártatlant, aztán olyan “dezertőröket” küldenek át hozzánk, akik az Old Vic színészeit is képesek lejátszani a színpadról. – Azért nekik is voltak fiaskóik – kockáztatott meg egy nem túl határozott ellenvetést Conklin. – Ők maguk fújták fel azokat az ügyeket, Alekszej – vitatkozott Krupkin. – Régen kiszálltál már az üzletből. Ti is, mi is jóval több embert veszítettünk, mint ők, de a londoni urak megtanulták, hogyan birkózzanak meg a közvélemény felháborodásával, ha kipattan egy-egy ügy. Néha többet is bevallanak, mint amennyi a rovásukon van, miközben mi a végsőkig igyekszünk eltitkolni a fiaskóinkat, ahogy te nevezted őket, s körömszakadtáig ragaszkodunk ártatlanságunk látszatához. Persze, van még időnk tanulni, történelmi mértékkel mérve tacskók vagyunk hozzájuk képest. – Krupkin ismét oroszra váltott, és beleszólt a mikrofonba: – Muréna, jelentkezz! Már a hullámhossz végén járok. Hol vagytok? – Maradjon ezen a sávon – hallatszott végre a rég várt válasz. – Megvan a kapcsolat. Hall engem? – Olyan a hangod, mint egy eunuché, de azért hallak. – Nem hiszek a fülemnek! Csak nem személyesen Krupkin elvtárshoz van szerencsém? – jött az évődő kérdés. – Miért, talán a pápára számítottál? Kivel beszélek? – Orlovval. – Nagyszerű! Te legalább érted a dolgodat. – Remélem, te is. – Ezt most miért mondod? – A hülye utasításod miatt, hogy tilos közbeavatkozni. Két kilométernyire vagyunk az épülettől – felhajtottam egy kis dombra –, s látjuk a gépkocsit. Az épület előtt áll, a pasas pedig bent van. – Miféle épület és miféle domb? Az egészből egy szót sem értek. – A Kubinka fegyverraktár. – Jézusom! – nyögte Krupkin. – Mi történt? – érdeklődött Bourne. – Egy fegyverraktárban van – világosította fel Conklin, s látva Jason arcán a megdöbbenést, hozzáfűzte: – Errefelé több a fegyverraktár, mint amennyire normális ésszel szükség lenne. – Nem Ogyincovóba ment – egészítette ki a beszámolót Krupkin. – A fegyverraktár négy-öt kilométerrel délebbre, a város szélén van. Biztos, hogy korábban is járt már ott. – Az ilyen helyeket általában szigorúan őrzik – mondta Bourne, aki még mindig nem volt képes megemészteni a hallottakat. – Nem sétálhat be csak úgy, szabadon. – Már bent van – javította ki a KGB-tiszt. – Úgy értem, az ilyen létesítményeket, amelyek tele vannak fegyverrel, rendszerint gondosan őrzik... – Bourne józan esze továbbra sem volt képes befogadni a történteket. – Ez aggaszt engem is – Krupkin szórakozottan lóbálta a mikrofont. – Biztosan járt már ott korábban is... ismer valakit a személyzetből..., de kit? – Hívja fel őket rádión, és mondja meg, hogy tartóztassák fel! – mondta eltökélten Bourne. – És ha éppen az ő beépített embere veszi fel? – ellenkezett Krupkin. – Elég egy elhibázott telefon, egy támadási kísérlet vagy egy ismeretlen gépkocsi feltűnése, s férfiak és nők tucatjai halhatnak meg. Tudjuk, mit tett a Metropolban és a Vavilován. Elvesztette az önkontrollját, most már mindenre képes. – Dmitrij! – hallatszott a rádióból a megfigyelő hangja. – A pasas az előbb lépett ki az oldalajtón. Egy vászonzsák van nála, s a gépkocsi felé tart… Furcsa, de nem vagyok biztos benne, hogy ugyanaz az az ember. Valószínűleg ő az, de mégsem egészen olyan, mint amilyennek korábban láttam. – Mire gondolsz? Más ruhát visel? – kérdezte izgatottan Krupkin. – Nem. Ugyanaz a fekete ruha van rajta, a karja is ugyanúgy fel van kötve... de mintha gyorsabban, magabiztosabban járna. – Nem úgy néz ki, mint aki sebesült? – Azt hiszem, ez az. – Csak tetteti – szólt közbe Conklin. – Az a gazember még a halálos ágyán is képes lenne meggyőzni bárkit, hogy végig tud futni egy maratoni versenyt. – De miért, Alekszej? – nézett rá Krupkin. – Miért színészkedik? – Nem tudom, de ha az emberetek látja, akkor ő is észrevehette a kocsit. Az is lehet persze, hogy csak siet. – Miről van szó? – szólt rájuk Bourne. – Valaki épp most jött ki az épületből egy tömött zsákkal, és a kocsi felé tart – magyarázta Conklin. – Állítsák meg, az isten szerelmére! – Nem biztos, hogy a Sakál – mondta Krupkin. – A ruhája ugyanaz, a karja is fel van kötve, de valahogy mégis más... – Mert azt akarja, hogy másnak nézzék – Jason már szenvedélyesen kiabált. – Sto?... Micsoda? – A maguk fejével gondolkozik, követi a gondolatmenetüket, s így próbál előnyt szerezni. Nem lehet biztos benne, hogy a kocsit észrevették és követik, de a legrosszabb eshetőségből indul ki, és annak megfelelően cselekszik. Mennyi idő alatt érhetünk oda? – Amilyen vakmerően ez a srác vezet, három-négy percnél biztosan nem kell több. – Krupkin! – jelentkezett ismét a megfigyelő. – Még négyen kijöttek – három férfi és egy nő. A kocsi felé futnak! – Mit mondott? – követelőzött Bourne, aki most már egy szót sem akart elmulasztani. Alex lefordította neki, s a közlés láthatóan megdöbbentette. – Túszok? – kérdezte halkan, inkább csak magától. – Nem! – A Medúza Deltája előredőlt, és megmarkolta Krupkin vállát – Mondja meg az emberének, hogy mihelyt a kocsi elindult, s már látja, merre megy, ő is söpörjön el onnan! Figyelmeztesse, hogy feltétlenül hajtson el az épület előtt, s közben nyomja a dudát, ahogy csak bírja! – De drága barátom! – nézett rá megütközve a szovjet hírszerző. – Megmondaná, miért adjak ilyen parancsot? – Azért, mert a kollégájának igaza van, és én tévedtem. Az a férfi nem Carlos. A Sakál még odabent van, és várja, hogy a támadók – ha vannak ilyenek – elvonuljanak. – Kari Marx szent nevére kérem, árulja már el, hogyan jutott erre a furcsa következtetésre! – Egyszerűen. A Sakál hibát követett el... Maga, ugye, semmilyen körülmények között sem lőne arra a gépkocsira? – Tényleg nem. Négy ártatlan, erőszakkal odakényszerített szovjet állampolgár van benne. – Túszok? – Hát persze. – Mikor hallott utoljára olyan esetről, hogy emberek lélekszakadva igyekeznek minél előbb túszokká válni? Még ha valahonnan fegyverrel tartották is sakkban őket, egy-kettő vagy éppen mindegyik, megpróbálhatott volna elfutni és fedezékbe kerülni. – Na de... – próbált vitatkozni Krupkin, de Bourne nem engedte, hogy befejezze. – Egy dologban viszont igaza volt. Carlosnak tényleg van ott kapcsolata – a felkötött karú férfi, aki először kijött. Lehet, hogy a legártatlanabb ember, de él mondjuk egy testvére Párizsban. A Sakálnak ennyi is elég, hogy a hatalmában tartsa. – Dmitrij! – szólt ismét a megfigyelő. – A kocsi most hajt ki a parkolóból. Krupkin adásra állította a készüléket, és kiadta az utasítást: a kocsit, ha kell, akár a finn határig is kövessék, de ne próbálják megállítani. Ha feltétlenül szükségesnek látszik, kérjenek segítséget a rendőrségtől. Az utasítás vége úgy szólt, hogy a megfigyelő hajtson végig az épület mellett, és közben nyomja a dudát, ahogy csak bírja. – Mi a fasznak? – kérdezte meglehetősen keresetlen stílusban Orlov. – Egyrészt azért, mert látomásom támadt, és Szent Miklóstól ilyen ötletet kaptam, másrészt azért, mert én vagyok a főnök. Végrehajtani! – Te nem vagy észnél, Dmitrij! – jött a hitetlenkedő válasz. – Dicséretet akarsz, vagy olyan szolgálati jelentést, hogy ha elolvassák, rögtön csomagolhatsz és mehetsz Taskentbe? – Már itt se vagyok, parancsnok elvtárs! Krupkin helyére akasztotta a mikrofont, és halkan hátraszólt: – Ha ezért nem töröm ki a nyakam, hát soha... Mondd, nem akarsz egy házat a Genfi-tónál, Alekszej? – Én lehet, hogy megveszem – válaszolt Bourne. – Ha túlélem, és elvégeztem, ami kell, mondhatja az árat. Nem fogok alkudozni. – Álljon meg a menet, David! – tiltakozott Conklin. – Nem te kerested azt a pénzt, hanem Marie. – Hallgatni fog rám. Pontosabban Davidre. – És most mit óhajt, uram, bármi legyen is a neve? – kérdezte Krupkin. – A legtűzerősebb fegyvert a csomagtartóból, és azt, hogy tegyenek ki az épület közelében. Adjanak néhány percet, hogy bejussak, aztán menjenek a parkolóba, tegyenek néhány kört, mintha azt a kocsit keresnék, majd söpörjenek el, amilyen gyorsan csak tudnak – ismertette a tervét Bourne. – Azt akarod, hogy otthagyjunk egyedül? – hüledezett Alex. – Csak így kaphatom el. – Ez őrültség! – Krupkin arca meg-megrángott a felindultságtól. – Nem, Kruppie, ez a realitás – válaszolt nyugodtan Jason Bourne. – Visszatérünk a kezdetekhez. Szemtől szembe, egy az egyhez. Más megoldás nincs. – Nagyképűhősködés! – kiabálta az orosz, és indulatosan az ülés támlájára csapott. – Sőt, még annál is rosszabb alapvetően hibás stratégia. Ha tényleg igaza van, s a Sakál bent van, kirendeltetek ezer katonát, és körbevetetem velük az épületet. – Pontosan ezt akarja, s ezt akarnám én is, ha az ő helyében lennék. Hát nem érti? Minél nagyobb a felfordulás, minél több embert küldenek ellene, annál könnyebben el tud tű nni. Az ilyesmi egyikünk számára sem jelent gondot, sokszor megcsináltuk már. A tömeg és a zűrzavar számunkra a legbiztosabb menedék. Ha sok az üldöző, gyerekjáték kicselezni őket. Egy késszúrás a bordák közé, s megvan az egyenruha. Egy gránát, s mi fejvesztetten menekülünk a többiekkel együtt. Az ilyen támadás amatőr próbálkozás egy hétpróbás bérgyilkossal szemben. Higgyen nekem, akaratom ellenére egy időben én is az voltam. – És mit képzelsz, mit tudsz egyedül tenni, Batman? – kérdezte Conklin, dühösen masszírozva csonka lábát. – Becserkészem és megölöm. – Piszkosul magabiztos vagy! – Igazad van. Ebben a játékban csak az vegyen részt, aki magabiztos. Ez az egyetlen, ami igazi esélyt biztosít az ember számára. – Őrültség! – tiltakozott még mindig Krupkin. – Engedje, hadd csináljam a magam őrült módján. Higgye el, ordítva követelném, hogy vonultassák fel az egész orosz hadsereget, ha biztos lennék benne, hogy az megvédi az életemet. De nem védi meg... nem tudja megvédeni. Nincs más megoldás. Állítsa meg a kocsit, hadd válasszam ki a fegyvert! 39. A KGB sötétzöld szedánja a békés tájból kiszakított országút utolsó kanyarulatához közeledett. Az aszfaltcsík fokozatosan ereszkedett a nyári pompájában tündöklő zöld mező harmóniáját megbontó, nagy barna épület, a Kubinka fegyverraktár felé. Az ormótlan kockaház mintegy kétholdnyi területet foglalt el, s háromemeletnyi magasságban nőtt ki a szelíd tájból. Hatalmas kapuja felett féldomborműéktelenkedett, ami három, rohamra induló – s a művésznek aligha nevezhető alkotó hibájából pontosan egymást célba vevő szovjet katonát ábrázolt. Az AK-47-es géppisztollyal és öt tárral felfegyverkezett Bourne pontosan a bejárattal szemben ugrott ki a KGB kocsijából, s megbújt a magasra nőtt fűben Tőle balra az épülethez csatlakozó, nagy poros parkoló húzódott. A fegyvertár bejáratához vezető utat nyíratlan sövény szegélyezte, végében magas, fehér rúdon ernyedten lógott a szovjet zászló. Jason átrohant az úton, s a sövény nyújtotta fedezéket kihasználva, megpróbálta felmérni, milyen erősen őrzik a létesítményt. A biztonsági rendszabályok amennyire meg tudta állapítani, cseppet sem voltak szigorúak. A bejárattól jobbra nyíló kapusfülke üvegablaka mögött egy katona újságot olvasott. Kis idő múlva Bourne meglátta a társát is, aki az asztalra dőlve aludt. A kapuban két őr állt, de szemmel láthatólag nem csináltak nagy ügyet a szolgálatból – egyikük türelmetlenül nézegette az óráját, mikor telik már le az ügyelet, a másik ráérősen cigarettázott. Más őrséget, bármennyire figyelt is, nem fedezett fel. A létesítményben nem számítottak támadásra, s ha történt is illetéktelen behatolás, annak a híre nem jutott el a kapuban álló őrökhöz. Jason nem számított erre a természetellenességében és váratlanságában hátborzongató látványra. A Sakál a katonai létesítmény területén van, de semmilyen jel nem utal az ottlétére, semmi sem jelzi, hogy odabent legalább öt embert – az őt megszemélyesítő férfit, három társát és a nőt – hatalmába kerített. Talán a parkoló felől jutott be? Bourne nem értette Alex és Krupkin beszélgetését, s amit a rádión keresztül hallott, de arra esküdni mert volna, hogy az öt ember nem a főbejáraton jött ki. Biztos, hogy a parkoló felé is nyílik egy kijárat. Tisztában volt vele, hogy nagyon kevés ideje maradt. Másodpercek múlva a KGB-kocsi behajt a parkolóba, majd néhány kör megtétele után sebesen elhagyja a helyszínt. Jelenlétére és gyors távozására Carlos biztosan felfigyel. Ha ki akar törni, rögtön a gyanúsnak tűnő gépkocsi távozása után teszi. És ő, a Medúza rettenetes gyilkológépe rossz harcálláspontot foglalt el! A katonai létesítményhez vezető úton fegyverrel a kezében megjelenő civil a sorsot hívja ki maga ellen, a biztos pusztulásba rohan. Ostoba hibát követett el. Ha nem olyan fölényes, ha csak kicsit is türelmesebb, és három szóval többet fordíttat le magának a többiek beszélgetéséből, elkerülhette volna ezt a tévedést. A legnagyobb vállalkozások is többnyire jelentéktelennek tűnő, apró dolgokon buknak meg. A fenébe! Kétszázötven méternyire tőle a KGB kocsija porfelhőt kavarva befordult a betonozatlan, poros parkolóba. Nem volt már idő a gondolkodásra, cselekednie kellett. A géppisztolyt jobbjával combjához szorítva, fölemelkedett a sövény mögül, és másik kezével szórakozottan végigsimította a bokrok tetejét. Az elvégzendő munkáját szemlélő kertész, vagy a céltalanul kószáló környékbeli talán nem kelt feltűnést, nem okoz riadalmat. Óvatosan a fegyverraktár bejárata felé pillantott. A kapuban álló katonák valamin nevetgéltek, s a türelmetlenebbik ismét az óráját nézte. Pár pillanat múlva az is kiderült, kit várt annyira: a bal oldali kapuszárny résnyire tárult, és egy sötétbarna hajú, húsz év körüli csinos lány lépett ki rajta. Tenyerével befogta a fülét, furcsa grimaszt vágott, s a türelmetlen katonához lépve, szájon csókolta. A két fiatalember közrefogta a lányt, egymásba karoltak, és a bejárattól jobbra indultak. Erős csattanás hallatszott. Fém ütődött fémhez, összetört üveg csörömpölt valahol az épület sarkán túl, a parkolóban. Valami történt a KGB kocsijával; a fiatal, tapasztalatlan sofőr egy kanyarban elveszíthette az uralmat a járműfelett, s biztosan nekiment egy másik autónak. A csattanást meghallva Jason a parkoló felé sietett. Conklin bicegését igyekezett utánozni, hogy a géppisztolyt mereven tartott lábához szorítva elrejtse az esetleges figyelő tekintetek elől. Menet közben hátranézett, számítva rá, hogy a két katona és a lány is visszafut a parkolóba, de csak az ellenkező irányba gyorsan távolodó alakjukat látta. A kimenő szűkre méretezett percei fontosabbak voltak számukra bármi másnál. Bourne abbahagyta a sántikálást, s jobbjában az AK-47-essel, végigrohant az épület sarkáig húzódó keskeny járdán. Pillanatok alatt elöntötte az izzadság, és saját lábdobogása akadályozta abban, hogy bármilyen más zajt is meghalljon. A sarkon befordulva döbbenten állt meg. Rögtön tudta, hogy a támadást hangtompítós fegyverrel hajtották végre. A Medúza Deltájaként jól megtanulta, hogy aki igazán hatékonyan akar gyilkolni, annak nem szabad nagy zajt ütnie. A fiatal sofőr a gépkocsi mögött hevert a porban, fejsebe semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy meghalt. A szedán egy régimódi, a dolgozók munkába szállítására használatos busz oldalába rohant. Bourne nem tudta, hogyan történt a baleset, és azt sem, hogy Alex és Krupkin él-e. A gépkocsi ablakait golyók lyuggatták át, és odabent senki sem moccant. A Kaméleon azonban nem engedhette meg magának, hogy olyasmin töprengjen, amin már úgysem képes változtatni. Ha bekövetkezett a legrosszabb, a holtakat később is meg lehet siratni, miután már megtörtént a bosszúállás. A legfontosabb most a gyorsaság. Krupkin arról beszélt, hogy férfiak és nők tucatjai dolgoznak a fegyverraktárban. Ha ez igaz, akkor hol vannak? Elképzelhetetlen, hogy ne vették volna észre a Sakált. A csattanás is legalább száz méterre elhallatszott, egy embert agyonlőttek, élettelen teste ott hever a porban, és a gyilkosság színhelyén mégsem jelenik meg senki. Senki! Carlos és az öt ismeretlen ember kivételével mindenki vak és süket lenne a fegyverraktárban? Ez őrület, ennek így semmi értelme! Ekkor meghallotta az épület belsejéből jövő zeneszót. Egy fúvószenekar indulót játszott, és Bourne már tudta, hogy a trombiták és a dobok harsogó zenéje valószínűleg minden más zajt elnyom odabent. Így már értelmet nyert a kapun kilépő lány furcsa mozdulata. Csak most jött rá, azért szorította tenyerét a fülére, hogy jelezze, milyen elviselhetetlen a zaj odabent. Valamilyen ünnepséget tarthattak a Kubinkában, erről tanúskodott a parkolóban álló, szovjet mércével mérve igen nagyszámú gépkocsi is. Félkört alkotva legalább húsz járműsorakozott a poros térségben. Ezt a nagy zajjal járó eseményt fordította a maga javára Carlos, ennek segítségével kerekedett felül üldözőin. De miért nem jött még ki? Mire vár? A körülmények optimálisak, ennél jobbat nem is kívánhat magának. Talán annyira hátráltatják a sebesülései, hogy emiatt még a megszerzett előnyt is elveszíti? Lehetséges, de nem valószínű. Ha idáig eljutott, és ilyen közel van számára a menekülés, semmi sem akadályozhatja meg benne, hogy továbblépjen. Akkor miért? A túlélés logikája azt követelné, hogy miután leszámolt követőivel, rögtön továbbmeneküljön, amilyen gyorsan csak tud. Más esélye nincs. Akkor miért van még mindig odabent? Miért nem ül be az egyik kocsiba, és hajt olyan gyorsan, ahogyan csak bír? Jason ellépett a faltól, és végignézett az épületen. Mint a fegyverraktáraknak általában, ennek sem voltak földszinti ablakai, az első emelet pedig a talajtól úgy öt méterre kezdődött. Onnan könnyűvolt leteríteni a kocsija mögött holtan heverő, szerencsétlen sofőrt. Felfedezte viszont az oldalsó bejáratot, amelyről elfelejtettek szólni neki, és amely után maga sem érdeklődött. Mindig ezek az átkozott, jelentéktelen apróságok! Az épület belsejében a zene hangjai a magasba csaptak, pufogott a nagydob, a trombitások hosszan kitartották a hangot, félreérthetetlenül jelezve, hogy a harsány katonaindulónak a végére értek. Most kell cselekednie! Az ünnepség utáni zűrzavar kapóra jön a Sakálnak, a távozók közé vegyülve próbál majd menekülni. Kihasználja a riadalmat, amit a meggyilkolt ember és a szétlőtt gépkocsi látványa kelt az épületből kifelé tódulókban, és eltűnik. Órákba fog telni, amíg megállapítják, melyik járművet vitte el a sok közül, és esetleg kit rabolt el túsznak. Bourne tudta: feltétlenül be kell jutnia, hogy megállíthassa. Krupkin férfiak és nők tucatjaiért aggódott, nem is gondolt rá, hogy esetleg sok százan lehetnek odabent. Carlos minden keze ügyébe eső fegyvert fel fog használni, ha kell, kézigránátot hajít a tömegbe, csak hogy menekülhessen. Az emberi élet semmit sem jelent számára, gondolkodás nélkül gyilkol, ha úgy hozza a szükség. Delta minden óvatosságot félretéve, kezében a lövésre tartott, kibiztosított géppisztollyal az oldalajtóhoz rohant. Elkapta és megtekerte a gombot, de a zár nem engedett. Hátrább lépett, és egy hosszú sorozattal szitává lyuggatta körülötte a fémet, majd egy újabb tárat felhasználva, a zsanérokat lazította ki. Már-már berontott az épületbe, amikor rájött, hogy ismét tévedett. A járművek sorából egy nehéz teherautó vált ki, és egyre gyorsulva feléje tartott, körülötte pedig lövedékek záporoztak. Balra vetette magát, s a földön gurulva próbált kikerülni a tűzből. A robbanás kiszakította helyéből az ajtót, a fal egy részét is ledöntötte, és a gomolygó füstön át még látta a nehézkesen mozgó alakot, amint a járművek felé igyekszik. A gyilkos tehát elmenekült, de legalább ő is életben maradt. Csupán annak köszönhette, hogy Carlos is elkövetett egy hibát. Nem a csapda felállításában, hiszen az tökéletes volt. A Sakál tudta, hogy kérlelhetetlen ellensége összefogott Krupkinnal és a KGB-vel. Odakint maradt hát, és várta, hogy felbukkanjon. Akkor tévedett, amikor a robbanószerkezetet elhelyezte – a teherautó motorjának tetejére erősítette, s nem az aljára, A robbanás ereje így csak a motorháztetőt szakította le, és nem a blokkot tépte szét, repeszekkel árasztva el az egész környéket. Bourne felpattant, és a KGB kocsijához rohant. Az első, amit a törött ablakon keresztül meglátott, egy feléje nyúló véres kéz volt. Felrántotta az ajtót. Krupkin az első ülés és a műszerfal közé szorult, vállát golyók tépték szét. – Megsebesültünk – a KGB-tiszt hangja erőtlen, de érthető volt. – Alekszej sebe a súlyosabb, vele foglalkozzon. – Mindjárt kijönnek... – Tessék – Krupkin műanyag tokba bújtatott igazolványt kotorászott elő a zsebéből, és átnyújtotta Bourne-nak. – Kerítse elő és hozza ide azt az idióta főnököt. Minél előbb hívjanak orvost Alekszejnek. Siessen! A sebesültek a fegyverraktár orvosi szobájának ágyain feküdtek, Bourne pedig a falnak dőlve hallgatta a számára érthetetlen beszélgetést. A Szerov sugárúti kórház tetejéről felszálló helikopterrel három orvos érkezett – két sebész és egy aneszteziológus, de az ő jelenléte végül feleslegesnek bizonyult. Komoly műtétre nem került sor, a sebek kitisztításához és összevarrásához a helyi érzéstelenítés is elég volt. Az idegen tárgyak szerencsére távoztak a testükből, magyarázta az orvoscsoport vezetője. – Feltételezem, hogy a golyókat nevezi ilyen szakszerűen idegen tárgyaknak – szólt kötekedve Krupkin. – Persze hogy azokat Ne piszkálódj – figyelmeztette határozott hangon, oroszul Conklin. A nyugalmazott CIA-tiszt nyaka vastagon be volt pólyálva, a fejét is alig bírta mozgatni. – Köszönöm – nyugtázta a segítséget a sebész. – Mindkettőjüknek szerencséje volt, de különösen önnek. Amerikai állampolgár lévén, önről bizalmas jelentést kell készítenünk. Mondja majd meg az otthoni orvosa nevét, hogy elkészíthessük számára a diagnózist. Néhány hétig feltétlenül szüksége lesz orvosi felügyeletre. – Most éppen kórházban fekszik, Párizsban. – Bocsánat, azt hiszem, nem jól értettem. – Ha valami bajom van, mindig neki mondom el, s ő elküld ahhoz az orvoshoz, akire szerinte szükségem van. – Nem mondhatnám, hogy a legkorszerűbb módja a betegellátásnak. – Számomra az. Majd megadom a nevét és címét a nővérnek. Ha minden jól megy, hamarosan meggyógyul, és kiengedik. – Maguk mindenképpen szerencsések voltak – ismételte meg az orvos. – És gyorsak, doktor. Láttuk, hogy rohan felénk az a rohadék, bezártuk a kocsi ajtaját, lehúzódtunk, és lőttünk rá. Ezzel együtt nem sok kellett volna hozzá, hogy végezzen velünk... Sajnálom a sofőrt, bátor fiatalember volt. – És forrófejű, Alekszej! – szólt át a másik ágyról Krupkin. – Szinte beleszaladt a lövésekbe. Kivágódott az orvosi szoba ajtaja, s a szadovajai konspirációs lakásban megismert KGB-s belső elhárító csörtetett be rajta. Ugyanazt a pecsétes zubbonyt viselte, amelyikben először fogadta őket, s a modora sem lett csiszoltabb. – Maga! – mutatott a sebészorvosra. – Beszéltem a kollégáival, s azt mondták, befejezték a munkát. – Még nem teljesen, elvtárs – próbált tiltakozni az orvos. – Meg kellene beszélnünk néhány dolgot, például a kezelés... – Majd később – dörrent rá a KGB-tiszt. – Most hagyjon magunkra! – Ez a Bizottság parancsa? – a sebész hanghordozásán érezni lehetett, hogy megbántódott. – Igen. – Túl gyakran szólnak bele olyasmibe, amihez nem értenek. – Tessék? – Jól hallotta – vonta meg a vállát az orvos, és kiment. A KGB-s megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó, majd az ágyak közé lépve, szúrós pillantással végigmérte a két sebesültet, és mindössze egyetlen szót mondott: – Novgorod. – Tessék? – Micsoda? Alex és Krupkin csaknem egyszerre kiáltott fel, és a városnév hallatán Jason is izgatottan lépett előbbre a faltól. – Maga érti, amit mondok? – váltott angolra a belső elhárító. – Ha valóban azt mondta, amire gondolok, akkor igen. De csak a nevet. – Én magyarázok. Mi megkérdez a kilenc férfi és nő, akiket ő bezárt egy raktárba. Megölt két őr, aki nem állít meg, értem? Négy férfitől elvesz slusszkulcsok, de nem használ autó, értem? – Láttam a kocsik felé menni. – Melyik kocsik? Három másik ember Kubinkán lelő, kocsipapírok elvisz. Melyik kocsi? – Az isten szerelmére! Ellenőrizzék a gépkocsi-nyilvántartónál, vagy mit tudom én, hogy nevezik maguknál az ilyesmit! – Idő, idő. Moszkvában is kocsik más néven, leningrádi, szmolenszki is más rendszám. Mindegyik nem ellenőriz, hogy törvénytelen. – Mi az ördögről beszél? – nézett értetlenül a többiekre Jason. – A gépkocsi-tulajdonlást nálunk az állam szabályozza – magyarázta erőtlen hangon Krupkin. – Minden nagyobb központ saját nyilvántartást vezet, és nem szívesen működik együtt a többiekkel. – Miért? – Mivel kevés a jármű, mindenkinek csak egy gépkocsija lehet Elképzelheti, milyen jó alkalom ez a korrupcióra. Ezért aztán egyetlen helyi bürokrata sem szereti, ha Moszkvából érdeklődnek a nyilvántartása után. Mindezzel csak annyit akart mondani, hogy több napba is beletelik, míg sikerül kideríteni, melyik kocsit használta a Sakál. – Ez őrület! – Maga mondta, Mr. Bourne, nem én. Kérem, ne feledje, hogy én a Szovjetunió öntudatos állampolgára vagyok. – De mi köze mindennek Novgorodhoz? Arról beszélt ugyanis, vagy nem? – Novgorod. Sto eto znacsit? – kérdezte Krupkin az elhárítót. A parasztképűkatona gyors, pergő orosz nyelven beszámolt párizsi kollégájának a történtekről. Krupkin türelmesen végighallgatta, majd Jasonhoz fordult: – Ezt próbálja meg követni – hangja elcsuklott, lélegzete nehezebbé vált. – Az épületben a központi csarnok körül egy galéria húzódik. Arról láthatta meg magát, amint az úton, a bokrok között közeledett. Visszarohant a raktárba, s mint az őrült, üvöltözni kezdett, hogy maga az övé, maga már halott... Neki pedig már csak egyetlen elintézetlen dolga maradt. – Novgorod – szólt közbe halkan Conklin. A hátán feküdt, és mereven bámult a plafonra. – Pontosan – válaszolta Krupkin, és egy pillantást vetett Alexre. – Visszamegy születése helyére... oda, ahol Ilich Ramirez Sanchezből Carlos, a Sakál lett, mert kiközösítették és végezni akartak vele. Sorban áldozatai torkához nyomta a fegyver csövét, és azt követelte tőlük, hogy mondják meg neki a legegyszerűbb utat Novgorodba. Megfenyegette őket, hogy aki megpróbálja becsapni, azt megöli. Persze mindannyian halálosan megrémültek, és elmondták neki, hogy öt-hatszáz kilométernyire van innen, egész napos autóúttal érhető el. – Autóval akar menni? – kérdezett közbe Bourne. – Másképpen nem jut oda, ezt ő is tudja. A vonatokat, a repülőtereket – még a legapróbbakat is – figyelik. – És mit fog csinálni Novgorodban? – Azt csak a jóisten tudja, ha van egyáltalán – Krupkin tanácstalanul megcsóválta a fejét – Talán ott akarja hagyni a névjegyét, bosszút kíván állni azokon, akik szerinte harminc évvel ezelőtt elárulták őt. Valami olyasmire készül, mint amit ma reggel a Vavilován elkövetett. Nála vannak a Novgorodban kiképzett emberünk papírjai, és most biztosan abban bízik, hogy azokkal be tud jutni. Csalódni fog, mert nem jut be. Megállítjuk. – Meg se kíséreljék – figyelmeztette Bourne. – Lehet, hogy felhasználja a papírokat, de lehet, hogy nem. Minden attól függ, mit tapasztal, mit érez majd. Nincs szüksége papírokra ahhoz, hogy bejusson, aminthogy nekem sem lenne rájuk szükségem. Ha veszélyt szimatol – márpedig, ha fel akarják tartóztatni, azt rögtön megérzi –, akkor megöl jó néhány embert, de mégis bejut. – Mire akar kilyukadni? – kérdezte óvatosan Krupkin, és gyanakodva méregette a soknevűés sokénűamerikait. – Juttassanak be engem, mielőtt ő odaér. Adjanak egy térképet és valami igazolványt, amivel szabadon mozoghatok a zárt területen. – Maga megörült! – kiabált dühösen Dmitrij. – Egy amerikai, egy bérgyilkos, akit az összes európai NATO-ország hajszol, Novgorodban? – Nyet, nyet, nyet! – tiltakozott szenvedélyesen a belső elhárítós is. – Én jól értek, oké? Maga bolond, oké? – El akarják kapni a Sakált vagy nem? – Hát persze hogy el, de azért mindennek van határa. – Azt hiszem, meggyőződhettek már arról, hogy engem a legkevésbé sem érdekel Novgorod. Felőlem nyugodtan oktathatják tovább az embereiket. Ugyanezt teszik a mieink is, de hosszú távon sem az ő, sem a maguk tevékenységének nincs semmi értelme. Ez az egész csak a felnőttek ostoba játéka. Vagy megtanulunk békében élni egymással ezen a bolygón, vagy nem lesz bolygónk... Engem egyedül Carlos érdekel. Azt akarom, hogy meghaljon, és én nyugodtan élhessek tovább. – Személy szerint sok mindennel egyetértek, amit mondott, bár hozzá kell tennem, hogy ez a felnőtteknek való ostoba játék sokunknak egészen jó megélhetést biztosít – válaszolt Krupkin. – Nem hiszem azonban, hogy sikerülne meggyőznöm igazáról a nálam sokkal szigorúbb feletteseimet, köztük az itt jelen lévő közvetlen főnökömet. – Na jó – szólt közbe Conklin, anélkül, hogy fölemelte volna a fejét az ágyról. – Ne finomkodjunk tovább, ajánlok egy üzletet! Bejuttatjátok Novgorodba, és cserében megtarthatjátok Ogilvie-t. – Őmár a miénk, Alekszej – figyelmeztette Krupkin. – De nem végleg. Washington tudja, hogy itt van. – Tehát? – Közölni fogom az otthoniakkal, hogy szem elől tévesztettétek, eltűnt, és ők hinni fognak nekem. Elfogadják, ha azt mondom, hogy kirepült a hálóból, és ti rettenetesen dühösek vagytok, de nem tudjátok elfogni. Külföldre távozott, ahol nem lehet utolérni, s biztosan egy szuverén ország kormányának védelme alatt áll. Egyébként, hogy mondjak valamit, szerintem ide sem turistaként érkezett. – Furcsa dolgokat mondasz, kedves öreg ellenségem. Miből gondolod, hogy hajlandók lennénk elfogadni a javaslatodat? – Az ügy nem kerülne nemzetközi bíróság elé, senki sem vádolná a Szovjetuniót azzal, hogy kimenekített az Egyesült Államokból egy súlyos bűncselekménnyel vádolt amerikai állampolgárt... Ráadásul megszerezhetnétek az európai hálózatot. A Medúza vállalkozásainak irányítását minden különösebb bonyodalom nélkül egy Dmitrij Krupkin nevű, elegáns kozmopolita úr vehetné át. Nála alkalmasabb személyt úgysem találhatna erre a munkára senki... A Szovjetunió új hőse, az elnökség belső gazdasági tanácsának tagja lehet belőle. Felejtsd el azt a lerobbant genfi házat, Kruppie, s gondolj inkább egy birtokra a Fekete-tenger partján! – El kell ismernem, hogy ez a legintelligensebb és legvonzóbb ajánlat, amit valaha is kaptam – bólogatott Krupkin. – Ismerek két-három központi bizottsági tagot, akiket bizalmas csatornákon könnyen el tudok érni. – Nyet, nyet! – a belső elhárító, hogy tiltakozásának nagyobb nyomatékot adjon, öklével szenvedélyesen Dmitrij ágyára csapott. – Kicsit értek... de ti túl gyorsan beszél... ez őrültség! – Az isten szerelmére, fogja már be a száját! – üvöltött rá Krupkin. – Ez már nem a maga hatáskörébe tartozik. – Sto? – a magas rangú elhárítótiszt most olyan volt, mint egy gyerek, akit váratlanul csúnyán leteremtett egy felnőtt. Megdöbbentette, de meg is ijesztette beosztottjának ellentmondást nem tűrő hangja. – Adj egy esélyt a barátomnak Kruppie – kérlelte tovább kollégáját Alex. – Hidd el, a maga területén ő a legjobb! Elhozhatja neked a Sakál fejét. – De az is lehet, hogy az ő holttestét kapjuk meg, Alex. – Én hiszek benne. – Hinni valakiben – Krupkin elfordult a barátjától, és most ő is a plafont bámulta. – Alig megengedhető luxus... Rendben van, megszerzem az engedélyt. Hogy ki adja ki, természetesen titok. Az amerikai telepen fog belépni. Az egész létesítménynek az a legtitkosabb része. – Mennyi idő alatt érhetek oda? – kérdezte Bourne. – Sok mindent kell még elvégeznem. – Vnukovóban, egy óra járásnyira innen, van egy repülőterünk. Nekem is el kell intéznem azonban néhány dolgot. Adjon egy telefont... igen, maga, tisztelt hülye főnököm! Egy szót sem akarok többé hallani! Hozza már azt a telefont! A magát egykor mindenhatónak képzelő belső elhárító, aki tisztában volt az “Elnökség” és a “Központi Bizottság” kifejezések súlyával, megverten kullogott a szoba sarkában álló telefonhoz, és odavitte Krupkin ágyához. – Még valamit – fordult a KGB-tiszthez Bourne. – A TASZSZ adjon ki egy közleményt – gondoskodjanak arról is, hogy a lapok, a rádió és a televízió leközölje – arról, hogy a Jason Bourne néven ismert bérgyilkos Moszkvában belehalt sérüléseibe. A hír legyen homályos, de derüljön ki belőle, hogy kapcsolatban van a ma reggel történtekkel. – Ezzel nem lesz gond. A TASZSZ engedelmes eszköze az államnak. – Még nem fejeztem be – figyelmeztette Dmitrijt Bourne. – Tartalmazza a beszámoló azt is, hogy a Bourne-nál talált tárgyak között volt Brüsszel és környéke autóstérképe, amelyen pirossal bekarikázták Anderlechtet. – A NATO-főparancsnok meggyilkolása... Nagyon jó, nagyon meggyőző. Azt viszont tudnia kell, Mr. Bourne vagy Webb, vagy bármi legyen is a neve, hogy ez a sztori pillanatok alatt bejárja a világot. – Tisztában vagyok vele. – És felkészült rá? – Igen. – Mi lesz a feleségével? Nem gondolja, hogy értesítenie kellene, mielőtt a világ értesül róla, hogy Jason Bourne halott? – Nem. A legcsekélyebb kockázatát is ki akarom zárni annak, hogy bármi kiszivárogjon. – Teremtőm! – nyögött fel Alex. – Hogy vagy képes így gondolkozni, amikor Marieről van szó. Belepusztul, ha megtudja. – Ezt a kockázatot vállalnom kell – válaszolt jéghideg hangon Delta. – Te rohadt gazember! – Ez van – hagyta helyben a Kaméleon. John St. Jacques szemében könny csillogott, amikor egy számítógépes nyomtatóról letépett papírral a kezében belépett a CIA marylandi vidéki házának napfényes szobájába. Nővére a boldog Jamie-vel hancúrozott a heverő előtt, miután Alisont visszavitte az emeletre, az ágyába. Marie fáradtnak és megviseltnek látszott, arca sápadt, szeme körül sötét karikák. Kimerítette a hosszan tartó feszültség, a bonyolult kerülő út, amelyen Párizsból Washingtonba jutott. Késő éjjel érkezett, de már korán reggel felkelt, hogy minél előbb találkozzék a gyerekekkel. Ettől az anyáskodó Mrs. Cooper sem tudta eltéríteni. Öccse éveket is hajlandó lett volna áldozni az életéből, ha elkerülhette volna azt, amit a következő percekben meg kellett tennie. Azonban tudta: nincs választási lehetősége. Neki kell közölnie a hírt. – Jamie – szólt szelíden a gyerekre St. Jacques. – Menj, keresd meg Mrs. Coopert! Azt hiszem, a konyhában van. – Miért, John bácsi? – Szeretnék megbeszélni valamit anyuval. – Johnny, kérlek – tiltakozott Marie. – Muszáj, nővérkém. – Mit...? Jamie hosszú pillantást vetett a nagybátyjára, és kiment a szobából. Mint a gyerekek oly gyakran, ő is megérezte, hogy a felnőttek valami komoly, számára érthetetlen dologról akarnak beszélni. Marie is felkelt, és döbbenten nézte az öccse szeméből kigördülő könnycseppeket. Hát bekövetkezett! – Nem! – suttogta halálra váltan. – Teremtő isten, nem! – Egész testében remegni kezdett, és egyre csak azt az egy szót ismételgette: – Nem... nem... – Meghalt. Azt akarom, hogy tőlem tudd meg, ne a rádióból vagy a televízióból. Veled akarok maradni – mondta a testvére. – Nem igaz, nem igaz! – Marie olyan erővel markolta meg a férfi mellén az inget, hogy az elszakadt. – Megvédik... Megígérte nekem, hogy védeni fogják! – Ez Langleyból jött – Johnny odanyújtotta neki a lapot. – Pár perce hívott Holland, és figyelmeztetett, hogy érkezik egy üzenet. Tudta, hogy meg akarod nézni. A Moszkvai Rádió éjszaka lehallgatott híre, benne lesz az összes mai lapban. – Add ide! – tépte ki a kezéből a papírt az asszony. St Jacques gyöngéden átölelte a nővérét, készen arra, hogy támogassa, ha kell. Marie elolvasta az üzenetet, lerázta magáról az öccse kezét, és leült a heverőre. Tökéletesen uralkodott magán, a papírt olyan gondosan, óvatosan helyezte a kávézóasztalkára, mintha váratlanul felbukkant, értékes ősnyomtatvány lenne. – Meghalt, Marie. Nem is tudom, mit mondjak. Neked nem kell magyaráznom, mit éreztem iránta. – Igen, tudom – Marie felemelte a fejét, és testvére legnagyobb megdöbbenésére halvány mosoly jelent meg a szája szögletében. – Korai azonban még elsiratni. Él. Jason Bourne él, folytatja, amibe belekezdett, és így David is él. Johnnyt megrendítette az a kétségbeesett elszántság, amellyel nővére megpróbálta elhárítani magától a kegyetlen valóságot. Hozzálépett, letérdelt a szőnyegre előtte, és megfogta a kezét: – Nővérkém, drágám, szedd össze magad. Mindent megteszek, hogy segítsek neked, de a tények ellen nem harcolhatsz. – Drága vagy, öcsikém, de nem olvastad el alaposan – elég alaposan – a hírt. Nem vetted észre a benne rejlő üzenetet. A hamis állítás és a részletek elvonták a figyelmedet a lényegről. – Mit beszélsz? – St. Jacques felállt, és értetlenül nézett a nővérére. Marie elvette az asztalról a papírt, és ismét átfutotta. – Az egész zavaros, néha egymásnak is ellentmondó, a fegyverraktárban történtekről szóló beszámolók egyvelege. Az utolsó bekezdésben van a lényeg. “A megölt bérgyilkosnál talált személyes holmik között volt Brüsszel és környéke autóstérképe, amelyen pirossal bekarikázták Anderlechtet.” Aztán jön még néhány mondat, amelyik azt sugallja, hogy Bourne gyilkolta meg Teagarten tábornokot. Ez az egész két szempontból is hihetetlen, Johnny. Először is, David soha nem tartana magánál egy ilyen térképet. Másodszor, és talán ez még fontosabb, a Szovjetunióban nemigen szoktak ilyen híreket közzétenni, az pedig, hogy egy bérgyilkos halálát összefüggésbe hozzak Teagarten meggyilkolásával, egyszerűen elképzelhetetlen. – De miért? – Azért, mert Moszkva még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy köze lehet a NATO főparancsnoka elleni merénylethez... Nem, öcsi, ez így sem stimmel. Valaki megszegte a szabályokat, és rávette a TASZSZ-t, hogy kiadja a közleményt. Ezért még fejek fognak hullani. Nem tudom, hol lehet Jason Bourne, de azt tudom, hogy nem halt meg. David gondoskodott róla, hogy ezt megtudjam. Peter Holland az irodájában ült, és Charles Casset számát tárcsázta. – Tessék! – Charlie? Itt Peter. – Ennek igazán örülök. – Miért? – Azért, mert ezen a telefonon ma még csak rossz híreket kaptam. Épp az előbb beszéltem a Dzerzsinszkij téri forrásunkkal, aki szerint a KGB-nél óriási a felfordulás. – A Bourne-ra vonatkozó TASZSZ-jelentés miatt? – Igen. A TASZSZ-nál és a Moszkvai Rádiónál azt hitték, hogy a közleményt hivatalosan jóváhagyták. A Tájékoztatási Minisztériumból érkezett, és rajta volt a megfelelő jelzés. Kiderült azonban, hogy senki nem tudja, ki továbbította a hírt. – Szerinted mi történhetett? – Nem vagyok benne biztos, de amennyire Dmitrij Krupkint ismerem, a stílus őrá vall. Most Alexszel dolgozik, s kutya legyek, ha az ötletet nem Szent Alextól kapta – mondta meggyőződéssel Casset. – Ez egybevág azzal, amit Marie mond. – Marie? – Bourne felesége. Nemrég beszéltem vele, és többé-kevésbé sikerült meggyőznie. Szerinte a moszkvai jelentés hamis, és a férje él. – Egyetértek vele. Azért hívtál, hogy ezt elmondd? – Nem – az igazgató mély lélegzetet vett. – Kénytelen vagyok szaporítani a gondjaidat. – Már csak ez hiányzott. Miről van szó? – A Sakálhoz vezető, Henry Sykestól kapott telefonszámról, amin a Marais-ban lévő bisztrót lehet hívni. – Igen, emlékszem. – Többször is próbálkoztunk, és végül az egyik hívás bejött. Az embereink pedig követték azt, aki az üzenetet továbbította. – Ne idegesíts, mondd már! – Az üzenetet a Deuxième Bureau igazgatójának lakására vitték. – Atyaúristen! Azt hiszem, jobb, ha átadjuk az ügyet a francia elhárításnak. – Senkinek sem adok át semmit, míg hírt nem kapunk Conklintól. Azt hiszem, ennyivel tartozunk neki. – Mi az istent csinálhatnak ezek? – tört ki Cassetből az utóbbi órákban felhalmozódott feszültség. – Nem jelentkeznek, de közben hamis híreket adnak ki Moszkvából. Miért? – Azért, mert Jason Bourne valószínűleg a Sakál nyomában van – válaszolta Peter Holland, – Ellenséges terepen vadászik, s ha a vadászatnak vége, és megvan a préda, ki kell kerülnie onnan, mielőtt másokkal találja szemben magát... Azt akarom, hogy a szovjet határ mentén minden állomásunk teljes készültségben legyen, A jelszó: megmenteni a bérgyilkost! 40. Novgorod. Ez a létesítmény maga volt a testet öltött fantázia, az igazinál is igazibb csalás, a kézzel fogható és megtapasztalható álomkép. Attól a pillanattól kezdve, hogy túljutott a mélyen a Volhov folyó alatt húzódó, fegyveres erőkkel, kapukkal és televíziós kamerák tucatjaival védett alagúton, Bourne csak ámult, és egyszerűen képtelen volt hinni a szemének. Az amerikai telep, és feltehetően a többi “ország” is, kettő-öt hold nagyságú, egymástól jól elkülönített részekre volt osztva. A folyóparton tipikus amerikai kisváros állt, mintha Maine államból, a tengerpartról telepítették volna át több ezer kilométernyire. Valamivel arrébb egy déli városra jellemző épület emelkedett, mellettük pedig egy magas házakkal szegélyezett nagyvárosi utca. Mindegyik település a legapróbb részletekig hiteles volt – amerikaiak a járművek, a rendőrök, az utcai járókelők ruházata, az üzletek, a benzinkutak, még a házak kapujának és ablakainak kilincsei is. És a nyelv! Nem egyszerűen tökéletes angol beszédet hallott, hanem mindenhol a környezethez illő legigazibb nyelvjárást, a New England-itől kezdve a texasin át a középnyugatiig. Egyszerűen nem hitt a fülének, el sem tudta képzelni, hogy ilyesmi létezhet. Pedig a felfedezés nem érte készületlenül. Krupkin egy ötvenes éveiben járó, moszkvai lakásából hirtelen kiugrasztott ügynököt adott mellé kísérőül, és együtt repültek Vnukovóról Novgorodba. Az alacsony, kopasz férfit meghallva, Bourne alig bírt magához térni a megdöbbenéstől. Csak dühösen legyintett volna, ha valaki korábban azt mondja neki, hogy találkozik egyszer egy szovjet hírszerzővel, aki úgy beszél angolul, mintha már az ükapja is valahol messze Délen született volna. – Teremtőm! Hogy hiányoznak azok a barbecue-partik – emlékezett életének egy korábbi szakaszára újdonsült ismerőse. – Tudja, ki készítette nekem a legragyogóbb húsokat? Az a fekete fickó, aki később feldobott. Most képzelje el! Azt hittem, hogy a legmegveszekedettebb radikális, aztán kiderült, hogy az FBI-nak dolgozik. Ügyvéd volt... New Yorkban cseréltek ki, azóta itthon vagyok, de néha azért írunk egymásnak. – Felnőttek kisded játékai – morogta Bourne. – Játék?... Volt egy nagyszerűtrénerünk. – Tréner? – Jason értetlenül nézett útitársára. – Rendeztünk egy kis bajnokságot East Pointban, Atlanta mellett. Hihetetlen! – Beszéljünk végre Novgorodról, ha lehet – kérte Bourne. – Hát persze. Dmitrij biztosan elmondta, hogy félig-meddig már nyugdíjba vonultam, de havonta öt napot még dolgozom kiképzőként. – Az mit jelent? – Mindjárt elmagyarázom. – Az Unió lelkes polgára belefogott az okításba: – A Novgorodban tartózkodók három csoportra oszlanak: kiképzők, növendékek és a személyzet. Az utóbbiba a KGB-s parancsnokság, az őrség és a karbantartó személyzet tartozik. A működési séma egyébként nagyon egyszerű. Az “országok” parancsnokai határozzák meg az egyes “országrészek”, “települések” napi kiképzési tervét. A foglalkozásokat főállású és részidős kiképzők vezetik. A feladatok végrehajtása közben a hallgatók kizárólag a szűkebb környezet helyi nyelvjárását használhatják, az oroszt el kell felejteniük, és ezt sűrűn ellenőrzik is. A kiképzők a legváratlanabb helyzetekben anyanyelvükön kiáltanak rá a jelöltekre, és nekik úgy kell viselkedniük, mintha egy szót sem értenének belőle. – Mik a feladatok? – A legkülönbözőbb helyzetgyakorlatok. Meg kell szokniuk, hogyan rendeljenek ételt egy étteremben, hogyan vásároljanak ruhát, tankoljanak különböző oktánszámú, ólommentes vagy közönséges benzint... szóval, a legapróbb, hétköznapi dolgokat, amikről idehaza az embereknek általában fogalmuk sincs. Vannak aztán bonyolultabb, kiélezett szituációk, amelyeken lemérhető a jelöltek felkészültsége. Például gépkocsibalesetet szenvednek, el kell rendezniük a dolgot az amerikai rendőrrel, s ki kell tölteniük a megfelelő papírokat. Alaposan fel kell készülniük, mert az ilyen eseteken a legkönnyebb lebukni, ha valaki nem a megfelelő módon viselkedik. Igen, az apró, jelentéktelennek tűnő dolgok a legfontosabbak. Mint az az oldalajtó a fegyverraktáron. – Aztán? – Felkészítjük őket olyan eshetőségekre, amelyek sokszor jelentéktelennek tűnnek, de könnyen fontossá válhatnak. Például, mit tegyenek akkor, ha egy nagyvárosi utcán éjszaka megtámadják őket. Valamennyi növendékünk alapos kiképzést kapott önvédelmi harcból, de vannak esetek, amikor ezt a tudást nem célszerűhasználni, mert elárulhatja magát. Ha nem úgy viselkedik, mint a leghétköznapibb helyi lakos, az könnyen kellemetlen kérdéseket vethet fel... Én a magam részéről a bonyolult, összetettebb helyzetgyakorlatokat kedvelem. A főnökök engedélyezik is őket, feltéve, hogy a környezethez való jobb alkalmazkodást szolgálják. – Például? – Arra oktatom őket, hogy állandóan figyeljenek, mindent jegyezzenek meg, de ezt soha ne lehessen észrevenni rajtuk. Az egyik kedvenc helyszínem egy katonai kísérleti terep közelében lévő bár. Meló után fáradtan betérve megismerkedem valakivel, s beszélgetés közben elejtek néhány fontos mondatot, de nem szabad észrevennem rajta, hogy akár csak a legkevésbé is érdekelné a dolog. – Aztán? – Aztán minden hallgatónak vissza kell mondania, amit megtudott tőlem. – És mi van az információk továbbításával? Arra is kiképezik őket? Az instruktor nem válaszolt rögtön. Egy ideig merőn nézte Bourne-t, majd halkan megszólalt: – Kár, hogy ezt kérdezte. Kénytelen leszek jelenteni. – Nem azért jöttem ide, hogy ezt megtudjam. Egyszerűen csak kíváncsi voltam rá. Felejtse el, hogy megkérdeztem! – Nem tehetem. – Megbízik Krupkinban? – Hát persze. Nagyszerűember, csodálatosan beszél több nyelvet is. A Bizottságnál igazi hősnek tartják. Hát még ha igazán ismernék, gondolta Bourne, de ezt már nem mondta ki. Helyette megkérte a kiképzőtisztet: – Neki jelentse! Ő majd tanúsítja, hogy egyszerűemberi kíváncsiság volt. Nem tartozom semmivel a kormányzatomnak, inkább ők tartoznak nekem. – Na jó. Akkor maradjunk magánál. Dmitrij felhatalmazásával bejutottam Novgorodba. Ugyanúgy nem érdekel a megbízatása, mint ahogy nem tartozik magára, amit az előbb kérdezett. – Értettem. Mi a teendőm? – Egy Benjamin nevűfiatal kiképzővel fog találkozni, majd mindjárt elmondom, hogyan. Előbb néhány szót Benjaminról, hogy jobban megértse majd a viselkedését. Szülei a Bizottság tisztjei voltak, és csaknem húsz éven át a Los Angeles-i konzulátusunkon dolgoztak. A fiú Amerikában járt iskolába, eltöltött valamennyi időt a Kaliforniai Egyetemen is. Négy évvel ezelőtt az apjával együtt gyorsan vissza kellett térniük Moszkvába... – Az apjával? – Igen. Az édesanyját a San Diegó-i haditengerészeti támaszponton elkapta az FBI. Még három év van hátra a börtönbüntetéséből. Egy orosz asszony Amerikában nem számíthat kegyelemre. – Hé! Álljon meg a menet! – tiltakozott Bourne. – Csak nem azt akarja mondani, hogy mi vagyunk a hibásak azért, mert odakerült? – Azt nem mondtam. Egyszerűen csak a tényeket ismertettem. – Rendben. Tehát felveszem a kapcsolatot Benjaminnal. – Őlesz az egyetlen, aki tud magáról – az igazi nevét persze nem ismeri, Archie-nek fogja szólítani –, elintézi majd, hogy egyik telepről átjárhasson a másikra, ahová éppen akar. – Igazolványt ad? – Majd megtudja. Állandóan maga mellett lesz, és folyamatosan tartja a kapcsolatot Krupkin elvtárssal... Jó vadászatot, már ha tényleg vadászatra indul, de vigyázzon, ne skalpoljon meg mindenkit! Bourne éppen Floridában járt. Az angol nyelvűeligazító-táblákat követve, a NASA Cape Canaveral-i kísérleti terepétől húsz kilométerre délnyugatra lévő Rockledge-be tartott. A helyi Woolworth áruház gyorsbüféjében volt találkozója Benjaminnal. Egy húszas évei közepén járó, piros kockás inget viselő, baseballsapkás fiatalembert kellett keresnie. A találkozó idejét is percnyi pontossággal megszabták: 15.35-kor. A szőke hajú egykori kaliforniai diák a bárpult jobb szélén ült, sapkájával elfoglalva a szomszédos széket. Hat-nyolc férfi és nő lehetett még rajta kívül a helyiségben. Többnyire hamburgert és üdítőket fogyasztottak. Jason megállt a szék mögött, lenézett a sapkára, és udvariasan megkérdezte: – Foglalt? – Várok valakit – válaszolt közömbös hangon a fiatal kiképző, és nyugodtan Bourne arcába nézett. – Megyek, keresek magamnak másik helyet. – Még vagy öt percig biztosan nem jön. – Csak egy kólát akarok inni. Addigra biztosan végzek. – Foglaljon helyet. – Benjamin elvette a sapkát, és a székre mutatott. Az elmaradhatatlan rágógumival a szájában odalépett a pincér, és Jason megrendelte az italt. A KGB-s a szívószálon át ivott egyet a turmixából, s anélkül, hogy ránézett volna, halkan odaszólt neki: – Tehát maga Archie. Akárcsak a képregényekben. – Maga pedig Benjamin. Örülök, hogy megismertem. – Majd kiderül a végén, hogy van-e oka örülni. – Csak nincs velem valami gondja? – Hogy ne is legyen, tisztázzuk a szabályokat – mondta a nyugati parton felnőtt szovjet. – Nem értek egyet azzal, hogy beengedték ide. Függetlenül attól, hogy hol éltem, s hogyan beszélek, nem szeretem az amerikaiakat. – Figyeljen ide, Ben – szólt a kiképzőre Bourne, és pillantásával kényszerítette, hogy ne vegye le róla a tekintetét. – Nem értek egyet azzal, hogy az édesanyját még mindig börtönben tartják, és nem én juttattam oda. – Mi sorra engedjük ki az ellenzékieket és a zsidókat, maguk pedig ragaszkodnak hozzá, hogy börtönben tartsanak egy ötvennyolc éves asszonyt, aki csak egyszerűfutár volt – az oroszból halkan, de indulatosan törtek elő a szavak. – Nem ismerem a körülményeket, és Moszkvát sem nevezném a megbocsátás városának, de ha segít, ha igazán segít nekem, akkor talán én is tudok segíteni az édesanyján. – Üres ígéret. Mit tehet maga? – Csak azt ismételhetem meg, amit egy órája mondtam a kopasz barátjának a repülőgépen. Én semmivel nem tartozom a kormányomnak, az viszont sokkal tartozik nekem. Segítsen, Benjamin! – Segítek, de nem azért, mert meggyőzött, hanem mert parancsot kaptam rá. Figyelmeztetem azonban, ha olyasmit akar megtudni, ami nincs közvetlen kapcsolatban a feladatával, nem jut ki innen élve. Érthető? – Érthető, csak éppen felesleges. Normális emberi kíváncsiság volt, de megpróbálom elfojtani. Ezt leszámítva a legkevésbé sem érdekel, mit csinálnak Novgorodban. Szerintem úgysincs értelme az egésznek. Olyan ez itt, mint valami rossz Disneylandutánzat. Benjamin, szájában a szívószállal, önkéntelenül felnevetett, és összefröcskölte magát a habos tejjel. – Járt már Anaheimben? – kérdezte mosolyogva. – Még soha nem volt rá módom. – Diplomáciai útlevelünk van, azzal szabadon bejuthatunk. – Végre egy emberi hang. Jöjjön, járjunk egyet, és beszéljünk végre értelmesen! Egy kis hídon átkelve, a connecticuti “New London”-ba, az Egyesült Államok tengeralattjáró-gyártásának központjába értek, és elindultak a Volhov folyó felé, a szigorúan védett haditengerészeti támaszpontra. Kicsiben pontosan olyan volt minden, mint az eredeti. A kapukat tengerészgyalogosok őrizték, és ők járőröztek a dokkok körül is, amelyek az amerikai atomtengeralattjáró-flotta egységeinek makettjeit rejtették. – Pontosan tudjuk, milyen az őrszolgálati beosztás, a védelmi berendezések, a támaszpontok felépítése, és mégis gondot okoz a biztonsági szabályok kijátszása – magyarázta Benjamin. – Hát nem őrület? – Miért lenne az? Elég ügyesek vagyunk. – Az igaz, de mi még ügyesebbek, leszámítva egy-két lényegtelen dolgot. Maguk helyzeti előnnyel indultak. – Hogy érti ezt? – kérdezte Bourne. – A fehér Amerikát soha nem tartották rabszolgasorban. Minket igen. – Ez már a múlt, fiatalember, és annak is meglehetősen önkényes magyarázata, nem gondolja? – Ez úgy hangzott, mintha valami professzor mondta volna. – És ha valóban az lennék? – Akkor vitatkoznék magával. – Feltéve, hogy olyan felvilágosult környezetben él, amely elviseli a tekintély megkérdőjelezését. – Hagyja ezt a süket dumát – legyintett a fiatal orosz. – Nézze meg az egyetemeinket! Csupa farmeros srácot meg lányt láthat ott, és több füvet szerezhet, mint amennyit el tud szívni. – Ez volna a haladás? – Mit szólna, ha azt mondanám, hogy a kezdete? – Elgondolkoznék rajta. – Valóban tud segíteni az anyámon? – váltott témát Benjamin. – Maga valóban tud segíteni nekem? – Próbáljuk meg... Nézzük hát Carlost, a Sakált. Hallottam már róla, de csak keveset. Krupkin szerint veszett egy csóka. – Látom, Kalifornia azért nem múlt el nyomtalanul. – Néha még rááll a szám a régi kifejezésekre. Felejtse el. Ott vagyok, ahol lenni szeretnék, és másra nem is gondolok. – Valóban? – nézett a fiúra Bourne. – Ezt hogy érti? – Olyasmi ellen tiltakozik, amivel senki sem vádolta. – Ezt elég rondán fogalmazta meg. Az egyetemen angol irodalom volt a második tárgyam. – És az első? – Amerikai történelem. Mi más lehetett volna, nagypapa? – Kösz, kisfiam. – Na jó, maradjunk a Sakálnál. – Benjamin beszélgetés közben lazán nekidőlt a “New London”-t körülvevő kerítésnek, működésbe hozva ezzel a riasztórendszert. Másodpercek alatt fegyveres őrök vették körül őket. – Prosztitye – mondta nekik, de észbe kapott és rögtön átváltott angolra: –Elnézést. Kiképző vagyok. Nem figyeltem, a fene egye meg. – Jelenteni fogják? – kérdezte Jason, miközben arrébb sétáltak. – Nem, ahhoz túl hülyék. Az állandó személyzethez tartoznak, és azt sem igen tudják, hogy mit őriznek. Csak annyi a dolguk, hogy mindenkit megállítsanak, aki nem ide tartozik. – Szóval olyanok, mint Pavlov kutyái? – Tud jobbat? Az állatok nem gondolkoznak, csak nekiugranak az ellenség torkának, ha kell. – Ezzel szépen vissza is kanyarodtunk a Sakálhoz – állapította meg Bourne, és halványan elmosolyodott. – Ezt nem értem. – Nem is kell. Egyszerűképzettársítás. Hogyan juthat be ide? – Sehogy. Az őrök minden alagútban megkapták a Moszkvában megölt emberünk papírjaiban szereplő adatokat. Bármelyik igazolványt mutatja is meg, ott helyben agyonlövik. – Figyelmeztettem Krupkint, hogy ne tegyék! – De az isten szerelmére, miért ne? – Azért, mert nem ő fog jelentkezni, és értelmetlenül megölhetnek valakit. Másokat küld majd előre: két, három vagy négy embert is, a különböző telepekre. Mindig alaposan felméri a körülményeket, mielőtt ellenséges területre lép. – Ez hülyeség. Sejtheti, mi történik azokkal, akiket előreküld. – Az őt a legkevésbé sem érdekli. Nyugodtan végignézi, hogyan ölik meg őket, abból is tanul valamit. – Maguk tényleg őrültek. Hol talál olyan balekokat, akik ilyesmire vállalkoznak? – Mindenhol akadnak emberek, akik örülnek, ha pár perces munkával megkereshetik egyhavi fizetésüket. Ne felejtse, hivatalos papírjai vannak, és azt is könnyen el tudja hitetni bárkivel, hogy biztonsági ellenőrzést tart. A pecsétes igazolványok, pláne, ha egy kis pénz is társul melléjük, könnyen meggyőzhetnek bárkit. – De így már az első kapunál elveszíti a papírjait – a kiképző makacsul kitartott ellenérve mellett. – Nem feltétlenül. Nyolcszáz kilométert autózik, tucatnyi városon hajt át. Valahol csak lemásoltathatja az iratokat. – Bourne szünetet tartott, és komolyan a fiatal orosz arcába nézett: – Maga most a részleteket firtatja, Ben, de higgye el nekem, ezeknek ebben az esetben nincs semmi jelentőségük. Bárhogyan csinálja is, a Sakál biztosan bejut, és nekünk egyetlen előnyünk van vele szemben. Ha Krupkin pontosan azt tette, amit mondtam neki, akkor Carlos most azt hiszi, hogy meghaltam. – Az egész világ azt hiszi, hogy meghalt... Igen, Krupkin elmondta. Hülyeség is lett volna, ha nem teszi. Itt úgy szerepel, mint egy Archie nevűújonc, és csak én tudom, hogy valójában kicsoda. Egyébként, ha soha nem hallottam volna magáról, mostanra akkor is megjegyeztem volna a nevét, annyit ismételgette a Moszkvai Rádió. – Reméljük, Carlos is hallgatta a híreket. – Egészen biztos. Nálunk kötelező előírás, hogy minden gépkocsit fel kell szerelni rádióval. Nem akarjuk, hogy egy esetleges amerikai támadás váratlanul érje az embereket. – Hálásak lehetnek nekünk a rádiógyártóik – nevetett Bourne. – Valóban maga ölte meg Teagartent Brüsszelben? – Szálljon le rólam! – Oké, nem tartozik rám. Egyébként mitől olyan ideges? – Krupkinnak hagynia kellett volna, hogy magam döntsek. – Miről? – Arról, hogyan állítom meg a Sakált. – Miről beszél? – nézett rá megütközve Benjamin. – Hívja fel Krupkint, és kérjen tőle segítséget, ha kell, de minél előbb adja ki a parancsot valamennyi alagút és bejárat őrségének, hogy engedjenek be bárkit, aki azokkal a papírokkal érkezik. Szerintem három, négy, de legfeljebb öt emberről lesz szó. Figyeljék, de ne állítsák meg őket. – Nem akar egy szép, kényelmes gumiszobát? Ezért az ötletéért megérdemelné, Archie. – Nem! Mondtam, hogy a bejövőket tartsák megfigyelés alatt, kövessék, és az őrök állandóan tartsák a kapcsolatot velünk. – És? – A kívülről jövők közül az egyik rövid időn belül nyomtalanul eltűnik a szemünk elől. Az az ember lesz Carlos. – Tovább! – Azt hiszi magáról, hogy sérthetetlen, és bármit megtehet, mert én már meghaltam. – Miért? – Azért, mert mindketten tudjuk, hogy egymásnak csak mi vagyunk igazi ellenfelek, akár a dzsungelben, akár a városban. A gyűlölet vezet bennünket, Benjamin. Vagy az elkeseredés. – Ez elég érzelgősen hangzik, és ráadásul még elvont is. – Nem az – tiltakozott Jason. – Az ő fejével gondolkodom, erre tanítottak éveken át... Nézzük a lehetőségeket! Milyen messzire nyúlik a folyó mellett Novgorod? Harminc, negyven kilométer? – Egészen pontosan negyvenhét kilométer hosszan, és a területre képtelenség engedély nélkül bejutni. A vízben riasztóval felszerelt rácsok vannak, és a keleti oldalon is a terület egész hosszában érzékelő berendezések hálózzák be a talajt. Ha negyven kilónál nagyobb súly nehezedik rájuk, azonnal megszólalnak a szirénák, működésbe lépnek a televíziós kamerák, és éjjel a reflektorok. A kerítés bénító áramütést ad annak, aki egy bizonyos súlynál jobban ránehezedik. Persze egy-egy kidőlő fa, vagy a folyón úszó fatörzs, a kerítésnek szaladó szarvas hamis riasztást okoz, de ez csak segít fenntartani az őrök éberségét. – Ezek szerint csak az alagutakon át lehet bejutni – állapította meg Bourne. – Maga is azon jött be, és láthatta, milyen tökéletes a védelmük. Ehhez még csak annyit, hogy a legkisebb rendellenességre vasrácsok zárnak le minden alagutat, s valamennyit el lehet árasztani vízzel. – Ezt Carlos is pontosan tudja. Itt kapott kiképzést. – Krupkin szerint sok évvel ezelőtt. – Igen. Kíváncsi lennék, mennyit változtak azóta a körülmények. – Technikailag, különösen ami a hírközlési és a biztonsági rendszert illeti, rengeteget, az alapvető dolgokat tekintve keveset. Az alagutak és a víz alatti rácsok évszázadokra épültek. Kisebb módosítások mindig előfordulnak, de az utcák és az épületek lényegében nem változtak. Könnyebb volna tucatnyi várost más helyre áttelepíteni, mint ezt a létesítményt alapvetően megváltoztatni. – Külsőre tehát minden változatlannak tűnik. – Egy kereszteződéshez értek, ahol egy, a hetvenes évek elején gyártott Chevrolet dühös vezetője éppen büntetőcédulát kapott valami szabálysértésért egy hozzá hasonlóan mérges rendőrtől. – Mi folyik itt? – kérdezte Bourne. – A feladat célja, hogy hozzászoktassa a vitatkozáshoz a gépkocsi vezetőjét – magyarázta a kiképző. – Amerikában egy civil gondolkodás nélkül, hangosan vitába száll a rendőrrel. Nálunk ez nem szokás. – Aha. Akárcsak a diák és a professzora esetében. Gondolom, ott sincs helye a vitának. – Nem, nálunk egészen más a helyzet. – Örülök, hogy így látja. – Távoli zúgást hallva, Jason felnézett az égre. A Volhov fölött egymotoros hidroplán húzott el dél felé. – Repülőgéppel jön – szólt halkan, mintha csak most jött volna rá valami fontos dologra. – Felejtse el – mondta Benjamin. – A mi gépünk; és fentről is tökéletesen védve vagyunk. A helikopterállásokat gondosan őrzik, más hely pedig nincs a leszállásra. Tökéletes a radarvédelmünk. Ha negyven kilométeres körzeten belül felbukkan egy idegen gép, a belopoli támaszpontról rögtön felszállnak a vadászgépek, és lelövik. – Az utca túloldalán már egész kis tömeg gyűlt össze, s nézte a dühösen vitatkozó autóst és a rendőrt. – Megmondtam a főnökségnek, hogy ez a helyzetgyakorlat egyáltalán nem életszerű, de arra hivatkoznak, hogy ki kell fejleszteni az emberekben bizonyos reflexeket – kommentálta a jelenetet Benjamin. – Csak nem arra gondoltak, hogy a tanárral való vitatkozásra kell biztatni a diákot, vagy a Politikai Bizottság valamelyik tagjának nyilvános bírálatára az állampolgárokat? Ez tényleg furcsa lenne. – Rossz duma, Archie. – Csigavér, ifjú Lenin – ugratta a fiatalembert Jason. – Hol hagyta a Los Angeles-i hidegvérét? – Hazafelé jövet elvesztettem. – Menjünk, meg akarom nézni a térképeket. – Már előkészítettem őket. Elmondom majd a szabályokat is, amelyeket be kell tartania. A parancsnoki épület egyik tanácstermében voltak. A téglalap alakú nagy asztalt beborították a novgorodi telep egyes részeit ábrázoló térképek. Bourne már négy órája vizsgálgatta őket, de néha még mindig azon kapta magát, hogy hitetlenkedve csóválja a fejét. A Volhov partján húzódó imitált települések kiterjedtebbek és áttekinthetetlenebbek voltak, mint gondolta. Benjamin kijelentése arról, hogy könnyebb volna tucatnyi várost más helyre áttelepíteni, mint ezt a létesítményt alapvetően megváltoztatni, igaznak bizonyult. Az amerikai településeken kívül megtalálhatók voltak itt a legkülönbözőbb városok, repülőterek, katonai és tudományos létesítmények kicsinyített másai, a Földközitenger térségétől az Atlanti-óceánig és fel, északra, a Botteni-öbölig. Jason az asztalt lassan körbejárva sorolta: – Egyiptom, Izrael, Olaszország, Görögország, Portugália, Spanyolország, Franciaország, Egyesült Királyság... – Németország, Hollandia, a skandináv országok – fejezte be a listát székében kényelmesen hátradőlve Benjamin. – Mint már mondtam, az egyes telepek általában két különböző, de közös határral rendelkező vagy hasonló kultúrájú országot foglalnak magukba. Vannak persze olyanok is, amelyek csak azért kerültek egymás mellé, mert a tervezők takarékoskodni akartak a hellyel. Kilenc nagyobb telep van, kilenc jelentős – az érdekeink szempontjából jelentős – országgal, és mindegyikhez vezet egy-egy alagút. – A mellettünk levő ezek szerint az Egyesült Királyságé? – Igen. Utána jön Franciaország, Spanyolország – Portugáliával együtt –, majd a földközi-tengeri térség, Egyiptom és Izrael... – Ezt már tudom – vágott közbe türelmetlenül Jason. Leült az asztal végén, és elgondolkozva egymásnak feszítette szétterpesztett ujjait. – Szólt, hogy engedjenek be bárkit, aki a Carlosnál lévő papírokkal jön, bárhogyan nézzen is ki? – Nem. – Tessék? – kapta fel a fejét dühösen Bourne. – Krupkin elvtársnak szóltam, hogy intézkedjen. ŐMoszkvában van, vele nem tudnak mit kezdeni, de engem itt becsukhatnak, ha megszegem az előírásokat. – Hogyan juthatok át gyorsan egyik telepről a másikra? – Jöhetnek tehát a viselkedési szabályok? – Igen. Ezektől a térképektől már úgysem leszek okosabb. – Oké. – Benjamin benyúlt a zsebébe, és egy hitelkártya nagyságú, annál valamivel vastagabb fekete lapot vett elő. Jason felé dobta, aki már a levegőben elkapta, és gondosan tanulmányozni kezdte. – Ez az igazolványa. Csak a parancsnoki állomány tagjai kapnak ilyet, és ha elvesztik, rögtön jelenteniük kell. – Nincs rajta név, azonosító szám, semmi. – Mágneskártya. Be kell helyezni a zárba, és a kapu rögtön kinyílik, a leolvasó pedig jelzi az őrségnek, hogy nem illetéktelen személy jutott be a területre. – Na nézd az elmaradott marxistáit, milyen ügyesek! – Négy évvel ezelőtt Los Angelesben már majdnem minden szállodai szobának ilyen zárja volt... Menjünk tovább! – Van más előírás is? – Krupkin óvintézkedéseknek nevezi őket – a maga és a mi számunkra, őszintén szólva, nem hisz abban, hogy maga élve fog innen kikerülni. Ha kiderül, hogy igaza van, minden nyomot el kell tüntetni. – Megkapó ez a praktikus szemlélet. – Őszintén kedveli magát, Bourne... Archie. – Folytassa! – A parancsnokságon úgy tudják, hogy maga a moszkvai főfelügyelői hivatalból érkezett. Amerika-szakértő, és ellenőrzést tart, mert a hírek szerint információk szivárogtak ki Novgorodból Nyugatra. Minden segítséget megkap, amire szüksége van, beleértve a fegyvereket is, de senki nem kérdez semmit. Csak akkor állnak szóba magával, ha maga szólítja meg őket. Ami engem illet, úgy szerepelek, mint a maga összekötője. Bármit kíván, rajtam keresztül kaphatja meg. – Hálás köszönet. – Várja ki a végét – figyelmeztette Benjamin. – Nélkülem egy lépést sem tehet. – Ez elfogadhatatlan! – berzenkedett Jason. – Márpedig ez van. – Nem, nem ez van! – Miért? – Nem akarom, hogy bárki is akadályozzon... ha mégis élve kerülök ki innen, azt szeretném, hogy egy bizonyos Benjamin édesanyja életben találja a fiát, amikor Moszkvába érkezik. A fiatal orosz arcán látszott, hogy Bourne szavai fájdalmas gondolatokat eresztettek benne. – Tényleg azt hiszi, hogy tud segíteni az apámon és rajtam? – kérdezte. – Tudom, hogy tudok... de ehhez a maga segítsége is kell. Fogadja el az én játékszabályaimat, Benjamin! – Furcsa ember maga. – Én most éppen egy éhes ember vagyok. Nem kaphatnánk valamit enni? Ha van rá mód, egy új kötés is jó lenne. Elég sok volt ma a strapa, és érzem a vállamat, meg a nyakamat. – Jason levette a zakóját, és előtűnt vértől átázott inge. – Jézusom! Mindjárt hívom az orvost.. – Nem! Elég egy ápolónő... Megállapodtunk, hogy az én szabályaim szerint játszunk, Ben... – Oké... Archie – váltott át a fiatal orosz is a tegezésre. – A vendéglakosztályba megyünk, a felső emeletre. Van szobaszerviz, és szólok, hogy küldjék az ápolónőt. – Éhes vagyok ugyan, meg kissé törődött is, de mégsem ez a legfőbb gondom – figyelmeztette társát Bourne. – Ne aggódj – válaszolta a kaliforniai szovjet. – Bármi szokatlan történik, rögtön értesítenek bennünket. Várj, összehajtom a térképeket. Pontban 00.02-kor, az általános őrségváltást követően, a legsötétebb éjszaka történt. A vendéglakosztályban lévő telefon vadul felberregett. Benjamin rögtön leugrott a heverőről, s a készülékhez rohanva felkapta a kagylót. – Igen!?... Ggye? Kagdá? Sto eto znacsit?... Da! – Izgatottan fordult a terített asztalnál ülő Bourne-hoz: – Ez hihetetlen! A folyón túl, a spanyol alagútnál két őrt megöltek, az őrtisztet pedig ezen az oldalon, a helyétől ötven méterre, átlőtt torokkal találták. Visszanézték a videofelvételeket, de csak egy ismeretlen, hátizsákos embert láttak rajtuk. Az egyik őr egyenruháját viselte! – Mi van még? Jól sejtem, hogy mást is tartogatsz? – kérdezte jeges nyugalommal a hangjában Delta. – Igen. Úgy látszik, mégis igazad volt. A másik oldalon egy halott parasztra bukkantak. Tépett papírokat szorongatott a kezében. A két őr között feküdt, akik közül az egyiket alsóruhára vetkőztették... Hogyan tehette? – Biztosan azt a parasztot küldte előre, másképp nem történhetett. – Bourne felállt, és a térképek között kutatni kezdett a spanyol telep tervrajza után. – Beküldte a hamis papírokkal, majd amikor átjutott, utánament ő is. A tisztet is meg kellett ölnie, mert biztosan eszébe jutott, hogy az embere nem beszél spanyolul... figyelmeztettelek, Ben. Alaposan felderíti a terepet, és megtalálja a lehetőséget, hogy bejusson. Az egyenruha is segítségére volt. – De a parancs úgy szólt, hogy aki az ő papírjaival jön, azt figyelni kell. Te ragaszkodtál hozzá, és Krupkin továbbította az utasítást, hogy kövessék. – Kubinka – mondta Jason, a térképből fel sem nézve. – A fegyverraktár? Ami a moszkvai hírekben szerepelt? – Igen. Akárcsak a Kubinkában, Carlosnak itt is van egy embere. Elég magas beosztásúnak kell lennie ahhoz, hogy az őrség ügyeletes tisztje is engedelmeskedjen az utasításának, és hozzá kísérje az alagútban megjelenő idegent, még mielőtt riadót fújna, és felverné az egész parancsnokságot. – De ki lehet az, kit ismerhet még itt? – tette fel a nehezen megválaszolható kérdést Benjamin. – Már több mint harminc éve elment innen. – Ha lenne néhány óránk, és be tudnánk programozni a számítógépbe a Novgorodban tartózkodók nevét, biztosan ki tudnánk választani néhány gyanús személyt De sajnos, nemhogy óráink, még perceink sincsenek. Egyébként is, amennyire a Sakált ismerem, most már teljesen mindegy, ki az illető. – Szerintem egyáltalán nem mindegy – mondta dühösen a félig amerikaivá vált kiképző. – Áruló van közöttünk, és tudnunk kell, kicsoda. – Azt hiszem, elég hamar ki fog derülni... Ez már csak lényegtelen mellékkörülmény, Ben. Az a fontos, hogy ő itt van. Menjünk! Útközben megállunk valahol, és ideadod mindazt, amire szükségem van. – Oké. – De mindent! – Megállapodtunk. – Utána viszont magamra hagysz. – Nem lehet! – Ha nem teszed meg, amire kérlek, az édesanyád csak a holttestedet találja, mikor visszajön Moszkvába. – Ez van. – Ez?... Miért mondtad ezt? – Nem tudom. Ez jött a számra. – Na jó – zárta le a beszélgetést Bourne. – Siessünk! 41. Ilich Ramirez Sanchez nyugodt léptekkel elindult a “madridi” Paseo dél Prado kis templomának bejáratához vezető lépcsőkön. Kettőt pattintott az ujjával, mire az épület homlokzatát tartó oszlopok közül egy hatvanas éveiben járó férfi lépett az utcai lámpák fénykörébe. A spanyol hadsereg altábornagyi egyenruháját viselte, és kissé megemelve a Sakál felé mutatta a nála lévő bőröndöt. – Gyere a sekrestyébe, ott átöltözhetsz – mondta spanyolul. – Rosszul áll rajtad az egyenruha. Kész csoda, hogy még egyetlen mesterlövész sem szúrt ki. – Jólesik megint az anyanyelvünkön beszélni – válaszolt Carlos, és becsukta maga mögött a templom nehéz ajtaját. – Sokkal tartozom neked, Enrique – fűzte hozzá, végighordozva tekintetét a homályba vesző padsorokon, s a fényesen megvilágított, aranykeresztes oltáron. – Több mint harminc éve tartozol már nekem, Ramirez, elég szép hasznom is volt belőle – mondta a katonatiszt, és halkan felnevetett. A jobb oldali hajón át a sekrestye felé vezette vendégét. – Ezek szerint tartod a kapcsolatot a családdal, már akik megmaradtak belőle Baracoában. Fidel testvérei feleolyan jól sem élnek, mint ők. – Lehet, hogy az az őrült Fidel sem, de ő nem törődik vele. Azt mondják, mostanában már gyakrabban fürdik, s ez igencsak előnyére válik. Egyébként ha már a Baracoában maradiakat említetted, velem mi lesz, felülmúlhatatlan bérgyilkosom? Még egy vacak jachtot sem kaptam tőled, te hálátlan! Elfelejtetted volna, hogy éppen ennél a templomnál kötötted fel a nyúlcipőt? Az a papi ruha úgy megdöbbentette az oroszokat, hogy moccanni sem bírtak. – Remélem, nem azt akarod mondani, hogy bármiben is hiányt szenvedtél? – Beléptek a szekrényekkel zsúfolt, a szentségek tárolására szolgáló kis szobába. – Volt valaha is olyan kérésed, amit visszautasítottam? – A Sakál lerakta a padlóra nehéz hátizsákját. – Csak vicceltem – nézett rá mosolyogva Enrique. – Hová tűnt a humorérzéked, hírhedt öreg barátom? – Nem érek rá tréfálkozni, mással vagyok elfoglalva. – El tudom képzelni. Komolyra fordítva a szót: igazán bőkezűen bántál Kubában maradt rokonaimmal, s ezért hálás is vagyok neked. Apám és anyám végül is békében élhette le az életét, s ha nem is nyugodtan, de sokkal jobb körülmények között halhattak meg, mint bármelyik ismerősük... Ez kész agyrém! Forradalmárok, akiket a saját forradalmuk vezetői üldöznek! – Fenyegetést jelentettek Castro számára, akárcsak Che. De ez már a múlt. – Igen, gyorsan múlik az idő. – Enrique Carlos arcát tanulmányozta. – Te is jócskán megöregedtél, Ramirez. Hová tű nt a sűrűfekete haj, a férfias arc, a csillogó tekintet? – Hagyd ezt! – Rendben. Én meghíztam, te lesoványodtál, ez is mond valamit. Milyen súlyos a sebesülésed? – Nem ártana, ha jobb állapotban lennék ahhoz, amit akarok... amit meg kell tennem. – Mit akarsz még, Ramirez? – kérdezte értetlenül a spanyol tábornokot utánzó férfi. – Őhalott. A Moszkvai Rádió ugyan azzal dicsekszik, hogy ők ölték meg, de én tudom, hogy te tetted. Jason Bourne halott! Az ellenséged nincs többé. Sebesült vagy, menj vissza Párizsba, és próbálj felépülni! Ahogy behoztalak, ugyanúgy ki is juttatlak. Átmegyünk “Franciaországba”, és szabaddá teszem előtted az utat. “Spanyolország” és “Portugália” parancsnokának különleges futára leszel, aki üzenetet visz a Dzerzsinszkij térre. Aki innen üzenni akar, az mindig futárt küld. Senki sem bízik senkiben, és főleg a közvetlen környezetében nem. Simán kijutsz, még azt a kockázatot sem kell vállalnod, hogy megölj egy őrt. – Nem! Meg kell leckéztetnem őket! – Akkor engedd meg, hogy másképp fogalmazzak! Valahányszor megkaptam tőled a jelzést, mindig teljesítettem, amit kértél tőlem, mert te is teljesítetted a harminchárom éve vállalt kötelezettségeidet. Azt a kockázatot – pontosabban kockázatokat –, amikkel most kell szembenéznem, már nem biztos, hogy tudom vállalni. – Így mersz beszélni velem? – kiabált rá a Sakál, és levetette a halott őr zubbonyát. Vállán friss és tiszta volt a kötés, a vér nem ütött át rajta. – Ne színészkedj – szólt rá szelíden Enrique. – Elég régen ismerjük már egymást, s én most ahhoz a fiatal forradalmárhoz beszélek, aki Santosszal együtt kihozott Kubából... Apropó, hogy van Santos? Őjelentette az igazi veszélyt Fidelre, nem mi. – Jól – válaszolt közömbösen Carlos. – A Le Coeur du Soldat-t vezeti. – Még mindig szerelmes a kertjébe? – Igen. – Kertépítő mérnöknek vagy kertésznek kellett volna mennie, azt hiszem. Belőlem meg egészen jó agronómus vált volna. Tudod, hogy hasonló volt az érdeklődési körünk, ez hozott össze bennünket... Az az ostoba politika mindent elrontott. – Politikai kötelezettségeitek voltak. A fasiszták rontottak el mindent. – Most meg mi viselkedünk úgy, mint a fasiszták, s ők veszik át a kommunistáktól, ami használható. – Mi közöm van mindehhez nekem, a Monseigneurnek? – Le vagy szarva, Ramirez! – legyintett Enrique, – Biztosan tudod, hogy az orosz feleségem pár éve meghalt, s van három gyerekem, akik a Moszkvai Egyetemre járnak, A beosztásom miatt vették fel őket, és azt akarom, hogy el is végezzék. Tudósok lesznek, orvosok... Ez az a kockázat, amivel szembe kell néznem. Egészen eddig vállaltam, hogy konspiráljak, de most lehet, hogy befejezem. Néhány hónap múlva nyugdíjba vonulok, és a dél-európai, meg a Földközi-tenger környékén végzett munkám jutalmául kapok egy kellemes dácsát a Fekete-tengernél, ahol a gyerekeim bármikor meglátogathatnak. Nem akarom értelmetlenül kockára tenni azt, amit még az élettől kaphatok. Mondd hát meg, hogy mit akarsz, s én is megmondom, számíthatsz-e rám... Ismétlem, most még bejuttattalak, mert ennyit feltétlenül megérdemeltél tőlem, de ezzel valószínűleg vége. – Értem – mondta Carlos, és a bőröndhöz lépett, amit Enrique az asztalra helyezett. – Remélem is, hogy érted, sőt megérted. Éveken át többet tettél a családomért, mint amennyit én tudtam volna tenni, de én is hasznodra voltam a magam módján. Elvezettelek Rodcsenkóhoz, és elláttalak a különböző minisztériumokra vonatkozó értesülésekkel, amelyeknek aztán Rodcsenko utánanézett. Én sem maradtam hát adósod, öreg forradalmár barátom. A körülmények azonban megváltoztak. Nem vagyunk már lelkes fiatalok, akik egyetlen ügyre teszik fel egész életüket, s ha őszinte akarok lenni, a nagy ügyek nem is igazán érdekelnek már bennünket. Kiábrándultunk, s te előbb, mint én. – Az én elkötelezettségem változatlan – szólt rá élesen a Sakál. – Szolgálom magamat és azokat, akik engem szolgálnak. – Én szolgáltalak... – Tudom. Te magad emlékeztettél rá az előbb, és arra is, hogy bőkezűen viszonoztam, amit értem tettél. Most viszont, hogy itt vagyok, azon gondolkodsz, vajon megérdemlem-e a további segítséget. Így van? – Muszáj megvédenem magamat. Mit akarsz itt? – Mondtam már. Leckét adni és üzenetet hagyni. – Gondolom, ez egy és ugyanaz. – Igen. – Carlos a bőröndben lévő holmikat vizsgálgatta. Volt köztük egy durva szövésűvászoning, egy halászsapka, szíj helyett zsinórral megköthető nadrág s egy válltáska. – Miért éppen ezeket választottad? – kérdezte. – Ezeknél nem baj, ha lötyögnek rajtad – válaszolta Enrique. – A hetvenes évek elején, Malagában láttalak utoljára. Jól tettem, hogy nem valami feszesre szabott göncöt választottam. Nem úgy nézel ki, mint ahogy emlékeztem rád, Ramirez. – Te viszont nem sokkal vagy kövérebb, mint gondoltam – mondta a bérgyilkos. – A hasad talán valamivel nagyobb lett, de a termetünk lényegében még egyforma. – Igen? Miért mondod ezt? – Majd meglátod... Sokat változtak itt a dolgok azóta, hogy elmentem? – Mindig történik valami. Állandóan küldözgetik a fényképeket, és egy nappal utánuk jönnek az építők is. “Madridban” új üzleteket építettek, lecserélték az utcanévtáblákat, s a csatornákat is felújították, akár az eredetiben. “Lisszabont” is átalakították. Nálunk minden tökéletesen hiteles. Aki itt kiképzést kap és jól megjegyzi, amit látott, az otthon fogja érezni magát akkor is, ha élesben dolgozik. Néha már-már fölöslegesnek érzem ezt a nagy pontosságot, de aztán eszembe jut az első megbízatásom a barcelonai haditengerészeti támaszponton. Rögtön munkához láthattam, mert minden ismerős volt, semmi sem ért váratlanul. – Ezek csak díszletek. – Hát persze. Ez az egész egy óriási díszlet – nézett rá megütközve Enrique. – És mi van az ellátó létesítményekkel? – Konkrétabban? – A raktárak, üzemanyag-tárolók, a tűzoltóállomás és minden, ami nem tartozik a színházhoz. Ugyanott vannak, ahol korábban? – Nagyjából igen. A nagyobb raktárak és a föld alatti üzemanyagtartályok biztosan. Legtöbbjük a “San Roque körzettől” nyugatra, a “gibraltári folyosónál”. – Hogyan lehet eljutni egyik telepről a másikra? – Ez, látod, megváltozott. – Enrique egy kis lapos tárgyat vett elő a zubbonya zsebéből. – Minden határátkelőhelyen számítógépes rendszer működik. Ezt a kártyát kell egy nyílásba helyezni, hogy kinyíljon a kapu. – Senki nem kérdez semmit? – Csak a főparancsnokság, ha úgy adódik. – Nem értem. – Ha valaki elveszti a kártyáját, rögtön jelentenie kell, és a kódot törlik a rendszerből. – Így már világos. – Neked igen, de nekem nem. Mire valók ezek a kérdések? Miért vagy itt? Miféle leckéről és üzenetről beszéltél? – A “San Roque-i körzet”... – Carlos meg se hallotta a kérdéseket, lekötötték az emlékei. – Jól emlékszem, hogy az alagúttól körülbelül négy kilométernyire délre van? Egy kis vízparti falu, ugye? – A “gibraltári átjáró”? Igen. – Utána jön “Franciaország”, aztán “Anglia”, s végül a legnagyobb, az “Egyesült Államok”. Igen, most már mindenre emlékszem. – A Sakál elfordult társától, és mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét. – Nekem változatlanul sötét ez az egész. – Enrique halkan, de fenyegető hangsúllyal ejtette ki a szavakat. – Tudnom kell, miről van szó. Válaszolj, Ramirez! Miért vagy itt? – Hogy merészelsz engem kérdőre vonni? – dörrent rá a Sakál, anélkül, hogy szembefordult volna vele. – Hogy merészel bármelyikőtök is ilyen kérdéseket feltenni a Monseigneurnek? – Ide figyelj, te botcsinálta lelkipásztor! Vagy válaszolsz a kérdésemre, vagy itthagylak, s perceken belül halott Monseigneur leszel. – Na jól van, Enrique – válaszolt Ilich Ramirez Sanchez, még mindig a sekrestye falának címezve szavait. – Az üzenetem világos és egyértelműlesz, és alapjaiban fogja megrázni a Kremlt. Carlos, a Sakál nemcsak azt az olcsó utánzat Jason Bourne-t ölte meg szovjet területen, hanem olyat tesz, amitől egész Oroszország örökre megjegyzi, hogy a Bizottság megbocsáthatatlan hibát követett el, mikor nem használta fel rendkívüli képességeimet. – Valóban? – nevette el magát csúfondárosan Enrique. – Melodrámát játszunk, Ramirez? Hogyan óhajtod tudomására hozni mindezt a címzetteknek? – Nagyon egyszerűen – a Sakál hangtompítós pisztollyal a kezében szembefordult társával. – Ehhez persze helyet kell cserélnünk. – Mit akarsz? – Felgyújtom Novgorodot – válaszolta Carlos, és torkon lőtte Enrique-et. Gondosan célzott, közvetlenül az álla alá, nem akarta, hogy a kiömlő vér foltot hagyjon az egyenruhán. Őrnagyi rangjelzéssel ellátott gyakorlóruhájában Bourne pontosan úgy nézett ki, mint az amerikai telepen éjszakai őrjáratot tartó többi katonatiszt. A nyolchektáros területhez nem kellett sok belőlük, Benjamin szerint körülbelül harmincan voltak. A “városokban” gyalogszerrel, párban közlekedtek, a vidéki körzetekben pedig ugyanolyan katonai dzsipen, mint amilyet a fiatal kiképző maguknak szerzett. Az amerikai telep parancsnokságának vendéglakosztályából először a folyó nyugati partján lévő egyik katonai raktárba mentek. Benjamin igazolványa szabad utat biztosított számukra, s az épület belsejében szolgálatot teljesítő őrök kíváncsian nézték, hogyan ölti magára Bourne az egyenruhát, és szerelkezik fel egy karabélyra illeszthető bajonettel, a szolgálati szabályzatban előírt 45-ös automatával és öt tár éles lőszerrel. Ahhoz, hogy ez utóbbiakat kiadják, Krupkin főparancsnokságon dolgozó megbízottjának a telefonjára volt szükség. – Mi van a jelzőgyertyákkal és a gránátokkal? – érdeklődött Bourne. – Megállapodtunk, hogy mindent megkapok, nemcsak a felét annak, amit kértem. – Megkapod azokat is – válaszolta Benjamin, és a gázba taposva elszáguldott a raktár melletti parkolóból. – A jelzőgyertyákat a központi garázsban tartják, a gránátok pedig nem tartoznak hozzá a szokásos felszereléshez. Vasládákba rakva az alagutakban vannak, a készültségi fegyverek között. – Bourne az utcai lámpák gyenge fényében is látta, hogy a fiatal kiképző tiszt csúfondáros pillantást vet rá. – Felkészülünk, hátha a NATO megtámad bennünket. – Ez hülyeség. Ha jövünk, akkor a levegőből. – Nem hinném. A támaszpontról kilencven másodperc alatt ideér egy vadászgép. – Ne szövegelj, hanem taposs a gázba! Szükségem van azokra a gránátokra. Gondolom, minden különösebb nehézség nélkül megkaphatjuk őket. – Csak akkor, ha Krupkin intézkedett. Krupkin természetesen intézkedett. Felvették a jelzőgyertyákat, majd az alagúthoz mentek, ahol Benjamin aláírása fejében gondosan leszámoltak nekik négy, az orosz hadseregben rendszeresített kézigránátot. – És most hova? – kérdezte a kiképző, mikor magukra maradtak. – Ezek nem amerikai szabvány szerint készültek – mondta Jason, s a gránátokat gondosan bedugdosta gyakorlóruhája zsebeibe. – Nem is gyakorlásra szánták őket. Ez nem katonai kiképzőtábor, itt a civil életre szoktatják az embereket. Ha ezeket egyszer használják, az nem imitált harc lesz... Szóval, hova megyünk? – Először is kérdezzük meg a főparancsnokságot, nem jött-e valamilyen jelentés a határátkelőhelyekről. – A személyi hívóm már biztosan jelezte volna... – Jobban bízom az emberi szóban, mint ezekben a készülékekben – vágott közbe Jason. – Használd csak a rádiót! Benjamin bemondta a parancsnoki állomány tagjainak titkos jelszavát, s a recsegő készüléken át hamarosan meg is jött a válasz. – Semmi különös – szólt Bourne-nak, helyére akasztva a mikrofont. – Az üzemanyagszállításokon kívül más mozgás nem volt. – Miféle szállítmányok ezek? – A benzint osztják szét. A folyón érkező utánpótlás néhány telep nagy tartályaiba kerül, és onnan adják tovább a többi telepnek. – Miért éjszaka csinálják? – Azok a nagy dög kocsik nappal akadályoznák a forgalmat. Ne feledd, itt minden kicsinyített mása az eredetinek! Ilyenkor viszik az utánpótlást az üzletekbe is. – Jesszusom! Mondtam, hogy kész Disneyland... Oké, irány a “spanyol határ”, Pedro! – Ahhoz előbb át kell mennünk “Anglián” és “Franciaországon”. Nem hiszem ugyan, hogy sokat számítana, de nem beszélek sem franciául, sem spanyolul. Te? – Franciául folyékonyan, spanyolul elfogadhatóan. Más? – Azt hiszem, jobb tesz, ha te vezetsz. A Sakál már a nyugatnémet határátkelőnél járt. Ennél a telepnél tovább nem is akart menni. Távolabb már csak “Skandinávia” és “Hollandia” volt, de ezeknek a többiekhez képest jelentéktelen telepeknek az elpusztítására nem akart sok időt vesztegetni. Megigazította a spanyol tábornoki zubbonyt takaró portugál inget, s akárcsak a korábbi átkelőknél, most is oroszul fordult a bódéjából kilépő őrhöz: – Nem ismerem a hülye nyelveteket. Benzint szállítok, nem az iskolában lopom az időt. Nesze, itt az igazolványom. – Én se nagyon beszélek németül – nevetett az őr, és a mágneskártyát bedugta az automata zárszerkezet nyílásába. A nehéz, rácsos sorompó felemelkedett, a Sakál visszakapta a kártyát, s a gázba taposva behajtott Nyugat-Berlin miniatűr másába. Végighajtott a Kurfürstendamm keskeny utánzatán, majd a “Budapesterstrassé”-ra kanyarodva megállt, és kinyitotta az óriási tartály csapját. A benzin lassan elborította az úttestet. Carlos benyúlt a szomszédos ülésen heverő hátizsákba, s akárcsak útjának korábbi állomásain, itt is kidobott az úttestet szegélyező, fából ácsolt épületek tövébe két időzített plasztik robbanószerkezetet. “Nyugat-Berlin” után “München”, a folyóparton felépített “bremerhaveni kikötő”, majd “Bonn”, s végül a “Bad Godesberg”-i követségi negyed került sorra. Az órájára pillantott – ideje volt indulni. Tizenöt perc múlva lángra lobban “Nyugat-Németország”, aztán nyolcperces időközönként “OlaszországGörögország”, “Izrael-Egyiptom” és “Spanyolország-Portugália”. Az egyes telepek tűzoltóegységei képtelenek lesznek megbirkózni a robbanások keltette tűzvésszel. Segítségül kell majd hívni a szomszédos körzetek tűzoltóit, akiknek viszont hamarosan vissza kell rohanniuk saját területükre, hogy megfékezzék az ott pusztító lángokat. Novgorodban teljes lesz a káosz. A kapukat kinyitják, vadul szirénázó tű zoltóautók vágtatnak majd az utcákon. Ilich Ramirez Sanchez pedig, aki Novgorod hibájából kelt új életre, mint Carlos, a Sakál, addigra már “Párizsban” lesz. Nem a saját, igazi Párizsában, hanem a novgorodiban, s olyan pokoli tűzijátékot rendez benne, amilyenről a Harmadik Birodalom mániákus őrültjei sem mertek álmodni. Utána “Anglia” következik, s végül a legnagyobb telep, Jason Bourne szülőföldje, az “Amerikai Egyesült Államok”. Az üzenet, amit maga után hagy, kristálytiszta és érthető lesz: “Én tettem ezt, Ilich Ramirez Sanchez. Én élek, az ellenségeim pedig halottak.” Carlos még egyszer ellenőrizte a hátizsákot. Már csak a Kubinka fegyverraktárból elhozott legpusztítóbb fegyverek voltak benne: húsz hőkövető rakéta, melyek közül egy is elég lesz, hogy darabokra tépje a “Washington-emlékművet”. Elégedetten elzárta a tartály csapját, megfordult a kocsival, és elindult visszafelé a kapuhoz. A főparancsnokság álmos számítógép-kezelője megdörzsölte a szemét, s a képernyőn megjelenő zöld betűkre meredt. Érthetetlen. Többször is ellenőrizte az adatokat, és meggyőződött róla, hogy tévedésről szó sem lehet. A spanyol telep vezetője öt határon is átkelt, felment egészen “Németországig”, s most visszafelé tartott, “Franciaország” felé. A nemrég elrendelt rendkívüli készültségre való tekintettel, a kódszámokat meglátva már két ízben is telefonált, de “Izrael” és “Olaszország” határőrei is azt közölték, hogy csak egy üzemanyagot szállító tartálykocsi lépett a területükre. Miért ül egy ilyen magas rangú tiszt egy tartálykocsi volánja mögé?... Egyébként miért ne? Mindenki tudja, hogy Novgorodban virágzik a korrupció. A parancsnok vagy üzletelőkre vadászik, vagy éppen a maga kis pénzét akarja megkeresni néhány éjszakai feketefuvarral. Mivel sehonnan sem jelentettek gépkocsilopást, s a számítógép is elfogadta az igazolványt, az ügyeletes úgy döntött, hogy jobb, ha nem ugrál, és hagyja az egészet a fenébe. Az ember sohasem tudhatja, ki lesz a következő főnöke. – Voici ma carte – mondta Bourne a határátkelőnél álló őrnek, és átnyújtotta a mágneskártyáját. – Vite, s'il vous plait! – Da... Oui... – válaszolta az őr, s a kártyaleolvasó berendezéshez lépett. A másik irányból épp egy nagy tartálykocsi gördült át a kapun, s indult “Anglia” irányába. – Ne erőltesd magad, nem kell hibátlanul beszélned – figyelmeztette Jasont Benjamin. – Ezek a bunkók ugyan megteszik, ami tőlük telik, de nyelvészek már aligha lesznek. – Kal-if-ornia... várj reám – dúdolgatott halkan Bourne. – Biztos vagy benne, hogy nem akartok visszamenni apáddal Los Angelesbe? Akkor legalább együtt lenne a család. – Pofa be! Az őr visszajött, tisztelgett, és átnyújtotta a mágneskártyát. Bourne behajtott a kapun, s pár pillanat múlva meglátták az Eiffel-torony fényesen kivilágított, három emelet magas makettjét. Jobbra, kicsit távolabb húzódott a “Champs-Elysées”, a Diadalív fából készült másával. Bourhe-nak eszébe jutottak azok a gyötrelmes órák, amikor Marie-vel kétségbeesetten körberohanták Párizst, hogy megtalálják egymást... – Figyelj csak! – Benjamin Jason karjára tette a kezét. – Lassíts! – Tessék? – Állj! – kiáltott rá most már ingerülten a fiatal kiképző. – Húzódj az út szélére, és kapcsold ki a motort! – Mi bajod? – kérdezte értetlenül Bourne. – Nem értem. – Benjamin hátrahajtotta a fejét, és a tiszta, csillagos eget kémlelte. – Felhők nincsenek, mennydörgés biztos hogy nem lehet – mondta elgondolkozva. – Engem nem zavar az eső. A spanyol telepre akarok menni. – Bourne még mindig nem értette, mitől lett olyan izgatott a kísérője. – Megint... – Mi az ördögről beszélsz? – kérdezte Jason, de abban a pillanatban ő is meghallotta a távoli morajlást. Körös-körül az ég tiszta volt, de a távoli, égzengéshez hasonló zaj egymás után többször is megismétlődött! – Nézd, ott! – kiáltott fel a fiatal szovjet, s az ülésről felpattanva, északra mutatott. – Mi lehet az? – Az bizony egy nagy tűz, fiatalember – válaszolta Jason, s ő is felállt, hogy jobban lássa az ég alján feltűnő, sárgás derengést. – Ha nem tévedek, éppen “Spanyolország” ég. Ezért jött hát! Hogy felgyújtsa a bázist! Így akar bosszút állni... Ülj vissza, odamegyünk! – Nem, tévedsz – mondta Benjamin, és visszazöttyent a meglóduló dzsip ülésére. – “Spanyolország” nyolc-tíz kilométerre van innen, az a fény viszont távolabbról jön. – Figyelj, és mutasd a legrövidebb utat! – kiabált rá Bourne, és padlóig nyomta a gázt. A kiképző gyors utasításait követve, átvezette a kocsit “Párizson”, majd a tőle északra húzódó “Marseille”-en, “Le Havre”-on és “Strasbourg”-on, s hamarosan már a “spanyol határ” közelében jártak. A robbanások itt már hangosabban hallatszottak, s az ég is fényesebben világított. A kapunál teljes volt a felfordulás – az őrség tagjai fejvesztetten telefonálták, vadul szirénázó rendőrkocsik és tűzoltóautók száguldottak “Madrid” felé. – Mi történt? – ordította oroszul, Novgorod minden szabályát felrúgva Benjamin, s kiugrott a dzsipből. – A parancsnokságról jöttem! – tette hozzá, és belépőkártyáját a leolvasóba nyomva, gyorsan kinyitotta a kaput. – Őrület! – kiabálta ki a kapusfülkéből az ügyeletes tiszt. – Egyszerűen hihetetlen... Mintha az egész világ megbolondult volna! Először “Németországban” voltak robbanások, minden lángba borult. A föld is megmozdult, s a parancsnokságról azt mondták: földrengés. Aztán “Olaszországban” “Róma”, “Görögországban” meg “Athén” és a “pireuszi kikötő” kapott lángra, de a robbanások folytatódnak, a tűz tovább terjed! – Mit mondanak a főparancsnokságon? – Fogalmuk sincs, mit kellene mondaniuk! Egyelőre csak ezt a baromságot bírták kitalálni, a földrengést. Mindenki elvesztette a fejét, egymásnak ellentmondó parancsokat adnak. – A tiszt felkapott egy újabb telefont, belehallgatott, s elkeseredetten felüvöltött: – Őrület! Kész őrület! Biztos benne? – Mi történt? – sürgette Benjamin az ablakhoz hajolva. – “Egyiptom”! – üvöltötte a tiszt a kagylóval a fülén. – “Izrael”... “Kairó” és “TelAviv”... mindenhol tűz és bombák! Képtelenség megfékezni a tűzvészt! A kocsik egymásba szaladnak a szűk utcákon... a víztartályok felrobbantak, ömlik belőlük a víz, de nem oltja el a tüzet... Valami hülye lépett az előbb a vonalba, és azt kérdezte, ki voltak-e rakva mindenhol a “Dohányozni tilos!” táblák. A házak meg közben porig égnek! Idióták! Átkozott barmok! – Gyere! – kiáltott társára Bourne. – Valahol itt kell lennie! Vezess, én meg... – Jason szavait elnyomta a “madridi” Paseo del Prado közepén bekövetkezett hatalmas robbanás. A detonáció nyomán kő- és fadarabok lövelltek az égbe, majd mintha hatalmas tűzhenger nyomult volna előre, a lángok végigszáguldottak az utcákon, és megállíthatatlanul közeledtek a kapu felé. – Nézd! – kiabálta Bourne, s a dzsipből kihajolva végighúzta ujját az úttesten, majd az orrához emelte és megszagolta. – Krisztusom! – üvöltötte. – Az egész utcát fellocsolták benzinnel! – A dzsiptől harminc méterre hatalmas dörrenéssel irtóztató tű zgömb tört a magasba, törmelék záporozott körülöttük, és a lángok új erőre kapva, még gyorsabban törtek feléjük. – Plasztik – állapította meg Jason, és rákiáltott a kocsihoz közeledő Benjaminra: – Kifelé! Zavarj el innen mindenkit! Az a rohadék plasztikbombával szórta tele a terepet! Menjetek a folyóhoz! – Várj, én is jövök! – kiáltott Benjamin, s a dzsiphez ugorva, megragadta az ajtó kilincsét. – Sajnálom, öcsi. Ez felnőtteknek való – szólt vissza Bourne, s hátramenetbe kapcsolt. A kocsi meglódult, s a földre rántotta a fiatal tisztet. – Mit akarsz tenni? – kiabált Benjamin a távolodó dzsip után, de Bourne ezt már nem is hallotta. – A tartálykocsi. Az a rohadt tartálykocsi! – ismételgette, és vadul átszáguldott a határon. Már “francia” területen járt, amikor a Párizs makettjéből kiemelkedő “Eiffel-tornyot” a talajt is megremegtető hatalmas robbanás söpörte el. Rakéta lett volna? A Sakál tehát rakétákat is elvitt a Kubinkából! Pár másodperc múlva már mindenfelől robbanások hallatszottak, és az utcákon magasba csaptak a lángok. “Franciaországon” olyan pusztítás söpört végig, amilyenre Adolf Hitler is csak legmerészebb álmaiban vágyhatott. Vad összevisszaságban pánikba esett nők és férfiak rohangáltak az utcákon, és ordítva esedeztek kegyelemért az Istenhez, akit vezetőik már régen kiátkoztak és megtagadtak tőlük. “Anglia!” Át kell jutnia “Anglián”, és az “Egyesült Államokba” kell mennie. Biztos volt benne, hogy ennek a pokoli színjátéknak a végére valamilyen módon ott fog sor kerülni. Muszáj megtalálnia a Sakált, és végezni vele. Képes lesz rá, igen, képes lesz rá! Carlos halottnak hiszi, s ez az ő esélyeit növeli. A Sakál úgy fog cselekedni, ahogy kell, ahogy ő, Jason Bourne cselekedne, ha a Sakál helyében lenne. Mikor a maga rendezte szörnyűszínjáték a tetőpontjára hág, a Sakál elhagyja a tartálykocsit, s visszamenekül Párizsba, az igazi Párizsba, ahol öregekből álló hadserege szétviszi majd a hírt, hogy a Monseigneur győzelmet aratott a beképzelt, magukat már a világ urainak képzelő szovjeteken. Jason biztos volt benne, hogy a végső összecsapásra valahol az alagút környékén kerül majd sor. “Londonon”, “Coventryn” és a “Portsmouthon” átkelve olyan érzése támadt, mintha második világháborús, a Luftwaffe, majd a V-2 és a V-5 rakéták pusztítását bemutató filmhíradót nézne. Novgorodot azonban nem britek lakták, a szívós kitartást itt a tömeghisztéria, a közösség összetartását az egyéni túlélés vágya váltotta fel. Miután a “Big Ben” tornya és a Parlament épületének makettje lángra kapott, s “Coventry” sűrűn egymás mellé épült “repülőgépgyárai” egyetlen hatalmas máglyává változtak, rémült tömeg árasztotta el a Volhov és a partján megépült portsmouthi hajógyárak felé vezető utakat. A sólyatérről és a mólókról egymás után ugrottak a vízbe az emberek, s az áramütéstől elpusztultak hullái hamarosan elborították a folyót. A tömeg rémülten megtorpant, majd a “Portsea” nevűkisváros felé özönlött. Az őrök is elhagyták a helyüket, s eluralkodott a teljes káosz. Bourne bekapcsolta a dzsip reflektorát, s a kevésbé zsúfolt mellékutcákat választva, déli irányba hajtott. Felkapott egy riasztógyertyát, megrántotta a gyújtózsinórt, s a sistergő, szikrát szóró rúddal bökdösve igyekezett szabadulni a kocsira kapaszkodni akaróktól. A menekülőknek elég volt, hogy meglátták a tüzet okádó tárgyat. Rémülten hőköltek hátra, és várták, hogy maga alá temesse őket a szörnyűtűzeső. A dzsip kerekei kavicsos úton csikorogtak, és alig száz méterre feltűnt az amerikai telep kapuja... Az út biztosan át van itatva benzinnel, vágott Bourne agyába a felismerés. A plasztiktöltetek még nem robbantak fel, de ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet, s akkor mindent elborít a lángtenger. Nem volt más választása, vadul a gázra lépett, és száguldott a lezárt sorompó felé. Jobbjával a hátizsákba nyúlt, és előhúzott két kézigránátot. Nehezen vált meg tőlük, de nem látott más lehetőséget a menekülésre. Kibiztosította, s az ülésről felemelkedve, a sorompóhoz hajította őket. A robbanások elsöpörték a vastag rudat, s köröskörül belobbantották a talajba ivódott benzint. Két kézzel markolva a kormányt, lehajtott fejjel, teljes gázzal átszáguldott a tűzalagúton, be a legnagyobb novgorodi telepre. Nem sokkal járt túl a kapun, amikor a háta mögött, az “angol határon” álló beton őrbódét hatalmas robbanás vetette szét. “Spanyolországba” tartva olyan izgatott volt, hogy alig figyelt az elmaradó “amerikai” városokra, és nem jegyezte meg az alagúthoz vezető legrövidebb utat sem. Nem is gondolkodott, csak Benjamin utasításait követte, de arra még emlékezett, hogy a fiatal kiképző többször is a parti utat emlegette, amelynek mentén, a valódi sorrendre fittyet hányva, előbb egy Maine állambeli tengerparti település, majd Washington Potomac-parti része, s végül a Long Island-szoros mellett épült New London haditengerészeti támaszpontja sorakozott. A vakrémület közben “Amerikán” is úrrá lett. Szirénázó rendőrautók száguldoztak az utcákon, s rémült emberek menekültek a házakból, hogy védjék magukat a Volhov partját megrázó “földrengés” épületeket omlasztó dühétől. Novgorod parancsnokai még ebben a rettenetes végromlásban is képtelenek voltak arra, hogy felfedjék az igazságot alárendeltjeik előtt. Az emberek pedig úgy viselkedtek, mintha még sohasem hallottak volna a szeizmológusok felfedezéseiről, s nem tudnák, hogy a föld mélyén szunnyadó erők nem robbanássorozatban törnek utat maguknak a felszínre. Páni félelemben menekülve kinek is jutna eszébe megkérdőjelezni feljebbvalói állításait? Bourne már Washington kicsinyített másában járt, amikor a legnagyobb és legfontosabb telepen is elkezdődött a szörnyűpusztítás. Először a “Capitolium” kupoláját vetette szét egy hatalmas robbanás, néhány másodperccel később pedig a füves park közepén álló Washington-emlékműröpült az égbe. Szinte ezzel egy időben lángok törtek fel a “Fehér Ház”-ból, s tűzfolyam ömlött végig a “Pennsylvania Avenue”-n. Bourne már tudta, hol jár. Az alagút “Washington” és a connecticuti ,,New London” között, kocsival alig ötpercnyi járásra kezdődött. A folyóval párhuzamosan haladó úton hajtott, de hamarosan ismét beleütközött a hisztérikus tömegbe. Rendőrök üvöltöztek hangosbeszélőiken, s előbb angolul, majd oroszul próbálták megmagyarázni a pánikba esett embereknek, hogy a biztos halálba rohan, aki a feszültség alá helyezett rácsokkal lezárt folyón át próbál menekülni. Szavaiknak a reflektorok fényében feltűnő, az északabbra fekvő telepek felől sodródó holttestek adtak drámai nyomatékot. – Az alagút, az alagút! Nyissák ki az alagutat! Először csak néhány ember ötlete volt, de a követelést hamarosan felkapta és kórusként kezdte skandálni a tömeg. Félő volt, hogy megindulnak, s az őröket elsöpörve, elárasztják a föld alatti átjárót. Jason kiugrott a dzsipből, s vállal-könyökkel próbált utat törni magának a sokaságban. Nem sokra ment vele, az emberfolyam körülzárta. Nem volt más választása, elő kellett vennie három megmaradt riasztógyertyája egyikét, s az végre megtette hatását – a szikraesőtől megrémült emberek utat nyitottak neki. Végigrohant a tömegben megnyílt folyosón, s hirtelen szembetalálta magát az Egyesült Államok hadseregének egyenruháját viselő katonák sorfalával! Őrület! Az egész világ megőrült! Kétségbeesve nézett körül, s a kerítéssel körülvett parkolóban meglátta az üzemanyagszállító kocsit. Mágneskártyáját lobogtatva, átverekedte magát az őrökön, s megkereste a parancsnokot. Ezredes volt, a katonái mögé húzódott, és rémülten szorongatta lövésre készen tartott AK-47-es géppisztolyát. – Az igazolványom Archie névre szól, bármikor ellenőrizheti – támadt rá Bourne. – Nem vagyok hajlandó másképp beszélni még most sem, csak angolul. Megértette?! A fegyelmet minden körülmények között meg kell tartani! – Szlusajusz! – kapta össze magát a tiszt, de észrevéve, hogy hibázott, rögtön angolra váltott, s őrjítő bostoni kiejtéssel folytatta: – Természetesen. Értesítettek bennünket, hogy itt tartózkodik. Nem tudok mit csinálni. Ezeket képtelenség megfékezni. – Átment valaki az utóbbi fél órában az alagúton? – Senki. Egy lélek sem. Azt a parancsot kaptuk, hogy bármi történjék is, tartsuk zárva az átjárót. – Rendben... Szerezzen egy megafont, és oszlassa szét a tömeget! Mondja meg nekik, hogy elmúlt a veszély! – De hisz minden ég, és egymást követik a robbanások! – Hamarosan vége lesz. – Honnan tudja? – Tudom! Tegye, amit mondtam! – Tegye, amit mond! – kiáltotta egy hang Bourne háta mögül. Jason megfordult. – Benjamin állt ott. – Nagyon remélem, hogy tényleg tudod, mit beszélsz? – Honnan az ördögből kerültél ide? – kérdezte Jason. – Minek kérded, hisz tudod? Hogy hogyan, az más kérdés. Próbáltál volna csak annak az őrült Krupkinnak az utasítására kiverni egy helikoptert a főparancsnokságból... – Hogy mer nekem parancsolgatni?! – kiáltott kicsit megkésve Benjaminra az ezredes. – Maga taknyos kölyök! – Gyorsan nézd ezt meg, haver – a kiképző a tiszt orra alá nyomta az igazolványát. – Ha sokat szarozol, kiváglak Taskentbe. Kellemes hely, csak kicsit mocskosak arrafelé a budik... Mozogj már, seggfej! – Ka-lif-ornia, várj... – zendített rá gonoszkodva Bourne. – Kuss! – Benjamin szemmel láthatólag humorérzéke maradékát is elvesztette. – Itt van – váltott komolyra Jason is. – Látod azt a tartálykocsit? – a hatalmas járműre mutatott, amely mellett a parkolóban álló összes járműjátékszernek tűnt. – Miből gondolod? – nézett rá meglepve Benjamin. – Abba a tankba legalább ötven tonna üzemanyag fér. Ha megfelelő helyre rakják a robbanótölteteket, fel lehet gyújtani vele az összes épületet. Ez az öreg, kiszáradt fa úgy ég, mint a gyújtós. – Szlusajtye! – hangzott az alagút környékén elhelyezett hangszórókból. Az ezredes, mikrofonnal a kezében az alacsony beton kapusbódé tetején állt. – A földrengés elmúlt – kiabálta oroszul –, s bár súlyos károkat okozott és a tüzeket sem sikerült még eloltani, a nehezén már túl vagyunk. Maradjanak a folyóparton, várják meg a segítségünkre érkező fenntartó egységeket! Ez felsőbb parancs, elvtársak! Ne kényszerítsenek rá bennünket, hogy erőszakot alkalmazzunk. Kérem! – Miféle földrengés? – üvöltötte a rémült tömeg első soraiból egy férfi. – Maguknak elment az eszük! Én már átéltem földrengést, és biztosan tudom, hogy ez nem az! Ez fegyveres támadás! – Igen, igen! Megtámadtak bennünket! – hallatszott innen is, onnan is a tömegből. – Ellenséges invázió! – Nyittassa ki a kaput és engedjen ki bennünket, vagy lelőjük! Nyissák ki az alagutat! A géppisztolyukra feltűzött bajonettel felsorakozott katonák még visszatartották a tömeget, de a követelés egyre több helyről, s egyre határozottabban hangzott fel. Az ezredes, maga is már-már a hisztéria határán, elkeseredetten próbálta megnyugtatni az embereket. – Figyeljenek rám, s próbáljanak logikusan gondolkodni! – kiabálta. – Azért mondom, hogy földrengés, mert ezt az értesítést kaptam, és tudom, hogy igaz. Azt kérdezik, honnan tudom?... Hallottak akár csak egy lövést is? Nálunk és az összes többi telepen fegyveres rendőrök, katonák és kiképzők tartják fenn a rendet. Határozott parancsuk van arra, hogy minden erőszakos cselekményt meghiúsítsanak, a fegyveres támadásról nem is beszélve! És most megkérdezem, van maguk között valaki, aki hallott akár csak egyetlen lövést is? – Mit üvöltözik? – kérdezte Jason Benjamintól. – Megpróbálja meggyőzni őket, hogy földrengés volt. Nem hisznek neki, attól félnek, hogy megtámadtak bennünket. Az előbb éppen azt magyarázta, hogy erről szó sincs, hiszen nem hallatszottak lövések. – Lövések? – Ezzel érvel. Senki sem lőtt, márpedig anélkül nincs fegyveres támadás. – Lövések?... – Bourne megmarkolta a fiatal szovjet mellén a zubbonyt, és az arcába üvöltött: – Szólj neki, hogy hagyja abba! Állítsd le, az istenért! – Tessék? – Benjamin nem értette, mitől jött ennyire lázba az amerikai. – Hát nem érted? Ötletet ad a Sakálnak! – Miről beszélsz? – A lövésekről... a zűrzavarról! Éppen erre van szüksége! – Nyet! – egy asszony lépett ki az első sorból, s a térséget bevilágító lámpák fényében megállva, felkiabált a bódé tetején álló ezredesnek: – A robbanásokat bombák okozták! A levegőből támadtak meg bennünket! – Maga megbolondult – legyintett a katonatiszt. – Ha légitámadás történt volna, tele lenne az ég a Belopolból felszálló vadászokkal... A földből előtörő gázok okozták a robbanásokat... – az ezredes ezzel a hazugsággal fejezte be az életét. A géppisztolysorozat a parkolóban álló járművek közül jött, és lekaszálta a tisztet. Összecsuklott, s a kapusbódé mögé zuhant. A pánikba esett tömeget immár semmi sem állíthatta meg, a túlélés ösztöne legyőzte a fegyveres őröktől való félelmet. A megvadult emberek egymást letaposva zúdultak a keskeny rácsos kapura, ledöntötték, és már a víz alatti folyosó bejáratánál jártak. Jason a fiatal kiképzőt maga után húzva, kitért az útjukból, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a sötétbe borult parkolóról. – Tudod kezelni az alagút berendezéseit? – kérdezte Benjamin fülébe ordítva. – Persze! A parancsnoki állományból mindenki tudja, ez is a munkánkhoz tartozik. – A vasrácsokat is, amikről beszéltél? – Igen! – Hol az irányítószerkezet? – Az őrbódéban! – Rohanj! – kezébe nyomott egy riasztógyertyát, és az őrházra mutatott. – Van még nálam kettő, és két gránát is... Mihelyt meggyújtom az egyik gyertyát, engedd le az innenső lejáratot elzáró rácsot! Csak az innensőt! Megértetted? – De miért? – Most én parancsolok, Ben! Tedd, amit mondtam! Utána gyújtsd meg a gyertyát, és dobd ki az ablakon, hogy tudjam, megtörtént. – És aztán? – Olyat kell tenned, ami nem fog tetszeni, de muszáj... Vedd el az ezredes géppisztolyát, és zavard vissza a tömeget az utcára! Eressz egy sorozatot a lábuk elé vagy lőj a fejük fölé! Lehet, hogy megsebesülnek néhányan, de akkor is meg kell tenned. Meg kell találnom Carlost, és el kell vágnom a menekülőktől! Bármi áron! – Te megveszekedett őrült! – ordította magából kikelve Benjamin. – Ebben a kavarodásban egy csomó embert megölhetek! Neked elment az eszed! – Most jött meg igazán! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Bourne, és végignézett a kétségbeesett menekülőkön. – Nem találsz egyetlen ép elméjűtábornokot sem az orosz hadseregben, aki ne nekem adna igazat... Ezt nevezik bekalkulált veszteségnek. Fogadd el a kisebbik bajt, hogy megmenekülj a nagyobbtól! – Túl sokat kérsz tőlem! Az elvtársaimról, a barátaimról... oroszokról van szó! Te képes volnál rá, hogy belelőj egy amerikaiakból álló tömegbe? Elég, ha a fegyver egy kicsit megrántja a kezem, és máris tucatnyian halnak meg! Túl nagy a kockázat! – Nincs más választásod! Ha a Sakál felbukkan, elhajítok egy gránátot, és az húsz embert öl meg. – Rohadt gazember! – Ben, ha Carlosról van szó, nem érdekel, mit gondolnak rólam. Indulj! A fiatal kiképző tehetetlen dühében Bourne arcába köpött, és eltűnt a tömegben, hogy átküzdje magát az őrbódéhoz. Jason szinte fel sem fogta, mi történt; keze fejével letörölte az arcát, s a kerítéssel körülvett, jórészt árnyékba borult parkolót figyelte. Megpróbálta kitalálni, hol rejtőzhet a Sakál. A tartálykocsi mellett, párhuzamosan a kerítéssel, kilenc gépkocsi állt – két kisebb furgon, négy szedán és három tehergépkocsi, valamennyi amerikai gyártmány, vagy legalábbis annak az utánzata. Carlos ezek között, esetleg a tartálykocsi árnyékában húzódhat meg. Az utóbbit nem tartotta túl valószínűnek, mivel az üzemanyag-szállító állt a legmesszebb a szabadulást jelentő nyitott kaputól. Jason lekuporodott, és a háta mögötti zűrzavarral mit sem törődve, odamászott a derékig érő kerítésig. Karjában és lábában minden mozdulatra sajogtak, görcsbe rándultak az izmok. Tudomást sem vett a kínról, csak ment előre. Valaki megnyomott egy gombot, mert az őrbódé körüli térséget bevilágító reflektorok őrült táncba kezdtek, fénykévéik ide-oda cikáztak, tovább fokozva az elviselhetetlen zű rzavart. Hová mehetett Carlos? Hol bujkálhat? Két vadul szirénázó rendőrautó érkezett a parkolóba, egyenruhás férfiak ugráltak elő belőlük, de ahelyett, hogy a dolgukat tették volna, leállították a járműveket, és a kocsik között cikázva csatlakoztak a menekülőkhöz. Jason biztos volt benne, hogy mindkét járműből négyen szálltak ki, s mégis, ahol az előbb a második kocsival érkezők szaladtak, ott most csak három embert látott. De nem, a parkoló járművek között felbukkant a negyedik is. Mi olyan furcsa benne? Egyenruháján vörös és sárga jelzéseket látott, s mintha a sapkája eleje magasabb, az ellenzője pedig szélesebb lenne, mint az amerikai katonasapkáé... Bourne-t áramütésként érte a felismerés, tudta már, mit lát. Emlékképek támadtak fel benne abból az időszakból, amikor Madridban és Casaviejában Carlos és a falangisták kapcsolatai után kutatott. Igen, ez spanyol egyenruha! Carlos nyilván a spanyol telepen jutott be, orosztudását felhasználva átverekedte magát ide, és most így próbál menekülni. Jason felpattant, a menekülők után vetette magát, és elég alacsonyan ahhoz, hogy Benjamin az őrbódéból ne vegye észre, és ne értse félre, feléjük dobott egy szikrázó jelzőgyertyát. – Eto szrocsno! – kiáltott vissza futás közben hátrafordulva az egyik menekülő. – Szkoreje! – üvöltött rá egy másik is, de nem állt meg, rohant tovább a kapu felé. Bourne figyelte, amint a hét ember a kocsisor mögül előbukkanva átrohan a kapun. A nyolcadik nem volt sehol, a magas rangú spanyol tiszt valahol elmaradt tőlük. A Sakál kelepcébe került. Most! Jason kibiztosította az utolsó riasztógyertyát, és nagy lendülettel, a tömeg feje fölött az őrbódé felé dobta. Igyekezz, Ben! – biztatta magában társát, és előhúzta zubbonya zsebéből az utolsó előtti kézigránátot. Igyekezz! Mintha csak a ki nem mondott kérésre érkezett válasz lenne, az alagút felől felharsant a kétségbeesett tömeg állati üvöltése. A kiáltozásba géppisztoly ropogása, s a hangszórókból harsogó orosz parancsszavak vegyültek. A kiáltozás azonban nem maradt abba... Újabb sorozat és újabb parancsszavak. A hangosbeszélő közvetítette hang egyre magabiztosabbá, tiszteletet parancsolóbbá vált, s a tömeg lassan elhallgatott, csupán elvétve hallatszottak itt-ott rövid kiáltások. Bourne megdöbbenve látta a reflektorok fényében az őrház tetején álló Benjamint. A fiatal kiképző a megafonba beszélt, és bár Jason nem értette, mit mond, azt meg tudta ítélni, hogy a tömeg figyelme már rá irányul... Bármit mondott is Benjamin, az emberek végül engedelmeskedtek neki, és kezdtek visszatódulni az utcákba. A fiatalember diadalmasan a magasba emelte a meggyújtott riasztógyertyát, és észak felé mutatott vele, jelezve Bourne-nak, hogy bár az alagutat lezárta, sikerült emberáldozat nélkül visszafordítania a tömeget. Jason a földre vetette magát, hogy benézzen a járművek alá... Egy pár csizmás lábat vett észre a bal oldali harmadik járműmögött, alig húsz méterre a parkoló kijáratától. Megvan! Carlos most már az övé! Végre kézzelfogható közelségben érezte az éveken át tartó kegyetlen küzdelem végét. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne engedje eluralkodni magán a diadal mámorító érzését. Nincs még itt az ideje az ünneplésnek! Tedd, amit tenned kell! Lerakta pisztolyát, hogy kibiztosítson egy kézigránátot, majd a fegyvert ismét megmarkolva, a gépkocsisor felé rohant. Körülbelül harminc méterre az autótól újból a földre dobta magát, és a járművek alá vetette a kézigránátot. Az utolsó utáni pillanatban, amikor már nem volt visszaút, vette csak észre, hogy ismét hibát követett el. A kocsi mögött senki sem mozdult, a csizmák a helyükön maradtak –, mert csupán csizmák voltak. Jobbra vetődött, és testét a lehető legkisebbre összehúzva, görögve próbált minél távolabb jutni. A robbanás fülsüketítő volt, Jason körül fém- és üvegdarabok záporoztak. Mozogj, mozogj! – üvöltötte egy belső hang, s ő engedelmeskedett. Felpattant, és tüzelni kezdett a lángoló gépkocsira. A válasz egy pillanatot sem késett, s bár a legtöbb lövés mellé ment, az egyik a vállát, a másik a combját találta. Egy tehergépkocsi előtt állt, s csak egy töredék másodperccel az előtt sikerült oldalra ugrania, hogy egy lövedék ezer darabra zúzta a szélvédőt. – Te nem vagy ellenfél, Jason Bourne! – kiáltotta Carlos, a Sakál, és újabb dühödt sorozatot eresztett feléje. – Soha nem is voltál! Utánzat vagy, gyenge utánzat! – Akkor gyere és végezz velem! – üvöltött vissza Bourne. Felrántotta a vezetőfülke sofőrülés felőli ajtaját, majd a teherautó mögé futott, és felemelte 45-ös Coltját. A lövések hirtelen abbamaradtak – Carlos biztosan szembetalálta magát az üres fülkével, és egy pillanatra megtorpant. Aztán fém csattant fémen – a Sakál a fegyver tusával belökte az ajtót. Most! Jason kiugrott a teherautó mögül, s a spanyol egyenruhás alakot célba véve kilőtte a Sakál kezéből a géppisztolyt. Egy, kettő, három... A dörrenések váratlanul abbamaradtak, helyettük éles kattanás hallatszott – a tár nem fordult tovább, a fegyver csütörtököt mondott. Carlos lehajolt, és bár bal keze vérzett, és tehetetlenül lógott az oldala mellett, jobbjával vércseként csapott le a géppisztolyra. Bourne kirántotta tokjából bajonettjét, s a Sakál kezét célba véve, előrelendült, de elkésett. Carlos megszerezte a fegyvert, s Jasonnek már csak arra volt ideje, hogy elkapja a géppisztoly csövét Ne engedd! Tekerd! Használd a bajonettet... nem, inkább ne! Dobd el és fogd meg a csövet a másik kezeddel is! Egymásnak ellentmondó parancsok robbantak az agyában, őrület! Úgy érezte, képtelen levegőt venni, és nincs több ereje. Látása elhomályosult, vállába kínzó fájdalom hasított. A váll! A Sakál is a vállán sebesült meg, akárcsak ő! Ne engedd el a fegyvert! Próbáld elérni a vállát, de a géppisztoly csövét ne engedd el! Egy végső, elkeseredett erőfeszítéssel Bourne felcsapta a fegyver csövét, és sérült vállát célba véve, a tehergépkocsi oldalához lökte Carlost, A Sakál felüvöltött, kiejtette kezéből a géppisztolyt, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy berúgja a teherautó alá. Jasonnek pár pillanatig fogalma sem volt róla, honnan jött az ütés, csupán azt érezte, mintha kettéhasították volna a koponyáját. Beletelt pár másodpercbe, míg rájött, hogy ő okozta magának a fájdalmat. A lendülettől elzuhant, és nekiütődött a gépkocsi hűtőrácsának. Nem törődött vele, most már semmivel sem törődött. Carlosnak, a Sakálnak megint sikerült elmenekülnie! A Novgorodot uraló vakrémületet kihasználva, ezer lehetőség közül választhat, hogy egérutat nyerjen. Hiába volt minden? De megvolt még az utolsó kézigránátja. Miért ne? Kibiztosította, és a parkoló közepére dobta. Bízott benne, hogy Benjamin meghallja a robbanást, és szemét a környéken tartja. Jason felállt, s rogyadozó léptekkel elindult az őrház és az alagút felé nyíló kapu irányába. Teremtőm! Nem sikerült, Marie! Ne haragudj! Nem tudtam elvégezni, amit vállaltam. S ekkor, mintha Novgorod még végső agóniájában is ki akarná nevetni értelmetlen erőfeszítéseit, feltűnt előtte az alagút nyitott szája. A rács nem volt a helyén, az üresen tátongó nyílás szinte hívta, hogy menjen a Sakál után, folytassa a hajszát, amiről tudta, hogy úgyis értelmetlen. – Archie...? – hallotta valahonnan a háta mögül a szovjet kiképző döbbent hangját. Megfordult, és nézte az őrház felől futva közeledő Benjamint. – Jézusom! Azt hittem, meghaltál! – Mire kinyitottad a kaput, és hagytad, hogy a gyilkosom szép nyugodtan kisétáljon – mondta Bourne erőtlenül. – Miért nem küldtél érte mindjárt egy kocsit? – Nézz már körül alaposabban professzor! – Benjamin hangja elfúlt a futástól, és végighordozta tekintetét Bourne elgyötört arcán, véráztatta ruháján. – A kor tönkretette a látásodat? – Tessék? – Kapukat akarsz? Hát tessék! – Benjamin odakiáltott valamit az őrházban maradtaknak, s azok rögtön leengedték az alagút bejáratát elzáró, sűrűvasrácsot. Bourne csak nézte, és érezte, hogy valami nem stimmel körülötte. Korábban nem látta, de azt tudta, hogy nem így kellene kinéznie. A rudak mintha elgörbültek volna, és körvonalaik is szabálytalanok voltak. – Üveg – mondta egyszerűen Benjamin. – Üveg? – nézett rá értetlenül Jason. – Az alagút mindkét végén van egy betonba süllyesztett, tizenöt centi vastag üvegfal. – Mit beszélsz? – kiáltott rá Bourne, de Benjaminnak már nem kellett bővebb magyarázatba fognia. A Volhov folyó hullámai, mint egy hatalmas akváriumot, másodpercek alatt megtöltötték az alagutat, s a vízben feltűnt egy furcsán mozgó árnyék... egy emberi test. Bourne látott szájjal, meredten bámulta, és maradék erejét összeszedve, út közben kétszer térdre hullva, a vastag üvegfalhoz vánszorgott Nekitámaszkodott, és egészen közelről nézte, amint a még mindig befelé zúduló víz neki-nekilöki Carlos, a Sakál groteszk, görcsbe merevedett holttestét a rácsoknak. Jason Bourne üres tekintetében felcsillant a diadal fénye. Száját összeszorította, arcára önelégült kifejezés ült ki. Ővolt “A Gyilkos”, minden gyilkosok közt a végső győztes. De csak egy pillanatra. Az ijesztő maszk alól hamar előtűntek a hatalmas terhétől megszabadult David Webb szelíd vonásai. – Vége, Archie – szólalt meg mellette Benjamin. – Nem támad föl többé. – Elárasztottad az alagutat – állapította meg csendesen a tényeket Bourne. – Honnan tudtad, hogy ő az? – Megláttam nála a géppisztolyt. Őszintén szólva, először arra gondoltam, hogy Krupkin próféciája beteljesedett, te meghaltál, a gyilkosod pedig a leggyorsabb utat választva elmenekül. A spanyol egyenruhát meglátva, végképp összeállt a kép. – Hogyan tudtad elzavarni a tömeget? – Azt mondtam nekik, hogy három kilométerre innen, északra, bárkák várják őket, és mindenkit átvisznek a folyón... Egyébként Krupkinról jut eszembe, hogy sürgősen ki kell juttassalak innen. Gyere! A helikopterleszálló csak nyolcszáz méterre van, s dzsippel megyünk. Siess már, az isten szerelmére! – Ez Krupkin utasítása? – Egyenesen a betegágyából. A lelkünkre kötötte, hogy siessünk. – De miért? – Megmondom, nem árt, ha tudod. Valaki odafent – Krupkin nem tudja, kicsoda – kiadta a parancsot, hogy semmilyen körülmények között sem távozhatsz innen. Szerencséd, hogy ez az egész átkozott Novgorod kigyulladt, s ezt ki tudjuk használni. – Úgy érted, mi? – Nem én vagyok a hóhérod, mást jelöltek ki erre a megtisztelő feladatra. Énhozzám nem ért el a parancs, s ebben a felfordulásban már nem is fog. – Várj csak! Hova visz az a helikopter? – Tedd össze a kezed, professzor, s reménykedj, hogy Krupkin és az otthoni barátaid tudják, mit csinálnak. A helikopterrel elmégy Jelszkbe, s onnan egy repülőgéppel át a lengyel határon, Zomoscba, ahol egy hálátlan csatlósállam engedélyével minden jel szerint CIA-poszt működik. – De az még mindig a szovjet blokkban van! – A tieid állítólag várnak rád. Sok szerencsét! – Ben – nézett a fiatalember szemébe Jason. – Miért csinálod ezt? Megtagadod a parancsot... – Nem kaptam semmiféle parancsot! – kiáltott dühösen az orosz. – De ha kaptam volna is, akkor sem vagyok lélektelen robot! Volt egy célod, és sikerült elérned... Ha van valami esély az anyám... – Több is, mint egyszerűesély – vágott közbe Bourne. – Gyerünk, ne vesztegessük az időt! Jelszk és Zomosc csak a kezdet. Hosszú és veszélyes út vár rád, Archie. 42. Montserrat külső szigeteit lassan beborította az alkony. Sötétzöld foltokká váltak a látóhatárig nyúló, nagy kékségben, amelyet csak a korallzátonyokon megtörő hullámok fehér tajtékja, s az ég alján húzódó narancssárga csík tett változatosabbá. Tranquility Isleon, a Tranquility Inn strandja fölött húzódó villasor utolsó négy épületében egymás után gyúltak ki a villanyok, s a teraszokon néha feltűnt egy-egy ember, hogy gyönyörködjék a lenyugvó nap utolsó sugaraiban. A lágy szellő hibiszkuszillatot hozott, a parti szirtek között egy magányos csónak siklott be a lagúnába, gyomrában az üdülőtelep konyhájára szánt zsákmánnyal. Brendan Patrick Pierre Prefontaine egy pohár Perrier-vel a kezében kilépett a tizenhetes villa teraszára, ahol Johnny St. Jacques a korlátnak támaszkodva, torukkal kevert rumját kortyolgatta. – Mit gondol, mikor tudnak ismét nyitni? – kérdezte a levitézlett bostoni bíró, s leült a fehérre festett kovácsoltvas asztalhoz. – Az épületben esett kárt pár hét alatt ki lehet javítani, de ahhoz, hogy a történteket elfelejtsék, sokkal több időre van szükség – válaszolta a Tranquility Inn tulajdonosa. – Mégis, mennyi időbe telik? – Legalább négy, de inkább öt hónapot várok, mielőtt szétküldöm a prospektusokat. A szezonkezdetet ugyan lekésem, de nincs más választásom. Marie is egyetért velem. Ha korábban hirdetnék, az nemcsak ízléstelen lenne, hanem a sietség fel is támasztaná a legvadabb pletykákat... Terroristák, kábítószeresek, korrupt kormányzat – semmi szükségünk az ilyesmire, és nem is szolgáltunk rá. – Mint már említettem, tudok fizetni – mondta az egykor nagy tiszteletnek örvendő, néhai massachusettsi kerületi bíró. – Feltehetően nem a legmagasabb szezonárakon, de annyim azért van, amennyi elegendő egy villa bérleti díjára és az ellátásra. – Felejtse el! Annyival tartozom magának, hogy életem végéig sem leszek képes törleszteni. Addig marad Tranquilityn, amíg csak kedve tartja. – St. Jacques ellépett a korláttól, s leült az asztalhoz. – Ezekért az emberekért aggódom – intett a part felé. – Három-négy halászcsónaknak szoktam munkát adni, most pedig egy is elég lesz, hogy ellásson bennünket, a személyzet megmaradt részét. Mellesleg, ők is csak a fele fizetésüket kapják. – Akkor mégis szüksége van a pénzemre. – Miféle pénzre? Ne hülyéskedjen már, bíró úr! Nem akarom megbántani, de meglehetősen részletes beszámolót kaptam önről Washingtonból. Éveken át az utcán élt. – Ja, persze, Washington! – válaszolt hanyagul Prefontaine, és poharát felemelve, kedvtelve nézegette, hogyan világítják át a lenyugvó nap utolsó sugarai az italt. – Általában tizenkét lépéssel el van maradva az események mögött, de ha olyasmiről van szó, amihez neki is köze van, akkor többnyire hússzal. – Miről beszél? – Randolph Gatesról beszélek. – Arról a bostoni csirkefogóról, aki David nyomára vezette a Sakált? – kapta fel a fejét St. Jacques. – A tökéletesen megváltozott Randolph Gatesról beszélek, Johnny, akinek már csak az anyagi helyzete a régi…szerencsére. Na és persze, az esze is ugyanolyan, amilyennek évekkel ezelőtt a Harvardon megismertem. Nem a legbriliánsabb elme, de – hála kiváló szónoki képességeinek el tudja hitetni magáról, hogy az. – Most már tényleg nem értem, miről beszél. – A múltkoriban meglátogattam a rehabilitációs szanatóriumban, Minnesotában... vagy Michiganben? Már nem is tudom, mert első osztályon repültem, s ahányszor csak kértem, mindig hoztak inni. Lényeg az, hogy találkoztunk, és megállapodtunk néhány dologban. Gates átállt, Johnny. Ezentúl az egyszerűemberekért fog harcolni, és nem a piszkos pénzügyi manővereket folytató nagyvállalatokért. Megígérte, hogy ha kijön, azok ellen fog küzdeni, akik, miközben milliárdos üzleteket kötnek, emberek ezreit fosztják meg munkájuktól. – De hogyan lesz rá képes? – St. Jacques szavaiból érződött, hogy nem nagyon hisz a lehetőségben. – Úgy, hogy maga is nyakig volt ezekben az üzletekben. ő ütötte nyélbe őket, ismeri az összes piszkos fogást, és tudását most kész a jó ügy szolgálatába állítani. – De miért? – Mert visszakapta Edithet. – Az isten szerelmére, ki az az Edith? – A felesége... – mondta Prefontaine, s egy pillanatra elmerengett az emlékein. – Tulajdonképpen még mindig szerelmes vagyok bele. Szerelmes, attól a pillanattól fogva, hogy először megláttam, de sajnos, abban az időben egy köztiszteletben álló bíró, akinek felesége és gyermeke volt – még ha a legrondábbak is ebből a műfajból –, nem engedhette át magát ilyesfajta érzelmeknek. A nagy Randy nem érdemelte meg azt a nőt; remélem, most megpróbálja pótolni korábbi mulasztásait. – Ez rettentően érdekes, de mi köze mindennek a megállapodásukhoz, s egyáltalán, miről beszél? – Nem említettem volna, hogy Lord Randolph of Gates óriási pénzeket keresett azokban a tisztességtelen munkával eltöltött, de éppen ezért igen jövedelmező években? – De igen. És? – Nos, hálából szolgálataimért, melynek köszönhetően ép bőrrel szabadult egy életveszélyes, egyébként Párizshoz kapcsolódó helyzetből, úgy döntött, hogy bizonyos anyagi ellenszolgáltatást nyújt nekem. Döntésében az is motiválhatta, hogy felmérte, milyen sokat tudok... Van egy olyan érzésem, hogy a tárgyalóteremben megvívott győztes csaták után pályamódosításra készül, és bíró akar lenni. Ha sejtésem nem csal, az én egykori beosztásomnál jóval magasabb tisztségre törekszik. – És? – És ezért, feltéve, hogy eltűnők Bostonból, és távol tartom magamat a dolgaitól, a bankja életem végéig évi ötvenezer dollárt fog átutalni nekem. – Jézusom! – Pontosan ezt mondtam magamnak én is, amikor beleegyezett. Több mint harminc év után még egy istentiszteletre is elmentem, annyira megrendített az eset. – Ez gyönyörű, de többé nem mehet haza. – Haza? – Prefontaine keserűen felnevetett. – Hát otthon volt az? Ha igen, akkor is találhatok magamnak újat. Egy Peter Holland nevű, a Központi Hírszerző Hivatalnál dolgozó úr segítségével sikerült megismerkednem montserrati barátjával, Sir Henry Sykesszal, aki bemutatott egy nyugalomba vonult és szülőföldjére visszatért londoni ügyvédnek, Jonathan Lemuelnek. Az amerikai és az angol jogról szerzett ismereteinket felhasználva, valószínűleg nyitunk egy export-import engedélyezéssel foglalkozó tanácsadó irodát. Néhány jogszabályt még meg kell hozzá tanulnunk, hogy sikeresen mű ködhessünk, de azt hiszem, menni fog. Úgy gondolom hát, hogy még évekig élvezhetem az ön vendégszeretetét. St. Jacques némán felállt, újratöltötte a poharát, s furcsa, hitetlenkedő pillantást vetett az egykori bíróra. A tizennyolcas villában Morris Panov kilépett hálószobájából, és lassú, bizonytalan léptekkel elindult a nappaliban üldögélő Alex Conklin felé. Az orvos könnyűtrópusi inget viselt, a ritka szövésűanyagon át jól látszott a felsőtestét borító kötés. Bal karja tehetetlenül himbálózott járás közben. – Majdnem húsz perc kellett hozzá, hogy ezt a felesleges vacakot beleerőltessem az ingujjba – mondta dühösen, de minden önsajnálat nélkül. – Szólhattál volna – válaszolt Alex, és megfordult a tolószékével. – Elég gyorsan tudok közlekedni ezzel a csodajárgánnyal. Igaz, néhány éve már gyakorlom a quasimodói létet. – Kösz az ajánlatot, de inkább megpróbálok egyedül felöltözni. Ha jól tudom, te is rögtön járni kezdtél, mihelyt megkaptad a protézist. – Mindenki így van ezzel, doki. A könyveid biztosan említik is az ilyen eseteket. – Igen. Ezt hívják ostoba önfejűségnek. – Pedig nem az – válaszolta az egykori CIA-ügynök, és nézte, amint a barátja nehézkesen beleereszkedik az egyik fotelbe. – Tényleg nem – bólintott Mo. – Az ember mindenekelőtt megpróbál önálló maradni. Tégy meg mindent, amire képes vagy! Segítséget pedig csak rendkívüli esetekben kérj. – Azért jó oldala is van a dolognak – Alex mosolyogva megigazította a torkát borító kötést – Rosszabb már nem lesz, csak egyre jobb. Naponta újabb és újabb fogásokat tanulsz meg. Fantasztikus, mikre képesek azok a kis szürke sejtek a fejünkben. – Nekem mondod? Még az is lehet, hogy ezentúl ennek a kutatásával foglalkozom majd... Hallottam, hogy telefonálsz. Ki volt az? – Holland. Moszkva és Washington között valósággal izzanak a drótok. Mindenki a szigorúan védett, titkos vonalakon akar tárgyalni, nehogy bármi is kiszivárogjon. – A Medúza? – Ezt a nevet nem is hallottad! Nem tudok róla én sem, és senki az ismerőseink közül. Éppen elég vérveszteség érte már a nemzetközi gazdaságot – a kiömlött igazi vérről nem is beszélve – ahhoz, hogy bárki is megkérdőjelezze a két kormánynak az ostoba intézményeik ellenőrzése érdekében tett lépéseit – jelentette ki Conklin, és barátjára kacsintott. – Ostoba? Mi lenne, ha egyszerűen csak bűnöst mondanánk? – kérdezte Panov. – Langley és a Dzerzsinszkij tér úgy döntött, hogy túlságosan fontos érdekek forognak kockán, a State Department és a moszkvai Minisztertanács fejesei pedig egyetértettek velük. Senkinek sem tenne jót, ha a hivatali visszaéléseket nyilvánosságra hoznák. Egyébként, hogy tetszik a kifejezés? Hivatali visszaélés. Gyilkosság, bérgyilkosság, emberrablás, zsarolás, súlyos korrupció, a szervezett bűnözés felhasználása az óceán mindkét oldalán, s ezt az egészet egyszerűen csak hivatali visszaélésnek nevezik. Úgy döntöttek, hogy jobb, ha nem verik nagydobra az ügyet, és mentik a menthetőt. – Ez undorító. – Ez a realitás, doktor. Most legalább tanúja lehetsz a modern történelem egyik legnagyobb szabású ügyletének, amelyet szuverén nemzetek kötöttek egymással... Az egészben az a legundorítóbb, hogy valószínűleg igazuk is van – mondta keserűen Conklin. – Ha a Medúza üzelmeire fény derül – márpedig ha belevágnak, akkor mindent ki kell tálalniuk –, a közfelháborodás miatt mindkét oldalon fejek tucatjainak kell lehullaniuk. Az ilyen tisztogatások vákuumot teremtenek a legfelsőbb irányítói szinteken, s a mai időkben a hatalmi űrt egyik fél sem engedheti meg magának. Az ismerős ördög még mindig jobb, mint a következő, ismeretlen. – Mi történik tehát? – Szép csöndben megállapodnak – mondta elgondolkozva Alex. – A Medúza mű veletei földrajzilag olyan kiterjedtek, szerkezetüket tekintve pedig annyira bonyolultak voltak, hogy a kívülálló egyszerűen képtelen maradéktalanul feltárni őket. Moszkva tehát egy csapat pénzügyi szakértő társaságában szépen hazaküldi Ogilvie-t, s a mi szakértőinkkel karöltve megkezdik a szervezet felgöngyölítését. Holland szerint a NATOországok és a keleti tömbhöz tartozó államok pénzügyminisztereinek bevonásával tartanak majd egy soha be nem jelentett, titkos gazdasági minicsúcsot. Ahol lehet, az érdekeltek egyetértésével beolvasztják a fogadó ország gazdaságába a Medúza vállalkozását. A lényeg az, hogy a nemzetközi pénzvilágban ne törjön ki a pánik, ne kerüljön sor üzemek bezárására, nagyvállalatok összeomlására. – Ezért aztán szép csendben eltemetik a Medúza – ügyet bólintott Panov. – A történelem mindig ismétli önmagát, nem először kerül sor ilyesmire. – Csak éppen most minden érintett fél nyer a dolgon – figyelmeztette Alex. – És mi van az olyan emberekkel, mint Burton, a vezérkari főnökök egyesített bizottságában vagy Atkinson Londonban? – Ők csak végrehajtók, üzenetközvetítők voltak. Egészségi okokból nyugdíjba vonulnak, s elhiheted, hogy végtelenül hálásak érte. Panov fájdalmas grimaszt vágott, ahogy megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a fotelben. – A bű neit ugyan nem ellensúlyozza, de a Sakál végül is jó ügyet segített, nem? Ha nem eredtek a nyomába, a Medúzára se bukkantatok volna rá soha. – Ezt nevezik a bűnösök véletlen találkozásának, Mo – válaszolt Conklin. – Ha megengeded, nem fogom posztumusz kitüntetésre javasolni. – Szerintem több mint véletlen egybeesés – rázta meg a fejét Panov. – Végső soron Davidnek igaza volt. Függetlenül attól, hogy tudatosan hozták-e létre vagy csak kihasználták, a kapcsolat létezett. Valaki a Medúzából a Jason Bourne nevet felhasználva, megöletett egy prominens személyiséget a Sakál működési területén. Az az illető jól tudta, mit csinál. – Teagartenre gondolsz? – Igen. DeSole, ha neveket nem is említett, de a lényegét biztosan elmondta az Utcakő 71.-nek, különben Bourne nem került volna fel a Medúzánál a kivégzendők listájára. Mikor tudomást szereztek róla, hogy Jason – David – Párizsban van, visszatértek az eredeti forgatókönyvhöz: Bourne a Sakál ellen. Teagarten meggyilkolásával megszerezték maguknak az egyetlen embert, aki képesnek látszott arra, hogy végezzen Daviddel. – Ezt tudjuk. Mire akarsz kilyukadni? – Hát nem érted, Alex? Gondolj csak bele! A végkifejlet Brüsszelben kezdődött. David ezt a hazugságot használta fel arra, hogy tudassa Marie-vel és Peter Hollanddel – életben van. Emlékezz rá, milyen határozottan ragaszkodott hozzá, hogy a közleményben benne legyen: Anderlechtet pirossal bekarikázták a térképen. – Ezzel csupán egy halvány reményt adott. A mi szakmánkban, Mo, a reménynek nem sok haszna van. – Nincs igazad, ennél sokkal több volt. Holland ennek hatására adta ki a parancsot, hogy minden európai állomáshelyünkön készüljenek Jason Bourne, a bérgyilkos fogadására, és minden lehetséges eszközt felhasználva, juttassák őt haza. – Ezúttal sikerült, de előfordul, hogy az ilyen intézkedéseknek semmi eredményük. – Sikerült, mert egy Jason Bourne nevűember már hetekkel korábban tisztában volt vele, hogy csak akkor érhet Carlos nyomába, ha a megfelelő emberekhez eljut az ő korábbi, már régen elfelejtett kapcsolatuk híre. Megcsináltátok, amit ő eltervezett, és sikerült. – Meglehetősen kacskaringós úton – szólt elgondolkozva Conklin. – Sötétben tapogatózva indultunk el. Halvány lehetőségekkel, feltételezésekkel kellett dolgoznunk. – Feltételezésekkel? Ez így nagyon személytelenül hangzik. Tudod te, milyen vihart támaszthat az agyban a legelvontabbnak tűnő ötlet is? – Honnan tudnám? Azt sem értem, mit kérdezel, miről beszélsz. – Azokról a kis szürke sejtekről, Alex. – Most aztán sikerült teljesen megkavarnod – csóválta elégedetlenül a fejét Conklin. – Te az előbb a bűnösök véletlen egymásra találásáról beszéltél. Én inkább azt mondanám, hogy a bűnök vonzzák egymást. A mágneses mezőt ti húztátok meg, Daviddel, a Medúza körül. Conklin megfordította a székét, és közelebb gördült a teraszra nyíló ajtóhoz. Montserrat mögött már csak egy keskeny, narancssárga csík látszott az ég alján. – Szeretném, ha minden olyan egyszerűlenne, mint elképzeled, Mo – szólt vissza –, de tartok tőle, hogy nem az. – Mi volna, ha érthetőbben fogalmaznál? – Krupkinnak vége. – Micsoda. – Gyászolom, mint barátot és mint ellenfelet. Minden segítséget megadott nekünk, a végén pedig azt tette, amit helyesnek látott, és nem azt, amit parancsoltak neki. Engedte elmenekülni Davidet, és most ezért kell fizetnie. – Mi történt vele? – Holland szerint öt napja eltűnt a moszkvai kórházból. Egyszerűen fogta a ruháit, és kisétált. Senki sem tudja, hova, de egy órával azután, hogy eltűnt, megérkeztek a KGB emberei, hogy letartóztassák, és a Lubjankára vigyék. – Ezek szerint nem kapták el. – Ez csak idő kérdése. Ha a Kreml kiadja a riadóparancsot, akkor minden országutat, vasútvonalat, repülőteret és határátkelőhelyet mikroszkóp alá vesznek. Az ösztönzőknek senki sem képes ellenállni: akiről kiderül, hogy futni hagyta, az tíz évre bizton számíthat a Gulagon. Szóval: csak idő kérdése, a rohadt életbe! Valaki kopogott, és Panov kiszólt: – Nyitva van! Bújj be! A simára borotvált arcú, makulátlan öltözékűüzletvezető-helyettes, Mr. Pritchard jelent meg az ajtóban. Kihúzta magát, mint aki nyársat nyelt, de csodával határos módon még így is képes volt maga előtt tolni egy megrakott tálalóasztalt. – Buckingham Pritchard, szolgálatukra, uraim – jelentette be méltóságteljes hangon. – Ha megengedik, hoztam néhány tengeri csemegét kollégiumi megbeszélésükhöz, mielőtt felszolgálnák önöknek a vacsorát, melynek elkészítését személyesen ellenőriztem, lévén, hogy szakácsunk hajlamos a tévedésekre megfelelő szakmai útmutatás nélkül, amit viszont tőlem maradéktalanul megkapott. – Kollégiumi? – kérdezte Alex, szédülten a kusza szóáradattól. – Lassan harmincöt éve már, hogy kikerültem a kollégiumból. Nem inkább kollegiálist vagy barátit akart mondani? – Ne kérd számon rajta az angol nyelv finomságait – korholta halkan Panov. – Mondja, Pritchard, nincs melege ebben az öltözékben? – fordult az üzletvezetőhelyetteshez. – Rólam ömlene a víz, ha ilyesmit kellene felvennem. – Én nem szoktam izzadni, uram. – Azért fogadok a nyugdíjamba, hogy ugyancsak megizzadt, amikor Mr. St. Jacques visszatért Washingtonból – támadt rá Alex. – Még hogy Johnny terrorista! – Azt az apró incidenst már régen elfelejtettük, uram – válaszolt sztoikus nyugalommal Pritchard. – Mr. Saint Jay és Sir Henry tökéletesen megértette, hogy kiváló nagybátyámat és engemet is csak gyerekes kíváncsiság vezetett. – Hát persze – zárta le a témát Conklin, s ügyelve rá, hogy Pritchard ne vegye észre, lemondóan legyintett. – Elrendezem a heverőket, uraim, s megnézem, van-e jég a vödörben. Az étel pillanatokon belül itt lesz. – Ez igen kedves öntől – bólintott elismerően Panov. David Webb a teraszra nyíló ajtóban állt, s a feleségét nézte, amint a mese utolsó sorait olvassa a fiuknak. Mrs. Cooper egy karosszékben bóbiskolt, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felpattanjon, ha a félig nyitott ajtón át felhangzik a szomszéd szobából Alison sírása. Marie halkan, kifejezően olvasott, Jamie csodálkozó szemmel, résnyire nyitott szájjal hallgatta. David arra gondolt, hogy a felesége akár színésznőnek is mehetett volna. Nemcsak átélő és előadói képessége, hanem minden külső adottsága is megvolt hozzá. Kifogástalan alakja rögtön rabul ejtette a tekintetet, s akinek a közelében megjelent, képtelen volt kivonni magát a hatása alól. – Holnap majd te olvasol, apa – ugrott le az ágyról a mese végeztével Jamie, felébresztve Mrs. Coopert. – Már ma is akartam neked olvasni – válaszolt védekezőn Webb, és beljebb lépett az ajtóból. – Még mindig olyan rossz szagod van – rázta meg a fejét a gyerek. – Apádnak nincs rossz szaga, Jamie – szólt rá mosolyogva Marie. – Mondtam már, hogy csak a kenőcsöt érzed, amit az orvos bácsi írt fel a sebeire. – Akkor is büdös! – Ne vitatkozz egy értelmes gyerekkel, pláne, ha igaza van – figyelmeztette a feleségét David. – Korán van még, anya – kezdte a győzködést Jamie. – Ha lefekszem, felébresztem Alisont, és megint elkezd sírni. – Tudom, drágám, de apával át kell mennünk a bácsikhoz... – Meg az új nagypapámhoz! – kiáltott lelkesen a kisfiú. – Brendan nagypapa azt mondta, megtanít majd, hogyan lehetek bíró. – Az isten óvja szegény gyereket – szólt közbe Mrs. Cooper. – Az az ember úgy öltözködik, mint egy páva. – Bemehetsz a hálószobánkba, és nézheted a tévét – mondta gyorsan Marie, jobbnak látva elkerülni a témát. – De csak egy fél órát... – Auu! – Na jó, nézheted egy órát. De Mrs. Cooper fogja kiválasztani a csatornát. – Kösz, anya! – Jamie boldogan berohant szülei hálószobájába, és Mrs. Cooper is felállt. – Pihenjen csak! Majd én bekapcsolom neki – szólt utána Marie. – Nem, Miss Marie, maradjon a férjével – intette le az idős néger nő. – Látszik rajta, hogy fájdalmai vannak, szüksége van a gondoskodásra, de nem mondaná egy szóval sem, ha belepusztul is – fűzte hozzá, és behúzta maga mögött az ajtót. – Igaz ez, drágám? – kérdezte Marie, és Davidhez lépett. –Tényleg fáj? – Utálom kétségbe vonni egy tisztelete méltó matróna szavait, de most az egyszer tévedett. – Miért kell neked egy tucat szót használnod, amikor egy is elég lenne? – Azért, mert állítólag elismert kutató vagyok. Mi, tudósok, igyekszünk elkerülni az egyenes utat, mert azzal megfosztanánk magunkat a kimagyarázkodás lehetőségétől, ha kiderül, hogy még sincs igazunk. Csak nem vagy értelmiségellenes? – Nem – válaszolta Marie. – Látod, ez egy egyszerű, egyszavas kijelentés. – És az mire jó? – kérdezte Webb. Lágyan átölelte az asszonyt, és hosszan megcsókolta. Mindketten érezték, hogy feltámad bennük a vágy. – Arra, hogy megmondjuk az igazat – hajtotta hátra a fejét Marie. – Kertelés és különböző kikötések nélkül. Pusztán a tényeket. Azt, hogy öt meg öt az tíz, s nem kilenc vagy tizenegy. Pontosan tíz. – Hála istennek, nálad az öt meg öt mindig tíz. – Ez elég banális válasz volt, de elfogadom... Érzem, hogy kezdesz megnyugodni, és elfelejted Jason Bourne-t. így van? – Nagyjából. Míg Alisonnál voltál, Ed McAllister hívott fel a Nemzetbiztonsági Ügynökségtől. Benjamin anyja úton van Moszkvába. – Ez csodálatos, David! – Jókat nevettünk, és közben az jutott eszembe, hogy korábban soha nem hallottam McAllistert nevetni. Furcsa volt, de kellemes. – Eddig képtelen volt szabadulni a bűntudattól. Elküldött bennünket Hongkongba, s ezt sohasem tudta megbocsátani magának. Most megnyugodott, tudván, hogy élsz, visszajöttél és szabad vagy. Én valószínűleg képtelen leszek végleg megbocsátani neki, de nem fogom éreztetni vele, ha beszélünk. – Boldog lesz tőle. Egyébként mondtam neki, hogy hívjon fel. Valamikor meghívhatnánk vacsorára. – Ilyen messzire azért nem mennék – rázta meg a fejét Marie. – És Benjamin anyja? Az a fiú megmentette az életemet. – Talán egy gyors villásreggelire. Majd meglátjuk. – Vedd le rólam a kezed, asszony – szólt a feleségére tettetett szigorúsággal David. – Még tizenöt másodperc, és kipenderítem a szobánkból Jamie-t és Mrs. Coopert, s követelni fogom férji jogaimat – Csábító ajánlat, tisztelt uram, de azt hiszem, az öcskös számít ránk – lépett hátra mosolyogva Marie. – Három olyan pasassal, mint a barátaink, még egy ontariói farmergyerek sem képes megbirkózni. – Nagyon szeretem őket. – Én is. Gyere, menjünk. Az ég sötét volt, a nyugati horizonton is már csak egy halvány csík látszott. A tizennyolcas villa teraszán üvegburába zárt gyertyák árasztottak meghitt, meleg fényt az asztal körül ülőkre, A beszélgetés is halk, meghitt volt, mint általában olyan emberek között, akik valami szörnyűmegpróbáltatásból megmenekülve, a bennük felgyülemlett feszültség maradékától is igyekeznek szabadulni. – Próbáltam megértetni Randyvel, hogy a szerződések megváltoztathatatlanságának elve erősen kétségbe vonható, ha az idő múlásával valamelyik fél olyan ismeretek birtokába jut, amelyek alapvetően módosítják a szerződéskötéskor fennálló nézeteit – magyarázta okfejtésébe teljesen belefeledkezve Prefontaine. – Ez tökéletesen nyilvánvaló, de nem hiszem, hogy bárki is megkérdőjelezné a helyességét – mondta Alex. – Pedig Randy éppen ezt tette. Kristálytiszta logikával felépített érvelésével az őrületbe tudott kergetni minden bíróságot, és hatalmas pénzeket szerzett a megbízóinak. – Sokszor valami hasonlót csinálunk mi is, közgazdászok – nevetett Marie. – Emlékszel, öcskös, meséltem is róla? – Már akkor sem értettem belőle egy szót sem. – Szerencsére a mi szakmánkban ilyesmi nemigen fordul elő – állapította meg elégedetten Panov. – Sok kellemetlenségünk a szándékosan elnagyolt alkotmányunknak köszönhető – folytatta fejtegetését a bíró. – Az alapító atyák, ha nem is vallották be, biztosan olvasták Nostradamust Megértették, hogy nem hozhatnak törvényeket a jövőre nézve, mert fogalmuk sincs róla, hogy az milyen lesz, s milyen szabályozást követel majd egykor a társadalom. Ezért aztán szándékosan kiskapukat építettek be életük főművébe. – Amelyeket például Randolph Gates mesterien ki is használt – fűzte hozzá Conklin. – Csak nézzék meg, milyen gyorsan meg fog most változni – csóválta meg a fejét Prefontaine. – Mindig kiválóan meg tudta állapítani, merről fúj a szél, és elég ügyes ahhoz, hogy rögtön befogja a vitorlájába. – Nem tehetek róla, még mindig gyakran eszembe jut, vajon mi lehet annak a kamionsofőrnek a feleségével – fordult Alexhez Panov. – Képzelj el egy békés vidéki házat virágoskerttel, fehérre festett kerítéssel, meg ami még hozzá jár – válaszolt szórakozottan Conklin. – Még mindig jobb így, mintha megtudnád, mit tett vele a férje. – Miféle sofőrfeleségről beszéltek? – nézett rájuk St. Jacques. – Ne légy kíváncsi, jobb, ha nem mondják el – figyelmeztette a nővére. – Meg ott van az a piszok katonaorvos, aki telepumpált Amytallal – tört fel az újabb emlék Panovból. – El is felejtettem mondani, hogy egy kórházat vezet Leavenworthben – felelte Conklin. – Akadnak néha furcsa dolgok az ember életében... Szegény öreg Krupkin is, az elegáns allűrjeivel... Rengeteggel tartozunk neki, és képtelen vagyunk segíteni rajta. A társaság egy pillanatra elcsendesedett. Mindenki a férfira gondolt, aki szembe mert szállni egy monolitikus rendszerrel, amikor az David Webb életét követelte tőle. David Webbét, aki a többiektől kicsit távolabb, a terasz korlátjánál állt, s éppen arra gondolt, hogy jó időbe telik, míg mindent elfelejt, amit el akar felejteni. Jason Bourne-nak el kell tű nnie az életéből, csak az a kérdés, mikor. Most nem! Mintha az előbb még békés égbolt omlott volna rá, a nyugalomnak egy szempillantás alatt vége szakadt, és folytatódott az elmúltnak hitt rémálom. A tenger felől három katonai helikopter közeledett, géppuskatűzzel pásztázva végig a partvonalat, s a vízen egy gyors motorcsónak száguldott a part felé. – Riadó! – üvöltötte hordozható rádióadójába St. Jacques. – Mindenki fegyverbe! – Ez képtelenség, hiszen a Sakál meghalt – nyögött fel Conklin. – De az emberei élnek! – kiáltotta Bourne, akiben már nyoma sem volt David Webbnek, és Marie-t a földre rántva, kikapta zsebéből a pisztolyát A felesége döbbenten nézte, nem tudta, hogy még mindig fegyvert hord magánál. – Ez őrület! – Ez Carlos! – válaszolta Jason, s a korláthoz rohant. – Még halálában is parancsol nekik. – Baromság! – kiabált Alex, de azért Panovot maga után húzva, igyekezett minél távolabb kerekezni a gyertyákkal bevilágított asztaltól. A rotorok dübörgését túlharsogva, megszólalt az elöl haladó helikopter hangosbeszélője: – Láthatja, hogy belőttük a partot – figyelmeztette a motorcsónak utasát a pilóta. – Miszlikbe tépjük, ha nem állítja le rögtön a motort... Na látja, így mindjárt más! Sodródjanak a parthoz, és kezüket a tarkójukra téve, mindketten szálljanak ki. Nyomás! A két kísérő helikopter fényszórójával a motorcsónakot célba véve a víz fölött lebegett, a vezérgép pedig a homokot felkavarva leszállt a parton. Négy katona ugrott ki belőle, s a közeledő motorcsónakra szegezte fegyverét. – Pritchard! – kiáltotta St. Jacques, aki a tizennyolcas villa teraszán tartózkodók közül elsőnek tért magához a meglepetéstől. – Gyorsan a távcsövemet! – Már előkészítettem – ugrott hozzá a szolgálatkész üzletvezető-helyettes. – Engedelmével a lencséket is megtisztítottam. – Mit látsz? – kérdezte a sógorát türelmetlenül Bourne. – Nem is tudom. Két férfi jön. – Az egyik valami katonaféle – egészítette ki Conklin. – Add ide! – ragadta ki St. Jacques kezéből a távcsövet Jason. – Mi történt, David? – kérdezte rémülten Marie, meglátva a férje arcára kiülő döbbenetet. – Megérkezett Krupkin – válaszolta Bourne, s lassan leengedte a távcsövet. Dmitrij Krupkin a fehérre festett öntöttvas asztalnál ült, arca sápadt volt, és senkihez nem szólt egy szót sem, amíg meg nem itta a harmadik brandyjét is. Panovhoz, Conklinhoz és David Webbhez hasonlóan, neki is fájdalmas sebesülései voltak, de hármójuktól eltérően nem pocsékolta az erejét arra, hogy titkolja szenvedését. Tudta, hogy ami ezután jön, az csak jobb lehet a korábbiaknál. Elegánsnak cseppet sem nevezhető ruházata szemmel láthatólag zavarta. Időről időre rosszallóan végignézett magán, majd megvonta a vállát, mintegy jelezve, hogy nem tart már soká ez a tű rhetetlen állapot. Első szavait a tengerészkék nadrághoz őszibarackszín guayaberát viselő Brendan Prefontaine-hez intézte: – Tetszik nekem ez a ruha. Jó szellős és a színei tökéletesen illenek a trópusokhoz. – Köszönöm – a bíró örömmel nyugtázta a bókot. Megtörténtek a bemutatkozások, s pillanatok alatt kérdések özöne árasztotta el a szovjet hírszerzőt. Krupkin felemelte a kezét, mint a pápa, amikor áldást oszt lakosztályának a Szent Peter térre néző erkélyéről, s szavait mindannyiukhoz intézve, megszólalt: – Nem kívánom untatni önöket Oroszország Anyácskából idáig vezető repülőutam jelentéktelen részleteivel, mindössze annyit mondanék, hogy mélységesen felháborított az a mértéktelen korrupció, és soha nem felejtem el azt a borzalmas kiszolgálást, amelyben a rengeteg pénzemért részem volt... Egyébként, ha már itt tartunk, örökké hálás leszek a Credit Suisse-nek és kis zöld papírjainak. – Mondja csak el, hogyan történt – biztatta Marie. – Drága hölgyem, ön gyönyörűbb, mint amilyennek elképzeltem – bókolt elismerően Krupkin. – Ha lett volna alkalmunk találkozni Párizsban, biztosan elrabolom ettől a dickensi figurától, akit ön a férjének nevez. Teremtőm, ez a haj! Fenséges! – Ha megkérdezné tőle, milyen színű, biztosan nem tudná megmondani – mosolygott az asszony. – Ezentúl magával fogom sakkban tartani. – Korához képest azért nem is néz ki rosszul. – Csak nekem köszönheti. Teletömöm különböző pirulákkal, Dmitrij. Most pedig meséljen, mi történt? – Mi történt? Az történt, hogy lelepleztek. Elvették a szép genfi házamat, és odaadták a nagykövetségnek. Pótolhatatlan veszteség! – Kezdjük talán onnan – szólt közbe Webb –, hogy egy moszkvai kórházban feküdt, megtudta, hogy valaki elrendelte a kivégzésemet, s utasította Benjamint, hogy menekítsen ki Novgorodból. – Megvannak a magam forrásai, Jason. Egyébként a legmagasabb szinten is történhetnek hibák, és senkit nem akarok a vádlottak padjára ültetni azzal, hogy neveket említek. A nürnbergi per, ha másra nem is, arra megtanított bennünket, hogy a bűnös parancsokat nem szabad teljesíteni, függetlenül attól, hogy hol és ki adja ki őket. Mi, oroszok, sokkal többet szenvedtünk a legutóbbi háborúban, mint bárki az amerikaiak közül. Emlékszünk rá, és vigyázunk arra, hogy ne utánozzuk az egykori ellenséget. – Ezt szépen mondta – Prefontaine Perrier-vel teli poharát a KGB-sre emelte. – Ha embernek tartjuk magunkat, cselekednünk is emberként kell. – Nagyon igaza van – bólintott Krupkin, és elégedetten kortyolt egyet a brandyjéből. – Ezen az általános és kissé már elkoptatott igazságon túlmenően azonban az embernek vannak bizonyos választási lehetőségei. Nekem például, bár a Genfi-tó partján lévő házamat elvették, maradt egy folyószámlám a Kajmán-szigeteken. Apropó, körülbelül milyen távolságra vannak innen? – Úgy ezernyolcszáz kilométerre nyugatra – válaszolta St. Jacques. – Antiguáról valamivel több mint három óra alatt ér oda a gép. – Én is így számoltam – bólintott Krupkin. – A moszkvai kórházban Alex sokat beszélt Tranquility Isle-ról és Montserrat-ról, én meg kíváncsiságból megnéztem a kórházi könyvtárban egy térképen, merre is vannak. Éppen útba estek... Jut is eszembe! Azzal a férfival, aki idehozott, ugye nem bánnak túl szigorúan? A papírjaim végül is elfogadhatóak, nem tudhatta, hogy hamisak. – Ne aggódjon, nem lesz semmi baja – nyugtatta meg St. Jacques. – Nem az okozta az ijedelmet, hogy magát hozta, hanem az, hogy egyáltalán felbukkant egy csónakkal. – Nem állt módomban előre bejelenteni a látogatásomat, meglehetősen szorított az idő. – Már szóltam a kormányzói hivatalnak, hogy ne aggódjanak, régi barátja a sógoromnak. – Nagyszerű. – És mit fog most csinálni, Dmitrij? – érdeklődött Marie. – Sajnos, a lehetőségeim igencsak korlátozottak – szólt elgondolkozva Krupkin. – Orosz medvénknek nemcsak a karmai borotvaélesek, az egész világra kiterjedő hálózattal is rendelkezik. Egy időre alaposan el kell tűnnöm, hogy vadonatúj személyiséget teremthessek magamnak. Lenne rá mód, hogy bérbe vegyek egyet ezekből a kellemes villákból, Mrs. St. Jacques? – fordult a Tranquility Inn tulajdonosához. – Azok után, amit Davidért és a nővéremért tett, ne legyen ezzel semmi gondja. Itt minden az öné, Mr. Krupkin – hajolt meg Johnny. – Köszönöm a kedvességét. Először persze el kell utaznom a Kajmán-szigetekre, ahol értesüléseim szerint kitűnő szabók vannak. Aztán esetleg teszek egy kis kitérőt a Tűzföld vagy a Malvin-szigetek felé, ahol az ember mérsékelt összegért egészen elfogadható új személyazonosságra, és hihető, bár kissé zavaros múltra tehet szert. Ha ezen túl vagyok, szeretnék felkeresni egy Buenos Aires-i orvost, aki állítólag csodákat tud művelni az ember ujjlenyomatával, és mindezt – legalábbis úgy mondják – fájdalommentesen. Valakitől azt is hallottam, hogy Rióban sokkal jobbak a plasztikai sebészek, mint New Yorkban. Pillanatok alatt meg tudják változtatni az ember profilját, s pár évvel talán meg is fiatalítják... Tudják, az utóbbi öt napban – miközben olyan körülményeket voltam kénytelen elszenvedni, amelyeket nem szeretnék ecsetelni az elbűvölő Mrs. Webb előtt –, szóval, az utóbbi öt napban épp elég időm volt gondolkodni. – Látszik, hogy nem is kímélte az agyát – bólintott elismerően David felesége. – Szólítson csak Marie-nek, kérem. Hogy tartsam sakkban magával a férjemet, ha állandóan Mrs. Webbnek nevez? – Ön elbűvölő, Marie. – Maradjunk még egy kicsit azoknál a csodálatos terveidnél – szólt a kollégájára Conklin. – Mennyi időbe telik, míg megvalósítod őket? – És ezt éppen te kérdezed? – nézett rá döbbenten Krupkin. – Miért? Jobb szeretnéd, ha más firtatná a terveidet? – Hogy kérdezhetsz ilyet éppen te, aki megteremtetted a nemzetközi terrorizmus világának eddigi leghírhedtebb személyiségét, a mindenkit megtévesztő Jason Bourne-t? – Mennyi idő kell hozzá, Kruppie? – Az isten szerelmére, ember! Neked csak egy feladatra kellett felkészítened egy embert, nekem pedig új életet kell teremtenem. – Meddig tart? – Az életemről van szó, Alex, ami bármilyen jelentéktelen is geopolitikai szempontból, azért mégiscsak az enyém. – Mindent megkap hozzá, amire csak szüksége lesz – mondta David Webb, és szavaiból már csak halványan érződött Jason Bourne jelenléte. – Két év kell hozzá, hogy megcsináljam, de három, ha jól akarom csinálni – mondta ki végre Knipkin, – Az öné – bólintott Marie. – Pritchard! – kiáltott be a házba St. Jacques. – Hozzon nekem egy italt, ha megkérhetem! EPILÓGUS A holdfényes tengerparton sétáltak, néha meg-megérintve egymást de rögtön vissza is húzódva, mintha az a szörnyűvilág, amely hosszú időre közéjük állt, még mindig nem akarná elengedni őket vonzásából. – Fegyver volt nálad – szólt halkan Marie. – Nem tudtam hogy magadnál hordod. Gyűlölöm a fegyvereket. – Én is. Talán öntudatlanul vettem magamhoz. Egyszer csak ott volt a kezem ügyében. – Reflex vagy belső kényszer? – Azt hiszem, mindkettő. Különben nem számit, hisz nem használtam. – De akartad. Vagy nem? – Nem tudom biztosan. Ha úgy éreztem volna, hogy veszély fenyeget téged vagy a gyerekeket, akkor biztosan, de csak úgy összevissza nem kezdtem volna lövöldözni. – Biztos vagy benne, David? Ha veszélyben látsz bennünket, képes lettél volna árnyékokra lövöldözni? – Nem szoktam árnyékokra lőni. Lépéseket hallottak a hátuk mögött. Jason Bourne villámgyorsan megpördült, határozott mozdulattal ellódította Marie-t a várható lövések útjából, és kirántotta a fegyverét. – Kérlek, ne ölj meg, David! – kiáltotta néki Morris Panov, s felkapcsolta az elemlámpáját – Nem lenne semmi értelme. – Jézusom, Mo! – hördült fel Webb. – Mi az ördögöt keresel te itt? – Titeket… Nem segítenél Marie-nek? Webb talpra segítette a feleségét – Atyaisten! – üvöltött fel váratlanul. – Te vagy az, aki végig a nyomomban járt! Tudtál minden egyes tervezett lépésemről. – Ki vagyok én? – kiáltott fel döbbenten a pszichiáter. – Ha tényleg azt hiszed, hogy az ellenségeidhez tartozom, hát lőj le, te gazember! – Nem tudom, Mo! Már semmit sem tudok!... – David kétségbeesetten lehorgasztotta a fejét. – Akkor üvölts, és adj ki magadból mindent, te hülye! Sírj, üvölts, ahogy még soha nem üvöltöttél életedben! Jason Bourne meghalt, elhamvasztottak Moszkvában! Vagy elfogadod ezt, vagy nem ismerlek többé! Megértetted, te öntelt, zseniális, de mesterséges teremtmény? Megcsináltad, amit akartál, s ezzel kész, vége! Webb térdre rogyott a homokban, válla megrázkódott, és némán ömleni kezdtek szeméből a könnyek. – Most már minden rendben, Mo – mondta a pszichiáternek Marie, és letérdelt a férje mellé. – Tudom – bólintott Panov. – Nincs az az ember, aki ép elmével el tudna viselni két lelket egy testben. De most már vége. Hála istennek, tényleg vége. KÖNVYEK Főszerkesztő: Ivanics István Szerkesztő: Talpas János Műszaki szerkesztő: Hupján Mária Kiadja az I. P. C. Könyvek Kft. Felelős kiadó: Ivanics István Athenaeum Lapnyomda Rt. (96.0501) Felelős vezető: Hupján József vezérigazgató ISBN 963 635 043 4 ö. 963 635 045 0 II. k. Megjelent: 14,9 (A/5) ív terjedelemben
